Virág Benedek: Q[UINTUS] HORÁTIUS FLAKKUS LEVELE A KÖLTŐI MESTERSÉGRŐL | Verstár - ötven költő összes verse

Q[UINTUS] HORÁTIUS FLAKKUS LEVELE A KÖLTŐI MESTERSÉGRŐL

A PÍZÓKHOZ

Ha valamelly Képíró emberi főhöz akarna
Lónyakat adni, s különb színű tollakkal az öszve
Hordott s tett tagokat megrakná, hogy mi felőlről
Szép asszony, rútúl feketűlt hal légyen alólról:
Ezt nevetés nélkűl tudnátok-e nézni barátim?

Higgyétek, Pízók! e képnek mása valóban
Ollyan könyv, mellyben, mint a beteg álmai, fordúlt
S zagyvált gondolatok háborgnak elannyira, hogy sem
Fő, sem láb bizonyos formára nem illhetik öszve.
Képíró, s Költő tehetett mindenkor akármit.
Tudjuk, s erre szabadságot kérünk is, adunk is.
Mégse szabad vadon állatot öszveigázni szelíddel,
Sem juhval tigrist, kígyót kapcsolni madárral.

Néha sokat s nagyot ígérő kezdethez adatnak
Bársony foltocskák ragyogó szépségnek okáért:
Berke Diánának s oltára leíratik, a szép
Kegyjelet, a szaladó Rhénus zöld réten. Ezeknek
Nem vala most helyek itt. Tudnál rajzolni talámtán

Ciprust is: minek ez, ha hajótörtének utána
Megmenik a vésznek közepette reménytelen ember,
Aki magát teveled pénzéért festeti? Korsó
Kezdett lenni, s korong forgásira bögre megyen ki?
Légyen, akármi az, egy s egyféle csak, amibe kezdesz.

Mi Költők csak nem mind, oh atya s tí jeles ifjak!
Megcsalatunk a jó képétől. Énnekem írni
Van kedvem röviden, de homályossá leszek. Egy más
Csínosan írni akar, de erő nincs benne s hatóság.
Némelly fellengős hanghoz kezd, s feldagad. A föld
Színén mász, ki nagyon vígyáz, s fél mélyre hajózni.
Ez, ki csudálatosan kívánta lefesteni tárgyát,
Delfint erdőnek, vadkant tengernek eresztett.
Egy hiba másra vezet tudomány s ész gyámola nélkűl.

Emilius mellett egy Míves rézre kimetszi
A vékony hajszált és a természeti körmöt;
Abba szerencsétlen, hogy egészt készíteni nem tud
Én ehhez, magamat valamelly munkára ha szánni
Merném, szintén úgy nem akarnék lenni hasonló,
Mint nincsen kedvem rút orral járni alá s fel,
Bár fekete szememet s hajamat mindenki dicsérje.

Író! olly tárgyat válassz, amillyen erődhöz
Illik, s lásd, mit bír, mit nem bír vállad el; aki,
Mit tehet, úgy választ; szépen kifejezheti tárgyát,
Egyszersmind a rend jó lészen benne s világos.
Jó és kellemetes leszen a rend, vélem, imígyen:
Hogy most, amit csak most szükség mondani, mondja,
A többit pedig elhallgatván hagyja ki mostan.

A szókat szemesen válassza ki: ebbe szeressen,
Aztat vesse meg, aki poémát szerzeni készűlt.
Nem szólsz köznépként, ha okos kapocs által az ismert
Szó ujjá tetetik; ha talám úgy hozza magával
A szükség, hogy az új dolgoknak kell nevet adnod,
Új szót, amellyet nem hallott régi Cetégus,
Költs, de szemérmetesen végy erre hatalmat. Az új és
Mostani szók meg fognak tetszeni, hogyha görögből
Kis hajlítással származnak. Hát, mire just vett
Caecilius s Plautus Rómától, nem vehet arra
Virgilius s Varius? mit irígykedel ellenem egy-két
Szóért? tudva vagyon, hogy teljesb számra vihetnék
A neveket, Kátó és Ennius újakat adtak
A nyelvünkbe. Szabad volt, és mindenha szabad lesz
Új szót, mint új pénzt, felhozni, de mostani jeggyel.

Mint erdőn levelek változnak mindenik őszkor,
Múlnak régik aláhullván: úgy vesznek az ó szók,
S kedvesek, ifjakként, a most születettek előttünk.
Mindnyájan múlunk, múlik munkánk is; Amaz rév,
Melly most északnak vészét eltiltja hajóktól,
Felséges, nagy munka! Amaz, csak hasztalan álló,
És ezelőtt evezőkre való tó, melly az ekének
Terhét érezi, s táplálgat több népet; Amaz víz,
Melly eddig kárral folyt szántóföldre, vetésre,
Most jobb útra tanúlt, s egyebek mind, mind oda lesznek,
Nemhogy az Ígéknek böcse s méltósága lehetne
Állandó. Sok már elavult szó újra feléled;
És sokat, ámbátor jó most, ha akarja, kiveszthet
A nyelvbéli szokás, mellynek fő jussa s hatalma
Van más s más regulát és törvényt szabni beszédre.

Millyen verssel kell bús harcokat írni, s Királyok
S Hősök tetteiket, régen kimutatta Homérus.
Két nem egyenlő vers egymáshoz kötve először
Jajt zengett, azután kezdett vígságot is írni.
Mégis ezen gyengéd Alagyát ki találta fel, arról
Pörl a grammatikús sereg, és régolta, hiába.
Arkilokusnak adott, mint fegyvert, ön dühe jámbust.
E lábat felvette papucs, felvette szekernye;
Rajta beszélgetvén a Játszó, hallatik a nép
Nagy zaja közt; a tárgyra tehát alkalmatos e vers.
Musa parancsából lantos vers hangzati zengnek
Isteneket, fő embereket; nagy Olimpia sikján
Nyertes bajnokot és paripát, a nyugtalan ifjak,
A szabadon s bátran borozók is lanton enyelgnek.

Én, ki ezen nemeit s sokféle tulajdonit a vers
Szerzésnek nem iparkodtam kitanulni, mi okból
Óhajtok költői nevet? mi bolond vagyok, aki
Csak buta szégyenből kivánok lenni tudatlant?

Nagy fennyen hangzó versekre komédia nem tör;
Úgy alacsony s csaknem köznép szájába valókat
Nem szenved vacsorája fölött a durva Thiesztes.
Mindenek ön helyeken legyenek, mint illik. Azonban,
Néha nagyobb hangon kezd szólni komédia; lármáz
A pörlő krémes felpuffadt szája haragból.

A Trágyédia is csendes sokszorta: szegénnyé,
S számkivetetté lett Peleus, vagy Telephus, önként
Megvet felduzmadt nagyságú cifra beszédet.
Hogy panaszát vele szánakodó nézője sirassa:

Nemcsak szép s csínos légyen, hanem édes is a vers;
A szívet tetszése szerént úgy fogja vezetni.
Sír a sírókkal, nevet a nevetőkkel az ember.
Sírj te előbb, ha könnyekre akarsz indítani engem,
S háborodott lelkem gyász sorsodat akkoron érzi
Telephe vagy Peleu, ha bohóúl játszol előttem,
Én vagy aluddogalok, vagy téged, gyáva, nevetlek.

A bús orcához szomorú szavak illenek; a víg
Képhez nyájasak, a haragoshoz mordak, ijesztők;
Amelly, végre, komoly, komoly ígék illenek ahhoz.
Mert a természet maga elkészítget előre
Mind a jó, mind a bal sors érzésire minket.
Ő vídít, haragít, búsít kétségben-esésig,
Osztán mindezeket nyilván kibeszélteti nyelvvel.
Ha, miket a Játszó mondott, hozzája nem illnek,
A lovagok s gyalogok mind fognak rajta röhögni.

Kell tudnod, ki az, aki beszél, rab Dávus-e vagy Hős,
Éltes, okos vén ember szól-e, vagy egy tüzes ifjú;
És fő asszony-e, vagy szorgalmas dajka beszélget;
Vándorló kalmár-e, paraszt szántó-e, ki játszik;
Colehisból-c, vagy Assziriából származik; őtet
Melly váras s helység, Árgos vagy Théba nevelte.

Vagy hírből írj, vagy hihetőleg költs: ha talámtán
Akhillest ismét a Játékszínre feladnád,
Légyen büszke, serény, bátor, konok, és ki nem ismer
Más törvényt, hanem azt, mellyet neki fegyvere hozhat.
Médea légyen vad s győzetlen, bánatos Ino,
Ixion álnok, Io bolygó, kedvetlen Oresztesz.

Egy még nem hallott darabot ha kiadni s személyt is
Újonnan formálni merészlesz, légyen az ollyan
Végzetig, amillyen kezdetkor volt, s maga képét
Tartsa meg. Új tárgyat formálni, s tulajdonit annak
Hozzá adni, nehéz. Iliásból jobb leszen írnod,
Mint új és soha még nem hallott dolgokat adnod.
A köztárgyt teheted magadévá, hogyha sem a tárt
S hitvány Ciklusnál nem késel; sem pedig egy szót
Más szóval mint hű tolmács felváltani nem fogsz;
Sem, mikoron követő vagy, szük korlátba nem ugrol,
Amellyből azután téged vagy szégyen előbbre
Lépni, vagy a felvett munkád törvénye nem enged.

Nem kell kezdened úgy, mint rég a Ciklusi Költő:
Zengem amaz híres hadat és Priamusnak elestét.
E hangos torkú mi nagyot fog mondani? A hegy
Vajlódik, s egeret szül majd, amellyre nevethetsz.
Sokkal okosb imez, aki bohóúl semmibe nem kezd:
Músám, zengjed amaz férfit, ki, hogy elvesze Trója,
Sok helyeken forgott, sok népnek látta szokásit,
S várasait. Lángból nem készűl hozni ki füstöt,
Sőt füstből lángot, s úgy fog csuda dolgokat, úgymint:
Antifatest, Scillát, Ciklopszokat írni s Karibdist;
Sem Diomed hazatérését nem kezdi halálán
Méleagernek; sem vesztét a trójai várnak
A kettős tojaton. Siet a történetet írni,
S mint valamint ismert tárgynak közepére ragadja
Elménket. Hamit illendőn nem festhet, azonról
Hallgat. Költ, igazat, hamisat kever öszve, de bölcsen;
S így elején, közepén, végén munkája megegyez.

Halljad, mit kíván a nép tőled velem együtt,
Hogy, míg a kárpit felhúzatik, ülve maradjon,
S várjon amaz szóig: Tapsoljatok! Annakokáért
Minden korbeli erkölcsöt kell jegyzened, és az
Emberi természet más s más indúlatit, amint
Évenként szoktak változni, figyelmesen írnod.

A gyermek, ki beszélni tanult és járni; hasonló
Társai közt örömest játszik, de haragra is indúl
Ok nélkűl, s elcsendesedik; kis üdő vártatva megéntlen
Változik. A serdűlt; és már nevelője kezéből
Felszabadult ifjú; paripákra, kutyákra, mezőre
Vágy: mint gyenge viasz hajló a rosszra; ha fedded,
Durva, makacs, morog; orránál messzebbre ki nem néz,
Tékozló, dölyfös, heves; amit ölelve fogadt el,
Fordúl, s hirtelenűl mellyétől visszataszítja.
A már meglett férfi böcsös tisztségre törekszik,
Gazdagság, hatalom neki legfőbb tárgya s barátság;
Minden tetteiben vígyáz, hogy kárba ne essék.
A koros őszt sok baj környékezi; mert vagy örökké
Gyűjt, és a nyomorúlt! megvonván félti magától
Amiket öszvekapart, vagy mindenben hideg és rest;
Mindent napról napra halaszt, kétségbenesőleg
É1; irtózza jövendőjét: panaszolkodik, és mord;
Azt az üdőt, mellyben gyermek vala, hányja s dicséri;
A fiatalságnak haragos feddője s birája.
Sok jót hoznak, mig jőnek s nevekednek az évek,
Sok jót elvisznek, mikoron távoznak. Az éltest
Úgy ne beszéltesd hát mint ifjut; s férfi személyét
A gyermekre ne bízd. Vígyázz, és mindenik élet-
Kornak azont, csak azont add, ami tulajdona néki.

A szinen némelly dolgok vagy végbevitetnek
Nyilván, vagy csak előmondatnak szóval. Erőtlenb
A fül mint a szem szívet mozdítani. Amit
Szemlél a sokaság, hamarább hiszi: mégis az ollyast,
Amit rejtekben kell megcselekedni, ne tedd meg
A színen. Szem elől végy el sokat: annakutána
Egynémelly ékesszóló kibeszélheti nyilván.
Médea gyermekeit szem előtt ne gyötörje, kegyetlen
Atreus emberhúst főző fazekába ne rakjon.
Kádmus kígyóvá, fecskévé Prokne ne váljék.
Nem hiszek illyeneket, sőt megvetek undorodással.

Több ne legyen se kevésb ötnél a felvonat; úgy lel
A drámád kedvet, s kívántatik újra. Ne hozz fel
Istent színre, hanemha nehéz baj kérne segédet
Tőle. Ha négy áll, a negyedik csak néha beszélhet.

Egy játszó tisztét tegye a kar férfi személyben:
A fő részek közt ollyan legyen éneke, millyen
A tárgynak használ, és szépen véle megegyez.
A jóknak kedvezzen, s őket tartsa tanáccsal,
A haragost, zordont igyekezzék tenni szelíddé
S csendessé. Rövid asztal hasznát zengje s dicsérje,
Úgy az igazságot, törvényt, és várasi békét;
Titkot tartson: az Isteneket megkérje, hogy a bús
Szívet örültessék, a büszkét gyászba borítsák.

A síp, melly mostan rézzel vagyon öszveszorítva,
S trombitaként harsog, kisded vala s vékony: azonban
A karnak használt; eleven szava s hangja betölté
A méglen nemigen tágas színt, mellybe kevés nép

Jött ugyan öszve, de tisztességes, tiszta, szemérmes.
Majd, mikor a győző elterjesztette hatalmát,
S a várast sokkal megbővítette, borozni
Kezdett ünnepein, nem félvén semmit; az ének,
S a musikus kar kelletinél szabadabbra fajúlt el.
Mert hogyan is lehetett ottan mértékletes ízlés,
Ahol dőre kapás dolgának utána vegyes volt
A haza jobb polgáraival s a várasi néppel?
Így kezdé mesterségét megtoldani tánccal
A sípos, s a padlatokon sétálva ruháját
Húzni. Ezen módon nyert a kis Lant is erősebb,
Mert több, szózatokat, s a kar, melly hajdan előre
Látó s hasznos volt, hebehurgya beszédeket öntvén,
Olly kétessé lőn, valamint a delfusi bálvány.

Kit valamelly rossz bak kisztett vetekedni, hogy írna
Trágyediát, ugyanaz kezdett a színre ruhátlan
Faunusokat felhozni, s maró tréfákat is űzni,
Anélkűl, hogy ezen nagyzó játékot alázná;
Tréfált tudnillik, hogy vig újsága marasztná
A nézőt, ki az áldozaton jól önte garatra,
S kész vala, mint részeg s zabolátlan, akármi gonoszra.
A nevető s nyelves Szatirus, ha teátromod őtet
Felveszi, minthogy már tréfákat is adni igyekszel,
Illendőt játsszék. Ki elébb Isten s jeles ember
Képében látszott, s fénylett bársonyban, aranyban,
Mostan pór s alacsony csárdába beszélni ne menjen.
Vagy, mikor a földön nem akar ballagni, egek közt
A felhőt s levegőt botorúl ne kapossa kezével.
Rusnya s zsinár mondásokat a Trágyédia megvet;
Mint nemes asszonyság ki parancsból ünnepi táncát

Járja szemérmesen, úgy ő a pajkos Szatirokkal
Csak keveset társalkodik, akkor is orcapirúlva.
Pízók! durva, paraszt, ocsmány természeti szókkal,
Én, szatirát írván, nem mernék élni; sem el nem
Hagyhatnám ollyannyira a Trágyédia színét,
Hogy ki ne láttatnék, a Dávus szól-e s az álnok
Pithia, aki Simót, neki hízelkedve, kifejte;
Vagy pedig a Szílen, kis Bakhus mestere s őre.
Ismeretes tárgyat formálnék versre, s hasonlót
Kezdene majd minden, de sokat fáradna hiába.
Olly nagy erő vagyon a rendben s helyes öszverakásban.
Ami közönséges, jut díszre, s tekintetet érdeml.
Erdei Faunusod olly gyengén enyelegni ne merjen,
Mint váras közepén született ifjacska, s e mocskos
Szája goromba trufát ne böfögjön; mert nemes, ősi
Patricius, s gazdag polgár illyenre neheztel,
S nem mindent, amin borsóra, dióra szokott nép
Tapsol, hall örömest, vagy itél jutalomra valónak.

Egy rövid, és hosszú szótag Jambust teszen, e láb
Gyors, s ez okért jambus-trimeternek mondatik, ámbár
A jambus hatszor hangzik, s mindvégig egyenlő,
Hogy lassúbb lévén fontosban hatna fülekbe,
Nemrég két hosszú vers-ízt fogadott fel, azokkal
Olly jól osztozván, hogy másod helyre s negyedre
Just nékik nem adott: ritkán él Akcius ezzel
S Ennius is híres trimeter-verseknek adói;
A nagy terhű vers a Költőt nyomja s gyalázza,
Hogy hamar írt s restűl, vagy nem tud verseket írni.
A rossz versezetet nem minden képes itélni;
És mí rómaiak sokszorta bocsánatot adtunk,

Mellyre poétáink méltók nem voltak. Az okból
Járjak-e hát s írjak szabadon? noha gondolom aztat,
Hogyha hibát ejtek, minden meglátja s miátta
égsem félhetek a feddéstől? Így ugyan ettől
Ment maradok, de dicséreteket nem várhatok. Oh ti,
Pízók! a görögök példányit szemre vegyétek,
S forgatgassátok jól éjjeli s nappali kézzel.
Úgy de atyáitok a Plautus versének örültek,
S mind azt, mind a tréfáit hírdetve csudálták;
Úgy van, jó szívből, nem örömmel mondom, eszetlen,
És, ha talám én s tí a trágár tréfa beszédtől
A tisztességest tudjuk különitni, s ha tudjuk
A jó vers hangját újjal kémlelni s fülekkel.

Thespis volt, kinek a Trágyédia kezdetit adják,
Ő szekerekre rakott bépiszkolt társakat és vitt,
Akik előadnák s zengnék drámáit. Utána
Eschilus a diszesb álorcát lelte s ruhát fel;
Ez, kis játékszínt deszkákból szerze, s beszédét,
Amelly fellengős hangú vala, mondta sarukban.
Jött ezután a régi komédia, s nagyra böcsűlték
Azt, de gonosz nyelvét méltó zabolára szorítván
A törvény, s tiltván, hogy senkit meg ne gyalázna,
A kar, megnémúlt, és rútúl hallgat azolta.

Ami poétáink mindent próbára vetettek,
S nem kicsiny érdemek az, hogy bátoron a görög írók
Nyomdokit elhagyván, a fő s köz rendbeli színre
Dolgoztak, s egydűl csak honnyosi tárgyakat adtak.
Rómát híressé, mint fegyvere tette, tehetné
Nyelve, ha munkáját megjobbítgatni szeretné

Minden versköltő; és késnék közrebocsátni.
Tí, oh Pompilius vérségei! vessetek ollyan
Verset el, amellyet hamar írt szerzője, s ki sincsen
A tízszer lemetélt körömig tisztítva, simítva.

A természeti észt s ösztönt mivel Abdera Bölcse
A kínzó reguláknál jobbnak tartja, s poétát,
Míglen egészséges, nem ereszt Helikonra; sok el nem
Vágja szakállát, sem körmét; rejtekbe vonódik;
Nem mosdik; mert úgy fog lenni belőle poéta,
S nyer szép hírt, ha fejét, mellyet gyógyítani három
Antieirák nem tudnának, soha meg nem akarja
Tisztíttatni Licin barbéllyal. S én botor ember,
Oh! ki mihent eljött kikelet, tisztúlok epémből;
Jobb verset mint én nem költene senki. De semmi.
Hát a fenkőnek tisztit most felveszem, amelly
A vasat élessé teszi, bár maga metszeni nem jó.
Megmondom, noha szándékom nincs írni poémát,
A Költő tisztit: honnan vegyen, amire néki
Van szüksége; s nevét mi segíti poétai hírre;
Elmondom, mi helyes, mi nem; és melly jóra vezérli
A tudomány; s neki melly nagy kárt szül az ostoba bolygás.

Erre neked kívánt segedelmet Szokrates adhat,
És lelsz gondolatid fejezésire szókat is osztán.
Aki tanúlta, miket kivánhat tőle hazája,
És miket a jó társ; mint kell tisztelni szüléket,
Testvér, vendéget; mint kell vígyázni Tanácsnak;
Mit tegyen, aki birói, s ki hadvezetői hatalmat
Vett, azt adja bizony mindenkinek, amire méltó.

A Költőt eleven példákra parancsolom immár,
S emberi erkölcsök vizsgálására kiküldöm,
Hogy vegyen a természettől természeti szókat.
Gyakran az olly drámán, amellyből sok nemes erkölcs
Fénylik az emberi szív hasznára, ha kelleme nincs is
A mesterségtől, s nem teljes cifra szavakkal,
A nép jobban kap, s örömestebb rajta megindúl,
Mint más szebben ugyan, de üres hangokkal üvöltőn.

A görögök, kiknek szép észt a Músa s kerekded
Szájat adott, nem egyébre hanem csak dücsre tekintnek.
A mí gyermekeink hosszas számokra fogatnak,
És az egészt (assist) száz részre felosztni tanulják.

Álbínus fia, mondd: Öt lattól elveszek egyet,
Mennyi marad? Nosza mondd. Négy. Jó! te belőled üdővel
Nem rossz gazda lehet; de ha hozzá egy latot adnék,
Mennyi? Hat. A pénz és nyereség rozsdája ha egyszer
A szívet megfogta, hogyan vársz cedrusolajra
Méltó verseket, és ciprusládába valókat?

A Költő, mikor ír, a hasznost nézze, vagy aztat,
Ami gyönyörködtet, vagy mindkettőnek arányzzon
Egyszersmind, úgy hogy gyönyöríttsen verse s tanítson.
A leckéd ne legyen hosszú, hogy azonnal eszébe
Fogja tanítványod, s híven megtartsa magában.
(Ami fölösleg sok, kifoly a teli emlékezetből)
A gyönyörítő vers az igaztól messze ne járjon.
Mind amit költesz, hogy más azt higgye, ne kívánd.
Lámia a megevett gyereket ki ne huzza hasából

Mint elevent. Az öregb céhbéliek, ami tanulság
Nélkűl van, nem szenvedik; a fő Rámnesek ottan
Távoznak, ha sanyar versek mondatnak előttök.
Minden szív és nyelv kész adni dicséretet annak,
Aki tudott hasznost édessel ögyíteni, s aki
Vídít, egyszersmind oktat könyvében. Az illyen
Munka szerez sok pénzt Sosinak; sőt tengeren által
Kelvén Íróját híreszteli szerte világban.

Vannak botlások, mellyekre behunyni szemünket
Illik; mert a húr sem pendűl mindaha, mint a
Kéz s akarat kívánja; magast ád néha, ha mély kell.
A nyíl sem leli meg mindég azt, amit ijesztett.
Amelly versezeten több szépség fénylik, azont én
Nem vetem el némelly mocskáért, mellyet az Író
Vagy gondatlan tett, vagy az emberi elme kerűlni
Gyarlósága miatt el nem tud. Hát mi lesz ebből?
Mint ki leírni szokott könyvet, s mindenkoron egyben
Vét, noha már meg volt intetve, bocsánatot a j ó
Szívtől sem várhat; mint Hárfás, aki hibázgat
Szüntelen egy húron, méltó nevetésre: azonként,
Én azt, aki sokat botlik, Kerilusnak itélem,
És két, három jó versért kinevetve csudálom;
S én, ha vagy egyszer szemlélem szunnyadni Homérust,
A jámborra neheztelek és bosszonkodom; ámbár
A hosszú munkát nem bűn álomnak is érni.

A vers írott kép: közelebbről nézzed imeztet,
S jobban tetszik; amazt messzebbről, s jobbnak alítod
Árnyékon kíván ez, amaz láttatni világon,
S a hozzá értő embernek itéleti ellen
Bátor: emez tetszett, de csak egyszer; nézzed amaztat
Ellenben tízszer, s fog néked tetszeni tízszer.

Oh testvérid közt legüdősb! noha hallod atyádnak
Szájából a jót, s magad is törsz arra magadtól,
Halld amit mondok, s tartsd aztat erősen eszedben:
Némelly dolgokban, ha középhelyt nyerhet az ember,
Untig elég neki. A törvényt kitanulta jurista,
És prókátor, noha nem bír Messzala pörgő
S ékes nyelvével, sem, mint Kaszcellius Aulus,
Annyit nem tud, mégis ugyan böcsösek; de középhelyt
Tartani tilt Költőnek az ember, az isten, az oszlop.
Mint bomlott hangú hegedü vígságos ebédnél,
S a sűrű kenet, és a Szárdusi mézbe kevert mák,
Mert ezenek nélkűl lehetett jól enni, boszontó:
Úgy a vers, ámbár a szív örömére találták
Azt, ha magasságtól kezdett távozni kevéssé,
Mély alacsonysághoz közelít, s nem kedves előttünk.

Mars mezején ki nem ért fegyverhez, játszani nem mer.
A laptát, karikát, forgót az hajtja, ki érti;
A néző sokaság szabadon nevet a buta játszón.
Az, ki nem ért a versekhez, mer költeni. Hogyne?
Aki szabad, nemes, és olly nagy neki birtoka, mint kell,
S illik sorsához, s még, aki böcsűletes ember.
Amire kedvet, erőt nem akar neked adni Minerva,
Nem fogsz ahhoz; okosságod s eszed ebben igazgat.
Mégis majd hamit írandasz, hagyd, lássa itélő
Tarpa s atyád, s én is; tedd félre kilenckorig, otthon
Tartván kártyádat. Kitörölheted, ami ki nem jött:
Amelly szó kiröpűlt, soha nem tud visszaröpűlni.

A vadság fiait, mint Ég küldötte tanító,
Orfeus a gyilkosságtól elvonta s az undok
Élettől; ez okért mondják, hogy tigris, oroszlány,
S más efféle dühös vadak általa kegyre hozattak.
Amfion is Thébát kezdvén építeni, lantolt,
Mint mondják, köveket mozdított, mellyeket édes
Énekivel tetszése szerént helyeikre szorított.
Hajdan amaz Bölcsek tudtak választni magános
És közjószág közt, úgy isteni s emberi jus közt;
Elgátolták a csapodár szerelemnek az útát:
A férjnek kötelességét szívére kötötték;
Várasokat raktak, törvényeket adtak. Ezáltal
Nyertek tiszteletet s szép hírt a mennyei Költők,
És a versezetek. Jött két jeles elme, Homérus,
S Tirteus, aki hazájáért a nemzeti lelket
Élte feledtével bátran harcolni tanítá.
Versekben szólott, ki jövendőt monda, s ki józan
Erkölcsről ada leckéket. Fejedelmi s királyi
Szívek előtt kedvet vers által leltek az Írók.
A játék, melly a hosszas munkának utána
Tartatik, életadó örömet veszen a Musáktól:
Hát szégyen nélkűl lásd őket s lantos Apollót.

A természet vagy mesterség szüljön-e Költőt,
Azt kérdik sokan: Én a j ó s szorgalmatos elmét,
Minden mesterség nélkűl, nem látom elégnek.
Egymásnak, mint hű társak, segedelmire vannak.
Aki dicséretesen pályáját futni törekszik,
Gyermek létében már szenvede, fárada s fázék,
Óvta magát bortól, szerelemtől. Aki üdővel
Pithia játékin sípot mert fújni, tanítvány
Volt az előtt, és félelmek közt hallgata mestert.

Az sem elég, ha imígy szólsz: Én csuda verseket írok.
Légyen utolsón rüh; nékem rút hátramaradnom,
S nyilván megvallnom, hogy azért buta bennem az elme,
Mert aztat nem iparkodtam kimivelni serényen.

Mint a kótyavetyén doboló sokat öszve kiáltoz:
Úgy ravasz embereket nyereségre magához idézget
Ollyan versköltő, ki sokat szánt, vet s arat, és ki
Pénzt usorára adott: ha kövér vacsorákat is adhat,
S a hitelét vesztette szegényt kétséges ügyéből,
Érte magát adván kezesűl, kisegíti: csudálnám,
Hogyha ezen boldog jól megválasztani tudná,
Kik legyenek hazugok, kik igaz szívbéli barátok.

Akit ajándékkal meg akarsz tisztelni, vagy inkább
Már megtiszteltél, munkádat előtte ne olvasd,
Míg szívén az öröm röpdös, mert egyre kiáltja:
Szépen, jól, helyesen! Majd elhalaványodik, és majd
Édes harmatokat kezd csöppöngetni szeméből,
Majd nagyokat toppant lábával, majd szökik, ugrál.
A pénzen fogadott siratók temetéskor ezerszer
Többet lármáznak, s többet cselekesznek azoknál,
Akik igaz szívből eredett fájdalmikat érzik.
Így gyakrabb indúlatokat mutat a hamis ember,
Mint a jó, ki nem orcátlan, nem csalfa dicsérő.
Mondják, a nagy urak borral kísérteni szokták,
S úgy ismerni meg azt, kit társnak venni akarnak.
Halld: te, ha verseket írsz, vígyázz: a róka perémű
Köntös alatt lappangó szív soha meg ne gyalázzon.

Quintilius, hamit olvasnál neki mondta: barátom,
Ezt, s ezt jobbítsd meg. Ha felelnél: többszöri próbát
Tettem már, de hiába; tehát törd öszve, s egészen
Verseidet, mellyek formátlanok, újra kohold ki.
Ha készebb volnál a verset menteni, mintsem
Megjobbítani, nem szólván rád hagyta, hogy immár
Ten magadat, s amid csak van, kedvedre szeretnéd.

A jó s a tudományokban szorgalmatos ember
Elvet üres verset; durvát fedd; íze-veszettre
Fordított tollal feketét húz, a buja cifrást
Megnyesi; ami homályban van, fényt annak adattat.
Nem tűr el kétes mondást; feljegyzi, minek kell
Más meg más formát a versben venni magára:
Lészen Arisztárkus: nem mondja, barátomat illyen
Kis hitvánságért megbántsam-e? Sőt bizony e kis
Hitvánság igazán kárára fog esni, kit egyszer
Rútúl megjátszott a hízelkedve dicsérő.

Mint azt, kit rossz rüh kínoz, vagy sárga betegség,
Vagy megtébolyodott, és szenved Lúna dühétől:
Úgy a megdőrűlt Versköltőt messze kerűlik
A Bölcsek, csak gyermekek űzik utána kacagván
Nagy vígyáztalanúl; ki, midőn az egekre feszített
Nyakkal jártában verset böfög; íme, lebotlik,
És mint a madarász, ki rigót les, kútba zuhan le,
Vagy más lyukba; kiáltoz ugyan: Jaj! Honnyosim, engem
Megszánván, jertek ki segítni; de senki nem indúl;
Sőt ha találkoznék ki kötélt neki nyújtana; kérdném:
Hogy tudod azt, nem kénye szerént ugrott-e le? s azt is,
Felszabadítását szívéből kéri-e, vagy nem?

S egy Szikulus Költőt említnék néki; halálát
Elmondom: hideg Empdokles, mivel isteni névre
Vágyott, a tüzes Etnának gyomrába beugrott.
A versszerzőnek légyen szabad ugrani, veszni.
Akit erővel akarsz életben hagyni, megölted.
Nem most tett Ő így: ámbátor húzza fel őtet
Egynémelly, ember soha nem leszen; az van eszében,
Hogy meghaltával nyerhessen nagy nevet és hírt.
Nem tudhatni miért farag olly sok verseket; atyja
Sírhalmára vizelt-e, vagy undokságra bolondult
Szent helyen; Ő dühös, az látszik, mind medve, ha zárát
Által törte: tudóst elkerget messze s tudatlant,
Olvasván nyavalyás versét nekik a fanyar Író;
Akit kézrekerít; meggyötri, valódi pióca
Míg teli nincsen alutt vérrel, nem ereszti el a bőrt.

Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me