Verseghy Ferenc: 179. A' CXXXVI. Zsoltár. | Verstár - ötven költő összes verse

179. A' CXXXVI. Zsoltár.

Ott üldögéltünk dúzs diadalmainn
gőgösen örvendő Babilonnak

büszke folyói felett,

's hazánk' Sionnyát sírva emlegettük.

Némán lebegtek musika eszközink
a' fűzfák' bogainn: az örömnek

ünnepi hangjaival

nem férhetett meg gyássza bús ügyünknek.

Kik szép honunkbúl messze ragadtanak
a' sanyarú rabságra, karunktúl

Istenes énekeket

kívántak ollykor, mellyeket Sionnak

bérczénn daloltunk bús esetünk előtt.
Áh! ne reméllyétek, felelők mink,

hogy jövevény hegyeken

nagy Istenünknek énekit dalollyuk!

Izmos karunkbúl el fog előbb eme'
férjfi erőnk mind sínleni, hogysem

Tégedet, édes anyánk!

Jerúsalem' várássa! elfelejtünk.

Ínnyéhez aszván, zengeni megszünik
e' hangos nyelvünk, mikor egyszer

a' te dücső nevedet

nem fogja hű dallyával emlegetni.

Még szíveinkben verni fog életünk,
drága Hazánk! legfőbb öröminknek

elseje csak Te leszel!

Bosszúdnak ostorára bizzuk, Isten!

Esaunak ágát, kik szilaj Édomot
lakják. Haj ! be gonosz dühödéssel

fútta fel e' fene nép

fok tornyainknak mérges ostromára

a' kül seregnek ránk rohanó tüzét!
Pusztítsd el mondá, gyökerestűl

írtsd ki! taszítsd le kevély

falának ormait repedtt tövéhez!

De a' te sorsod, hisszük az ég' Urát!
nem lessz, óh Babilon! ragyogóbb, mint

ügytelen Israelé.

Hamvadba dűlsz, mint szent honunk! Szerencsés,

ki bajnokidnak visszafizetheti
a' kölcsönt, melly minket alázó

rabkötelekkel igáz!

Honboldogító híres embereknek

díszes nevével tiszteli a' világ
mindazokot hajdan, kik imént lett

magzatidot, ragadó

vadfaj gyanánt, a' szirt' hegyébe csapják.

(1820.)

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!