Tompa Mihály: JÉGVIRÁGOK.
Hogy nem nyilik most fehér liliom?
Szebb volnál most te is, te is,
Halvány arcú menyasszonyom!
Emlékezem: midőn megláttalak,
Piros virággal tele volt kezem;
Halvány angyal ... s nyiló piros virág!
Emlékezem, emlékezem:
Virágimat széjjelszórtam vala
Érted, bánat fehérlő liljoma!
S hogy elhulltak az őszi levelek:
Te is lehulltál vélek ... oh!
Most én halottat szeretek,
Hisz én is majd halott leszek ...
Fehér, minő a hó.
Fosztva az ág is levelétűl;
A hideg, az érzéktelen
Kövön mégis ifjú moh zöldül.
De azt nem a napfény növeli.
A síró ég bús könnyei.
Érzéketlen, hideg, kemény!
Öröm sugára nem kel rája,
Te öntözd, fájdalmam könyárja!
- Ha nőne rajta új remény!
Alusznak a füvek, virágok;
Nem hervasztja meg rágó féreg,
Nem zúg duló vihar reájok.
Beh szép fehér a sírhalom!
Alig várom, hogy lenyughassam; -
Ott én sok szépet álmodom!
Pusztulva áll, nincs rajta zöld;
Mig ott maradt a sárguló gyöngy,
Amely csupán kínjára nőtt.
Tél, ki elvitted a tölgy örömét,
Fájdalmit is miért el nem vivéd ...?
Nem lesz-e benned fájdalom ...?
Hisz azt mondják: hogy éjfél-tájban
Mély kebled elhagyják a holtak,
S kisértenek fehér ruhában.
Mért kelnének föl, ha a föld alatt,
Kín nem zavarná csendes álmukat ...?
A sírnyitó órát megvárom ...
S ha feljő fehér gyöngyvirágom:
Soh' sem bocsátom vissza őt!
Sírban nincs fájdalom, nincs élet!
Jó vagy te sír, jó vagy, fagyos tél,
Csendesen kibékülök véled ...
Két inségben megtört alak;
A süket látta társa könnyeit,
Sohajt, nyögést hallott a vak,
De vezetőjét hirtelen
Elveszté a világtalan;
És ülvén a sövény alatt,
Rimánkodott, várt hasztalan!
Némán elvette nehéz bútorát;
Vezette kézen fogva, nem botján,
És elaltatta puha nyoszolyán ...
Vezetőűl a fagyos halált ...
Jó vagy te, sír! ki nyújtottál neki
Puha homokodban nyoszolyát ...
Völgyet, halmot mely elfedez?
Nem hó az; ölyvtül összetépett
Fehér galambok pelyhe ez!
Az én galambom is fehér volt,
Mint az új hó, oly tiszta, hű, -
És ajkimból étettem őt,
S lám ... összetépte az ölyű!
Épségben ér tavaszt a mag;
Ne félj: vastag jégtömlöcében
Utát folytatja a patak!
Ne félj: a megnémúlt madárka
El nem felejti énekét;
Ne félj: az ember mindörökre
Felejti - búját, életét!
Mint az erdő lombatlan fája,
Melyen holló-sereg tanyázik,
S nem jár dalos madárka rája.
Hogy el is hagyták szívemet!
Ott a bánat, e fekete
Holló-sereg foglalt helyet!
Maradt a büszke tölgy helyett ...
Kopasz sziklák mellett, omló vizár
Vágott a föld keblén sebet.
Kopár sziklát, viz-szaggatást, és hamvat,
Fehér hóval a jó tél bétakargat.
A halál puha hant alá fektet!
Kit nem bánt a vihar zugása:
Völgyet, halmot bolyongjon össze,
Hogy a fehér halottat lássa ...!
Szeretlek, téli pusztaság ...!
Ilyen fehér volt arca, keble!
Fehér világ ... fehér világ ...!
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me