Verseghy Ferenc: 188. A' képzelő erőnek nagy müvei az emberben.
188. A' képzelő erőnek nagy müvei az emberben.
Delille után.
A' mit az érzésnek szerszámai öszveszereznek,
őrzeni mint kincset 's meg visszaidézni eszünkbe,
vajmi kevés szolgálat, ama' termékeny anyának
tisztyeihez képest, mellyet festései végett
Képzésnek nevezünk. A' múlttat ez újra leírja;
a' mi jövend, azt képeivel meg tudgya előzni;
gáncsait a' megesett dolgoknak gondosan irtya;
s' a' minek e' földönn meg kellene lenni, teremti.
Légy meg! imígy szóllíttya meg ezt; 's meg amarra tekintvén,
így szóll: újra teremj! 's mint hajdan az égi Atyának
úri szavára, kiüt töstént a' semmi' ölébűl
a' remek elmevaló, 's meglévén, itt vagyok! úgymond.
Ő szüli, ő táplállya tüzét a' mennyei lantnak,
a' faragó vasnak, 's a' festő mesteröcsetnek.
Ő teszi azt, hogy az embereket hódítani termett
büszke vitéz sebes eggy pillantásával egészen
átszemlél mindent, a' mik czéllyára vezérlik.
A' nemesebb szívnek nem más dajkállya negédgyét,
felfel biztatván különös tettekre hatalmas
kedvét a' ragyogó dücsnek bűbájjai által.
Így Cicero az iránta igaz bosszúra kelendő
századit a' később nemzetségeknek előre
érezvén, felemelte magát reptével ezekhez,
's messzérűl hallotta nevét hangozni örökké.
A' kormánytudomány maga is ne köszönnyeë vallyon
e' nagy Dajkának, hogy bölcsessége magosra
felszállott? szeme messze terűltt környékre kihathat,
mert magosabbrúl néz. Hol lassan mászik, orozva
andalog a' sokaság, oda eggy ugrással elér ő.
Szinte mikint az alatt, hogy az útnak gyáva porában
mászkáló féreg hegyeit szemlélheti eggy két
fűszálnak; büszkén kirepűl ellenben az égre
a' sas, 's végetlen szemkört tud nyitni magának.
Végre nem őë ama' nemes ösztön, előre gyanító
érzés, melly magosabb reptekré vezérli az észnek
ritka talentomait, győzőit az emberi nemnek?
A' mi jelenlévő, mindnyájan bírjuk; az elmúltt
a' nyomozó bölcsekhez tartozik; a' mi jövendő,
az csak ama' nagy férjfiaká, kik még az avúlttnak
nyomdokit is csak azért keresik fel vizsga eszekkel,
hogy segedelmekkel mélyebben hassanak a' most
puszta leendőnek környűlvehetetlen ölébe.
Hát a' tiszta tüzű szeretet, melly testi salakkal
meg nem egyűl, vagy az érzékeny buzgással imádó
isteni szolgálat, ne köszönnyék e' nagy erőnek
boldog repteiket, mellyekkel az égbe behatnak?
Nézd emez érzékeny szívet, melly mennyei lánggal
égni szeret, nem látë viszont rút poklot az ollyan
emberi lélekben, melly szent szeretetre nem ébred?
Istenes árjaitúl ellepve az édes örömnek,
más gyönyörűséget földünkönn vággya nem ösmer.
Lába alatt e' gyáva lakást tova sínleni látván,
Istene, a' mire vágy egyedűl; csak az égi lakások,
mellyekhez szerető elméje kitörni ügyekszik.
Már ragyogó fénnyébe merűl e' mennyei Úrnak,
's a' mit díszeirűl örömest hitt, látni ohajttya;
már felemelkedvén szárnyánn a' tiszta tüzeknek,
lázúl a' gúnynak méltatlanságai ellen,
mellyekkel gonoszúl sértette az ember az Istent;
tűri gyalázattyát, vele eggyütt kinnyait érzi,
meg nem szűnhetvén sebeit mosogatni könyével;
már meg egész napokat tölt el mennybéli tüzének
csüggedezési között, 'a félig nyíltt szótlan ajakkal,
mozdúlás nélkűl, mély ájúlásba merűlvén,
hódol az Istennek, ki tüzével fogytig emészti.
így vesz ezen mennybéli erő, ezen Isteni képzés
gondolatinn bizonyos diadalmat az emberi észnek;
Így hódíttya kies jármához az emberi szívet!
Belső bírónknak feddését, mellyel előnkbe
tartván a' rút bűnt, szívünket kínzani szokta,
rettenetes festéseivel táplállya, nagyíttya
bennünk a' képzés. Ő hozza eszünkbe hitünket,
mellyet megszegtünk, a' szentegyházat, az oltárt,
hol fogadásinkat megtettük, szinte halálig
tartandó kínzást szülvén bűnünknek ölébűl.
Ámde az illy gyötrő feddései által az ember
megtisztúl olykor, 's még vesszeje szinte javára
szolgál a' bűnnek, melly már a' múlttba enyészett,
a' születő nemes erkölcsnek lesz végre kezesse.
És te az említés' erejének drága gyümölcse,
Hálaadás! vedd itt mély tiszteletemnek adóját!
Istene a' nyereségkeresésnek az, a' mi jelen van;
ámde Te visszaveted szemedet még arra is, a' mi
a' régen múlttnak szomorú sírjába lesüllyedt.
A' ki azonn látszott esdekleni, hogy lefizesse
szíve' adósságát, arrúl a' hajdani Bölcsek
mondani azt szokták: szeret emlékezni! sem Isten
nem győzendi viszont a' hálaadásra, sem ember
a' feledékeny eszűt, 's az adóst, ki köszönni nem is tud.
Nemde az állhatatos szerelem, 's a' tiszta barátság
szinte mivolta' felét a' bájképeknek örűlő
újításaibúl szerkezteti öszve? Az ösztön
megszüli a' kötelet, 's az üdő hurkokra szoríttya;
a' képzés azutánn azt súgja eszünkbe, hogy egymást
kedvellyük; mire még tűzesbb lesz régi szerelmünk.
Innen az elmúlttat, meg amonnan előnkbe szeretvén
festeni a' mi leend a' képzés; emberi szívünk
két pont köztt leng szüntelenül: a' félelem innen
sürgeti, más részrűl a' vídámságra derítő
drága remény, melly hogy felbiztatgassa nemünket,
visszamaradt köztünk, mikor undok földi lakunkrúl,
minden egyéb erkölcs ismét a' mennybe vonódott.
Ő evez a' vízenn egyedűl a' fürge hajóssal;
ő virogat számkönyveinél a' nyerni ohajtó
kalmárnak. Ki egyéb viszi ütközetekbe az édes
honnyáért vívó sereget? Ki hunyorgat üdőnkint
a' parlagra konyúltt szántónak barna szemébe?
Ő salygat mosolyogva növő könyvére az álmos
hajnal előtt munkába merűltt Írónak. Ezenkép
már evezőt visel ő, már tollat; már meg ekével
váltya fel a' fegyvert, annyát a' bajnoki fénynek.
Ő biztattya kivált magosabb reptekre nemünknek
nagy szívű csemetéit. Az ó Rómának imillyen
magzattyát, Czézárt, ammint a' népre pazarló
kézzel egész kincsét már szinte kihányta, baráttya,
jótévőségét nem győzvén végre csudálni,
megszólíttya imígy: Mi marad fenn régi javadbúl,
hogyha pazarlani meg nem szünsz? - A' drága reménység!
úgymond erre amaz. - Pedig óh! melly büszke remény volt
e' nagy Rómaié! - Szekerét a' csalfa szerencse
nemde szabad tetszése szerint a' dajka Reménnyel
szokta vonatni, mikor szívünkkel játszani látszik?
Ez teszi gazdaggá a' pórt; ez festi szabadnak
a' nyomorúltt szolgát; őáltala kedvre derűlvén,
bár ha bilincs csörög is lábárúl, énekel a' rab.
Ámde mihelyt a' képíró áthágja határit
a' mi világunknak, 's ideális honba repűlvén
észhaladó zselléri között folytattya futásit
a' tüzes elmének, mint ösmertesse velünk meg
emberi férgekkel, tárgyát, melly emberinél több?
Képszerző keze, melly meghal, mint fesse szemünknek
a' csupa lelki valót, melly meg nem halhat? az érzés'
eszközeit honnan vegye, hogy tegye öszve az orczát
benne, hogy a' formát? Talpképet szülni eszével
's képet is egyszersmind, nem kis dolog! Akkor üdűl fel
a' képzés tüzesen 's kimerítvén titkait ékes
mesterségének, megtisztítgattya fejében
a' sokféle vonást, mellyekbűl képe teremjen.
'S ez tudománnyának legfőbb diadalma! Tanúmnak
téged szóllítlak nagy Ráphael! A' te kezedben
égig emelkedvén öcseted, mennybéli vonással
írta le Krisztusnak színét a' Thábori bérczen.
Mennyi erővel adós e' mennyei dísznek az ékes
szóllásnak tudománnya, mikor szívünkbe beötlik,
vagy mikor a' felségesig ér! Duplázza hatalmát
ennek az indúlat' vezetője, az emberi képzés.
Vajmi kevésbűl áll, szavak által eszünkbe világot
önteni! szívünket csak az ő festései által
tudgya igázni ezen mesterség. Képei nélkűl
a' szemes ész jég szivünkönn átcsúszik ohajtott
vég foganat nélkűl, mellynek szüleménnye az erkölcs.
Még mikor azt, a' mit régenten Locke világos
tollal megmutatott, Genevának Bölcse az ékes
szóllásnak tüzes ingerivel szívünkbe nem írta,
dajka meleg nélkűl nem tündöklöttë hiába
fénnye az elmének? Tévelygés födte be színét
a' földnek, valamerre terűlt. Festései által
a' bájos képzés tüzesebb szózatra nyitotta
nyelvét a' bölcsnek, 's szétzúszta örökre igáit
a' vak előhitnek, melly fogva gyötörte az embert.
Megszabadult így a' csöcsömős pólyáinak undok
tömlöczitűl; halhéjjaibúl ép teste kifeslett
a' szűken pihegő asszonynak; meg nem ijednek
vért látván az anyák rémítő jajra fakasztott
gyermekekenn 's a' természet már visszakövetvén
jussait eggyenkint, meg azoknak lesznek anyái,
kiknek az ész által másodszor is életet adnak.
Köz törvények alá a' hajdani emberek egybe
gyűlvén, 's köz környéki közé versengve vonódván
a' csak imént épűltt várasnak; hasztalan intett
fő ura e' helynek hadi népeket oldala mellé;
hasztalanúl mutogatta vezér tisztyének ijesztő
eszközeit nyilván; szörnyű hóhérinak állást
hasztalan épített, hogy tiszteletére igázza
a' még vad sereget rettentő vásszai által.
Ámde mihelyt bájingereit szárnyokra emelte
a' tündér képzés, nem kellett semmi erőszak,
semmi szokás, fegyver, törvény, sem szolgafenyíték.
A' hadi játékok, pállyák és ünnepi pompák,
a' gyönyörű fénnyel, 's ragyogó példákkal igázó
színpadok, öltözetek, majdnem mennybéli valónak
tették a' közjót a' bámúltt népnek eszében,
melly már honnyáért kész volt áldozni vagyonnyát,
drága szabadságát csonkítani, tábori ellen
a' jövevény úrnak harczolni, pazarlani vérét.
Felkeresem fáklyái utánn a' bölcs nyomozásnak
a' szomorú babonák bölcsőjét. Áh! köz erővel
voltak azonn a' csalfa remény, a félelem, a' rossz
erkölcs, a' nyereségkeresés, a' durva kevélység,
a' komorabb clímák, a' csábítóknak eláradtt
tábori, hogy sűrűbb, sűrűbb vakságba zavarják
a' vele lett éjben tengődő emberi elmét.
Fátyolozott szemmel, vagy pelypeskedve követvén
a' habozó köz vélekedést, vagy jégre vezetvén
csábító nyomainn a' féktelen emberi képzés,
már szomorú, már víg, már lágy, már vérnek örűlő
Isteneket költött váltólag, számtalan újnál
újabb agyszüleményt, alacsony hóhérit az észnek;
's már botorúl csalván, már elcsábítva, bevitte
a' tévelygések' szomorú éjjébe az elmét,
's a' szívnek vággyát erkölcstelen útra vezette.
őrzeni mint kincset 's meg visszaidézni eszünkbe,
vajmi kevés szolgálat, ama' termékeny anyának
tisztyeihez képest, mellyet festései végett
Képzésnek nevezünk. A' múlttat ez újra leírja;
a' mi jövend, azt képeivel meg tudgya előzni;
gáncsait a' megesett dolgoknak gondosan irtya;
s' a' minek e' földönn meg kellene lenni, teremti.
Légy meg! imígy szóllíttya meg ezt; 's meg amarra tekintvén,
így szóll: újra teremj! 's mint hajdan az égi Atyának
úri szavára, kiüt töstént a' semmi' ölébűl
a' remek elmevaló, 's meglévén, itt vagyok! úgymond.
Ő szüli, ő táplállya tüzét a' mennyei lantnak,
a' faragó vasnak, 's a' festő mesteröcsetnek.
Ő teszi azt, hogy az embereket hódítani termett
büszke vitéz sebes eggy pillantásával egészen
átszemlél mindent, a' mik czéllyára vezérlik.
A' nemesebb szívnek nem más dajkállya negédgyét,
felfel biztatván különös tettekre hatalmas
kedvét a' ragyogó dücsnek bűbájjai által.
Így Cicero az iránta igaz bosszúra kelendő
századit a' később nemzetségeknek előre
érezvén, felemelte magát reptével ezekhez,
's messzérűl hallotta nevét hangozni örökké.
A' kormánytudomány maga is ne köszönnyeë vallyon
e' nagy Dajkának, hogy bölcsessége magosra
felszállott? szeme messze terűltt környékre kihathat,
mert magosabbrúl néz. Hol lassan mászik, orozva
andalog a' sokaság, oda eggy ugrással elér ő.
Szinte mikint az alatt, hogy az útnak gyáva porában
mászkáló féreg hegyeit szemlélheti eggy két
fűszálnak; büszkén kirepűl ellenben az égre
a' sas, 's végetlen szemkört tud nyitni magának.
Végre nem őë ama' nemes ösztön, előre gyanító
érzés, melly magosabb reptekré vezérli az észnek
ritka talentomait, győzőit az emberi nemnek?
A' mi jelenlévő, mindnyájan bírjuk; az elmúltt
a' nyomozó bölcsekhez tartozik; a' mi jövendő,
az csak ama' nagy férjfiaká, kik még az avúlttnak
nyomdokit is csak azért keresik fel vizsga eszekkel,
hogy segedelmekkel mélyebben hassanak a' most
puszta leendőnek környűlvehetetlen ölébe.
Hát a' tiszta tüzű szeretet, melly testi salakkal
meg nem egyűl, vagy az érzékeny buzgással imádó
isteni szolgálat, ne köszönnyék e' nagy erőnek
boldog repteiket, mellyekkel az égbe behatnak?
Nézd emez érzékeny szívet, melly mennyei lánggal
égni szeret, nem látë viszont rút poklot az ollyan
emberi lélekben, melly szent szeretetre nem ébred?
Istenes árjaitúl ellepve az édes örömnek,
más gyönyörűséget földünkönn vággya nem ösmer.
Lába alatt e' gyáva lakást tova sínleni látván,
Istene, a' mire vágy egyedűl; csak az égi lakások,
mellyekhez szerető elméje kitörni ügyekszik.
Már ragyogó fénnyébe merűl e' mennyei Úrnak,
's a' mit díszeirűl örömest hitt, látni ohajttya;
már felemelkedvén szárnyánn a' tiszta tüzeknek,
lázúl a' gúnynak méltatlanságai ellen,
mellyekkel gonoszúl sértette az ember az Istent;
tűri gyalázattyát, vele eggyütt kinnyait érzi,
meg nem szűnhetvén sebeit mosogatni könyével;
már meg egész napokat tölt el mennybéli tüzének
csüggedezési között, 'a félig nyíltt szótlan ajakkal,
mozdúlás nélkűl, mély ájúlásba merűlvén,
hódol az Istennek, ki tüzével fogytig emészti.
így vesz ezen mennybéli erő, ezen Isteni képzés
gondolatinn bizonyos diadalmat az emberi észnek;
Így hódíttya kies jármához az emberi szívet!
Belső bírónknak feddését, mellyel előnkbe
tartván a' rút bűnt, szívünket kínzani szokta,
rettenetes festéseivel táplállya, nagyíttya
bennünk a' képzés. Ő hozza eszünkbe hitünket,
mellyet megszegtünk, a' szentegyházat, az oltárt,
hol fogadásinkat megtettük, szinte halálig
tartandó kínzást szülvén bűnünknek ölébűl.
Ámde az illy gyötrő feddései által az ember
megtisztúl olykor, 's még vesszeje szinte javára
szolgál a' bűnnek, melly már a' múlttba enyészett,
a' születő nemes erkölcsnek lesz végre kezesse.
És te az említés' erejének drága gyümölcse,
Hálaadás! vedd itt mély tiszteletemnek adóját!
Istene a' nyereségkeresésnek az, a' mi jelen van;
ámde Te visszaveted szemedet még arra is, a' mi
a' régen múlttnak szomorú sírjába lesüllyedt.
A' ki azonn látszott esdekleni, hogy lefizesse
szíve' adósságát, arrúl a' hajdani Bölcsek
mondani azt szokták: szeret emlékezni! sem Isten
nem győzendi viszont a' hálaadásra, sem ember
a' feledékeny eszűt, 's az adóst, ki köszönni nem is tud.
Nemde az állhatatos szerelem, 's a' tiszta barátság
szinte mivolta' felét a' bájképeknek örűlő
újításaibúl szerkezteti öszve? Az ösztön
megszüli a' kötelet, 's az üdő hurkokra szoríttya;
a' képzés azutánn azt súgja eszünkbe, hogy egymást
kedvellyük; mire még tűzesbb lesz régi szerelmünk.
Innen az elmúlttat, meg amonnan előnkbe szeretvén
festeni a' mi leend a' képzés; emberi szívünk
két pont köztt leng szüntelenül: a' félelem innen
sürgeti, más részrűl a' vídámságra derítő
drága remény, melly hogy felbiztatgassa nemünket,
visszamaradt köztünk, mikor undok földi lakunkrúl,
minden egyéb erkölcs ismét a' mennybe vonódott.
Ő evez a' vízenn egyedűl a' fürge hajóssal;
ő virogat számkönyveinél a' nyerni ohajtó
kalmárnak. Ki egyéb viszi ütközetekbe az édes
honnyáért vívó sereget? Ki hunyorgat üdőnkint
a' parlagra konyúltt szántónak barna szemébe?
Ő salygat mosolyogva növő könyvére az álmos
hajnal előtt munkába merűltt Írónak. Ezenkép
már evezőt visel ő, már tollat; már meg ekével
váltya fel a' fegyvert, annyát a' bajnoki fénynek.
Ő biztattya kivált magosabb reptekre nemünknek
nagy szívű csemetéit. Az ó Rómának imillyen
magzattyát, Czézárt, ammint a' népre pazarló
kézzel egész kincsét már szinte kihányta, baráttya,
jótévőségét nem győzvén végre csudálni,
megszólíttya imígy: Mi marad fenn régi javadbúl,
hogyha pazarlani meg nem szünsz? - A' drága reménység!
úgymond erre amaz. - Pedig óh! melly büszke remény volt
e' nagy Rómaié! - Szekerét a' csalfa szerencse
nemde szabad tetszése szerint a' dajka Reménnyel
szokta vonatni, mikor szívünkkel játszani látszik?
Ez teszi gazdaggá a' pórt; ez festi szabadnak
a' nyomorúltt szolgát; őáltala kedvre derűlvén,
bár ha bilincs csörög is lábárúl, énekel a' rab.
Ámde mihelyt a' képíró áthágja határit
a' mi világunknak, 's ideális honba repűlvén
észhaladó zselléri között folytattya futásit
a' tüzes elmének, mint ösmertesse velünk meg
emberi férgekkel, tárgyát, melly emberinél több?
Képszerző keze, melly meghal, mint fesse szemünknek
a' csupa lelki valót, melly meg nem halhat? az érzés'
eszközeit honnan vegye, hogy tegye öszve az orczát
benne, hogy a' formát? Talpképet szülni eszével
's képet is egyszersmind, nem kis dolog! Akkor üdűl fel
a' képzés tüzesen 's kimerítvén titkait ékes
mesterségének, megtisztítgattya fejében
a' sokféle vonást, mellyekbűl képe teremjen.
'S ez tudománnyának legfőbb diadalma! Tanúmnak
téged szóllítlak nagy Ráphael! A' te kezedben
égig emelkedvén öcseted, mennybéli vonással
írta le Krisztusnak színét a' Thábori bérczen.
Mennyi erővel adós e' mennyei dísznek az ékes
szóllásnak tudománnya, mikor szívünkbe beötlik,
vagy mikor a' felségesig ér! Duplázza hatalmát
ennek az indúlat' vezetője, az emberi képzés.
Vajmi kevésbűl áll, szavak által eszünkbe világot
önteni! szívünket csak az ő festései által
tudgya igázni ezen mesterség. Képei nélkűl
a' szemes ész jég szivünkönn átcsúszik ohajtott
vég foganat nélkűl, mellynek szüleménnye az erkölcs.
Még mikor azt, a' mit régenten Locke világos
tollal megmutatott, Genevának Bölcse az ékes
szóllásnak tüzes ingerivel szívünkbe nem írta,
dajka meleg nélkűl nem tündöklöttë hiába
fénnye az elmének? Tévelygés födte be színét
a' földnek, valamerre terűlt. Festései által
a' bájos képzés tüzesebb szózatra nyitotta
nyelvét a' bölcsnek, 's szétzúszta örökre igáit
a' vak előhitnek, melly fogva gyötörte az embert.
Megszabadult így a' csöcsömős pólyáinak undok
tömlöczitűl; halhéjjaibúl ép teste kifeslett
a' szűken pihegő asszonynak; meg nem ijednek
vért látván az anyák rémítő jajra fakasztott
gyermekekenn 's a' természet már visszakövetvén
jussait eggyenkint, meg azoknak lesznek anyái,
kiknek az ész által másodszor is életet adnak.
Köz törvények alá a' hajdani emberek egybe
gyűlvén, 's köz környéki közé versengve vonódván
a' csak imént épűltt várasnak; hasztalan intett
fő ura e' helynek hadi népeket oldala mellé;
hasztalanúl mutogatta vezér tisztyének ijesztő
eszközeit nyilván; szörnyű hóhérinak állást
hasztalan épített, hogy tiszteletére igázza
a' még vad sereget rettentő vásszai által.
Ámde mihelyt bájingereit szárnyokra emelte
a' tündér képzés, nem kellett semmi erőszak,
semmi szokás, fegyver, törvény, sem szolgafenyíték.
A' hadi játékok, pállyák és ünnepi pompák,
a' gyönyörű fénnyel, 's ragyogó példákkal igázó
színpadok, öltözetek, majdnem mennybéli valónak
tették a' közjót a' bámúltt népnek eszében,
melly már honnyáért kész volt áldozni vagyonnyát,
drága szabadságát csonkítani, tábori ellen
a' jövevény úrnak harczolni, pazarlani vérét.
Felkeresem fáklyái utánn a' bölcs nyomozásnak
a' szomorú babonák bölcsőjét. Áh! köz erővel
voltak azonn a' csalfa remény, a félelem, a' rossz
erkölcs, a' nyereségkeresés, a' durva kevélység,
a' komorabb clímák, a' csábítóknak eláradtt
tábori, hogy sűrűbb, sűrűbb vakságba zavarják
a' vele lett éjben tengődő emberi elmét.
Fátyolozott szemmel, vagy pelypeskedve követvén
a' habozó köz vélekedést, vagy jégre vezetvén
csábító nyomainn a' féktelen emberi képzés,
már szomorú, már víg, már lágy, már vérnek örűlő
Isteneket költött váltólag, számtalan újnál
újabb agyszüleményt, alacsony hóhérit az észnek;
's már botorúl csalván, már elcsábítva, bevitte
a' tévelygések' szomorú éjjébe az elmét,
's a' szívnek vággyát erkölcstelen útra vezette.
(1821-1822.)
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
