Virág Benedek: ÓDÁK HORÁTIUSBÓL | Verstár - ötven költő összes verse

ÓDÁK HORÁTIUSBÓL

I. 1

[MAECENASHOZ]

Fényes származatú, régi királyi vér,
Mecénás, különös gyámolom, édesem!
Soknak kedves öröm port az Olimpia
Síkján szedni hevest futva koesin, s kitett
Jelhez gyors kereket meg nem akasztani,
Hogy pálmája legyen, melly az Egek felé
A föld Istenihez nyerteseit viszi.
Ez boldog mikor a római nép neki
F ő helyt társai közt adni iparkodik;
Az, bőségnek örűl, mellyet az Afrika
Gazdag földeiről csűreiben letett.
Van más, aki szeret szántani rá maradt
Atyjától telekén, s kit, noha Attalus
Kincsét néki ajáld, hasztalan ingerelsz,
Hogy hagyván mezeit ciprusi szálakon
Járjon tengereket, mint remegő hajós.
Fél kalmár, mikoron küszködik Est szele
Tenger habjaival, s áldja mezők paraszt
Csendét: mégis elő kél kicsinált hajón;
Nem tud tűrni szegény és sanyar életet
Van kit Massicum ó nedve kecsegtet el;
S dőzsöl kénye szerént csaknem egész napon:
Most sűrű levelű gallyak alatt hever,
Most szent ér fejinél csendesen aldogal.
Soknál kellemetes tábori sípolás,
S harsány kürt, s az anyák átka, gonosz hadak.
Ámbátor fiatal nője, feledkezik
Arról fürge vadász s hűs ligeten marad,
Ha vagy hiv ebe őz nyomdokiban csaholt,
Vagy hálóba tiport Marsusi Vad sűdő.
Repkény, nem buta fők bére, von engemet
Fő fő Istenekig: hűs liget, és szökő
Nimfák és Szatirok megkülönítenek
Alnéptől, ha nekem sípokat engedend
Euterpe, ha kegyes szűz Polihimnia
Tőlem nem tagad el leszbusi hangokat.
Ha nékem helyet adsz római Lantosok
Közt, a csillagokig büszke fejem felér.

I. 4

[L. SESTIUSHOZ]

A rút Télt s hideget gyönyörű Tavasz és Zefir feloldta:
S tengere szárazról hajók tolatnak:
Aklának nem örűl már a barom, a paraszt tüzének:
Rét sem fejérlik már az ősz derektől:
Jár Venus és járnak víg társai Hold világa keltén,
Kegyszűzek és Nimfák, öröm leányi,
A földet friss lábakkal verik, amidőn hevében
Vulkán serény Ciklopszi közt kovácsol.
Kent hajadat vagy zöld mirtus vagy az új virág kerítse,
Az, mellyet a lágy föld ma szült magából.
Most kell áldozatot Faunusnak is adni zöld berekben,
Akár gidát kíván, akár juhocskát.
Sárga Halál bátor lábbal meri rúgni pór tanyáját
S Király szobáját. Oh te Sexti! nem hágy
E kicsiny életnek siető kora nagy reményre várni;
Majd elnyom Éj el, s a mesés setétség,
S bézár Plútónak szűk udvara, ahová ha mentél;
Sem kocka nem fog tenni bor-királlyá,
Sem bámúlóvá Licidás szeme, mellyre most sok ifjú
Felgerjed, és majd Szűzeink hevűlnek.

I. 8

[LYDIÁHOZ]

Lidia, Isteninkre
Kérlek én, mondd meg Szibarist mért fogyatod tüzeddel;
Mért fut el a mezőtől,
Bátor izzasztó meleget s port egyaránt kiállhat;
Mért nem akar vitézlő
Ifjainkként fran-paripát vas zabolán vezetni?
A Tiberist kerűli;
Hév s gonosz vérű viperát mintsem olajt megillet.
Karjai megpuhultak,
Kékesek, miglen katonás fegyver alatt valának;
Majd kelevézt hagyított,
Majd arányon túl karikát nagy nemesen szalasztott;
Most kunya módra lappang,
Mint Thetis kedves fia tett trójai gyászesetkor,
Hogy dühös ütközetre
Férfi dolmány, büszke sisak menni ne kinszerítné. *

I. 11

[LEUCONOÉHOZ]

Tudnunk nem szabad azt, Leuconoe, vége mikor leszen
Éltünknek; Babilon sem veti fel számaival, ne kérd.
Inkább hát okosan tartsd magadat készen akármire.
E tél, mellyet adott Jupiterünk, s melly az olasz sikot
Ellensége gyanánt szirteihez hányja, talám nekünk
Végső: légy eszeden: hozz ide bort; e kicsiny életet
Naggyá semmi remény nem tesz: elfuthat irígy korunk:
Kapd meg mát szaporán: holnapinak semmi hitelt ne adj.

I. 18

[P. QUINTILIUS VARUSHOZ]

Szőlőtőt szaporíts, fát ha szeretsz, Váre, tenyészteni;
Tíbur földe szelíd, rakd meg azont és Katilus hegyét;
Mert a szárazakat terhek alatt engedi sinleni
Isten: szívharapó gondok egyébként nem is oszlanak.
Koldust, vagy katonát, hogyha ivott, látsz-e szomorgani?
Sőt mellyik nem örűl, Bacchus apánk s szöszke Venus,
neked?
De hogy túl ne ugorj a kis-ivó Liber ajándokin,
A Centaurusok és a Lapiták közt kiütött had int,
Int a Sithonusok rettenetes mennyköve Evius,
Kiknél a bujaság, ami szabad s nem szabad, az között
Nem lát semmi határt. Tégedet én, nyilt szívű Bassaris
Nem rázlak meg; elő sem ragadom balgatagúl, miket
Lombok rejtenek el. Zengni ne hagyd a berecinthusi
Szarvat s düh-dobolást, mellyet az Ön-vakszeretés követ,
És a Hír-keresés, melly magasan tartja üres fejét,
S a Hit fényes üvegként mutató s titkot eláruló.

I. 22

[ARISTIUS FUSCUSHOZ]

Aki ártatlan, s üres a gonosztól,
Elvagyon Maurus kelevéze nélkűl:
S nem szorít mérges nyilakat tegezben
Oldala mellé:

Járja bár forró Libiát s veszélyit,
Vagy fagyos bércit fene Kaukasusnak:
Járjon ott, amerre megyen regéknek
Tárgya Hidáspes

Mert, midőn zengém Lalagét Sabínum
Erdején, s túl gondtalan, imhol! ámbár
Fegyverem nem volt, szaladásnak indult
Farkas előttem.

Dauniás, makkos ligetében, illyen
Vad csudát nem lát, Juba földe sem szül,
Mord Oroszlányok nevelője, száraz,
Puszta tanyája.

Engemet tégy olly sivatag mezőkre,
Mellyeken nyárnak szele fát nem éleszt,
Mellyeken vastag levegő, s büdös köd
Fekszik örökké:

Tégy közelb a Nap szekeréhez engem,
Lakhatatlan földre: ha édesen szólt,
Édesen hozzám Lalage mosolygott,
Kedvesem ott is.

I. 23

[CHLOÉHOZ]

Futsz tőlem Kloe mint őzfi, ki rengeteg
Erdőben remegő anyja után heven
Esdeklik, szaladoz, fél
Szellőtől is az oktalan;

Mert vagy zörgeni kezd a leveles haraszt
Szélfujtára, vagy a csipkebokor mozog
Gyiktól, szíve legott ver,
S reszketnek neki térdei.

Mit futsz? Nem vagyok én Afrika tigrise;
Nem kivánlak azért, hogy megemésszelek.
Immár hagyd el anyádat;
Illik férfihez ért korod.

I. 27

[A BARÁTOKHOZ]

Trácok dühödnek víg poharak között:
E vad szokással félre! Szemérmetes
Bacchust veszett kedvvel, legények,
S vérrel egyítve nem illik inni.

Bor s gyertya, és a Médusi kard igen
Nagyon különböz. Szünjetek a gonosz
Zajtól, s maradjon békességben
Mindenitek könyökére dőlve.

Akartok engem társnak? Opuncia
Megilla testvérbátyja jelentse ki,
Miféle sebben boldog, és melly
Nyíl legyen a veszedelme néki.

Hallgatsz? Egyébként én nem iszom veled.
Akárki bírjon tégedet, úgy hiszem,
Annak tüzéért nem pirulhatsz,
Mert te nemes szerelemre szoktál.

Jelentsd ki! titkot tartani tud fülem.
Boldogtalan! Melly rettenetes veszély
Fogott el, ah ifjú! szerencsésb
Lángokat érdemel a te szíved.

Melyik boszorkány, s hol keres olly füvet,
Mellyel segítsen? Melyik az Istenek
Közt olly erős? E szörny-Chimaerán
Pegazus is nehezen tehet ki.

I. 28

[ARCHYTASHOZ]

Téged, tengernek, földnek mérője s fövénynek,
Melly számot halad, Archita, téged
Mátínus partnál környűl vesz kis por-ajándék;
Semmit nem használa tenéked,
Aki haláloznál, egeket vizsgálni merészen,
S csillagokon túl járni eszeddel.
Elhúnyt Tantalus is, kihez Istenek enni menének.
S égbe bevitt Tithónus is elhúnyt,
S akit titkaival Jupiter megtisztele, Minos;
Panthoideszt is Tartara bírja
Ismét Orkusban; noha ő a Trójai hadkor
Élt, amit bizonyíta paissal;
Bőrt s inakat, nem mást, ada a korm-fogta Halálnak
A nagy természetnek, igaznak,
Mint vallod, nem hitvány mestere. Egy komor Éj s út
Vár mindent: kell menni, ha szólít.
Másokat a Furiák vetnek vad Marsnak elejbe:
Éh tenger sokakat elnyel örökre.

Vén s fiatal sűrűn hal, s húll temetőbe: Hekáte
Senki fejét sem hagyja nyiretlen.
Engemet is Nótus, Orionnalc társa, rohanván
Illirikum habos öblibe fojtott.
Jersze Hajós, és e temetetlen csontokat, e főt,
Mint illik, jól hintsd be homokkal.
Úgy, ha gonoszt készít az Olasz tengerre borongó
Eurus, Venusiumra leszálljon,
S erdőjére; te légy boldog s ment tőle: jutalmúl
Mindünnen nyereségre segítsen
Őre Tarentumnak Neptúnus s Jupiter. Ezt nem
Tenni, előtted semmi? de majdan
Meglakol ártatlan maradékod, sőt magad, amint
Érdemled, fogsz érni hasonlót.
Megvetsz? bosszút áll rajtad kérésem; azontól
Áldozatok fel nem szabadítnak.
Bár ha sietsz is, jer, kis üdő kell: vess ide három
Ízben port, s mint tetszik, evezz el.

I. 29

[ICCIUSHOZ]

Irígyled, Ikci, boldog Arábia
Kincsét, s azért most friss sereget szedetsz
A még le nem győzött Sabaea
S Média nagy Fejedelmi ellen,

S békót Ikoholtatsz! Lészen-e Szűz; kinek
Férjét megölted, szolgaleányod, és
Ifjú az udvarból, ki töltsön
Bort neked, illatos üstökével;

Ifjú, ki nyillal bánni tud atyjaként?
Már kik tagadnák, hogy patakok magas
Hegyekre folyhatnak, s fejéhez
Visszafelé Tiberis szaladhat?

Te, a Panétus könyveit, és amaz
Nagy Socratesnek bölcs hagyományait,
Mind öszve, páncélért; igérvén
Jobbakat, itt hagyod? elcseréled?

I. 30

[VENUSHOZ]

Oh királyasszony! ki Knidost, ki Páfuszt
Tartod és Ciprust, Glicerám tenéked
Templomot szentelt; könyörög, jer abba
Lakni örökre.

A heves gyermek veled és övetlen
Gráciák s Nimfák legyenek, s Juventás,
Akit édessé te teszesz; de hozd el
Merkuriust is.

I. 31

[APOLLÓHOZ]

Mit kér Poétád most, mikor új borát
Apollo, néked tölti edényiből?
Nem kér kövér Sardiniában
Nagy teleket, se Kalabriának.

Nem kéri hizlalt gőbölyeit, vagy a
Dús Indiának csontait, érceit,
Sem ez mezőt, mellyet Liternus,
Csendes erű folyadék, harapdál.

Kalési szőlőt Az, kinek a kegyes
Szerencse nyújtott, messen: igyék kevély
Kalmár aranyból, s Syriában
Fűszereken borokat cseréljen,

Az Isteneknek kedvese; büntelenül futos
Tudniillik a nagy tengeren. Én, ha van
Olajgyümölcsöm, gyenge málvám,
S endiviám, megelégszem azzal.

Amit szereztem, teljes erőben azt,
S ép ésszel, add oh Látoe, költeni
Tudhassam, engedj értt, de nem rút
Kort s citarát örömödre, kérlek.

I. 34

[ÖNMAGÁHOZ]

Az Istenekről, miglen az esztelen
Bölcselkedés vitt, ritka s kevés vala
Gondom: vitorlát most eresztek,
S visszafelé vezetem hajómat,

Amerre járt volt. Íme Diespiter,
(Villámtüzével többnyire felleget
Hasít) előjött tiszta nappal
Gyors szekerén, s iszonyún ledörgött

S a renyhe föld, a tévelyegő folyók,
Stix és setétes Taenarus éktelen
Barlanga, s az Atlás vége zúgni
Rettenetes morogással indult.

Nagyot kicsinyből tenni tud; a jeles
Fényűt homályban rejtheti Isten el:
Ettől haraggal vonz, amannak
Ád koronát s vigan, a Szerencse.

I. 35

[AZ ANTIUMI FORTUNÁHOZ]

Oh Antiumnak Szente, nagyassszonya!
Ki a Halandót felveheted kicsiny
Sorsból, ki a pompás szekérből
Sírba taszíthatod a Kevélyet:

A bús Szegénység tégedet áld, imád;
Az is hatalmas voltodat ismeri,
Ki Karpatos mélyén keresztűl
Bithiniába siet hajóján.

A büszke Dákus s a szaladó Scita,
Retteg tetőled: fél Latium s egyéb
Várak: remegnek vad Királyok
Annyai s a biboros Tiránnok,

Ne rugd az álló oszlopot el gonosz
Lábbal: ne légyen cimbora, melly lator
Fegyvert fogasson Csendesekkel
Törni le a birodalmi széket.

Mindég előtted járdogal a kemény
Szükség: temérdek láncokat, ékeket
Hordoz: kegyetlen kajcs is és ón,
Már lefolyó, vagyon érc-kezében.

A jó Remény, a ritka, fejér ruhás,
Hivség szeret csak tégedet, és veled
Marad, ha más szinben haraggal
Költözöl is jeles udvarokból;

Az állhatatlan nép pedig, és hamis
Lotyó kerűl, s a Csalfa, kivel boros
Hordód fogyott, terhelt igádtól
Fél, s veled azt nem akarja húzni.

Caesárt, ki indúl messze, Britannia
Ellen, vezéreld; és imez ifjakat,
Kik már ijesztik Napkeletnek
Részeit a vörös Óceánnál.

EI kell pirulnunk sebhelyeink miatt.
Jaj, vért rokon kéz önte! Kemény korúk,
Mi! elfelejtvén Isteninket
Szemtelenűl rohanánk gonoszra;

Ahol csak oltárt láta lator szemünk,
Elhánytuk azt mind. Oh tegyed újolag
Ülőbe tompult fegyverünket,
S Massagetára s Arabszra fordítsd

II. 5

[LALAGÉ SZERETŐJÉHEZ]

Nem tört igához még nyaka, tisztire
Hozzá hasonló társnak elégtelen,
Eltűrni sem képes teherrel
Rá hevesen rohanó szerelmét;

A zöld mezőkön jár esze s kedve kis
Ünődnek: ottan hűlti nehéz hevét
Folyókban, avagy játszik, ugrál
Társaival vizenyős füzesben.

A nem szelíd szőlőre ne gerjedezz;
A kék gerezdet majdan az ősz, ki más
S más színre változó, pirossá
Festi, s megérleli szép gyümölcsét.

Majd felkeres; mert a fiatal kor ég,
S nő: tőled elvett éveket ád neki:
Majd, félre vetvén szűz szemérmet,
Fog Lalagé csalogatni himfit.

Szerelmetesb mint szép de makacs Kloe
S Klóris: fejér hó válla, ragyog s mosolyg,
Mint tiszta hold tenger vizében
Éjtszaka, vagy Knidos ifja, Gyges,

Kit a leányok közt idegen szemek,
Bár jól tekintsék, megkülöníteni
Nem bátrak, olly kétséges arca,
Férfi-e vagy hajadon leányzó.

II. 6

[SEPTIMIUSHOZ]

Gádesig, s hol nem tud igánkra térni
Kantaber, jőnél velem, és odáig,
Hol komor vadság morog Afrikának
Tengere mellett,

Septimi! Tibur, helye Argeusnak,
Vajha vénségem nyugodalma légyen,
S engemet, kit megtöre tenger, út, had,
Végre vigasszon.

A kemény Párkák ha kitiltnak ebből,
Elmegyek gyengén födözött juhoknak
Szép folyójához, mezejére lakni
Régi Phalantnak.

E vidéknél nincs gyönyörűbb világon;
Méze jóságát nem előzi Hibla,
Zöld Venafrum sem hoz olajgyümölcsöt
Jobbatinyünknek.

Lágy telet hosszas tavasz ér: barátja
Bacchus Aulonnak, s ez amazzal áldott,
Jól Falernustól nem irígyli szőlős
Vesszeje nedvét.

E magas s boldog hely ohajtva vár ránk
Hű barátodnak, te poéta s hű társ,
Itt meleg hamvát szomorú könnyekkel
Öntözöd egykor.

II.10

[LICINIUS MURENÁHOZ]

Boldogabbúl élsz, ha magasra nem vágysz,
Sem midőn a vészt okosan kerűlöd,
Nem nyomod mindég közelebb az álnok
Partra hajódat.

A közép sorsú, arany életében,
Ronda hajlékot nem akar lakásnak,
És irígylendő palatát sem óhajt
Józan eszével.

Több szelek rázzák az egekre nőtt fát;
A magas tornyok nehezebbet esnek;
A sebes villám meredek hegyeknek
Bércire csapdos.

Balszerencsében bizik a Reményhez,
Jóban a rossznak jöhetére gondol,
S tőle tart a Bölcs. Jupiter komor télt
Visszahoz és űz

Jóra fordúl még valahára dolgunk;
Néha Músáját dalolásra kíszti
Phoebus, és lantját veri, nem feszíti
Szüntelen íját.

Légy merész s ébredt, ha szerencse késért,
Légy előlátó, ha dagad vitorlád,
S kelleténél jobb szele van, ne késsél
Öszveszorítni.

II.11

[QUINCTIUS HIRPINUS HOZ]

A harcra termett Kantaber, és, kitől
Messzére választ minket el Adria,
A Seytha, mit gondol, ne kérdezd,
Birtokidért se remegj; kevéssel

Elégszik éltünk, Hátra fut a kies
Ifjúi kor s víg kellem: elűzdögel
Pajkos szerelmet s könnyed álmot
A haja-hagyta sovány öregség.

Hullnak Tavasszal büszke virágai;
A Holdnak is szép két szeme változik.
Mit gyötröd a kis lelket azzal,
Ami nagy és neki foghatatlan?

Miért nem inkább, míg lehet, e magas
Fenyő, vagy e szál Plátan alatt iszunk
Eldőlve, kenvén ősz hajunkat
Rósa s Levendula illatokkal?

Szétoszt emésztő gondokat Évius.
Hej, szolgagyermek, jersze! ki oltja el
Falernumunknalc lobbal égő
Lángait e lefolyó patakból?

Ki fogja Lídát rejtekiből idő
Elcsalni? Hozzon, mondd, elefánttetem
Lantot; siessen, s mint Lacéna
Kösse haját szaporán csomóba.

II.14

[POSTUMUSHOZ]

Hajh, elsietnek, Posthume, napjaink!
A jámbor erkölcs sem tud az érkező
Ránc s vén kor ellen védni minket,
S felszabadítani a haláltól;

Nem; bár naponként egy bika vérivel
A durva Plútót kérleled is, kinek
Komor folyóján túl temérdek
Gerion és Titius szomorgnak.

Tudniillik, akik föld javain lehünk,
El kell eveznünk rajta, legyünk Urak,
Legyünk Királyok, vagy parasztok,
És alacsony hurubák lakói.

Hiába féljük Mars fene fegyverét,
S haragra gerjedt Adria habjait:
Hiába távoztatjuk őszkor
Délszaki szél hidegét magunktól;

Meglátjuk a rest, kormos, erőtelen
Kocítus undok folydogaló vizét,
S gonosz leányit Dánausnak,
És Szizifust, ki követ kerenget.

Házad, meződ, szép asszonyod elmarad;
Úgy e kies fák tőled igen rövid
Üdőre dajkáló Uroktól:
Ciprusod, a szomorú fa, késér.

Méltóbbra száll majd száz lakatos borod;
Dőzsölve Ő s föld issza meg a javát,
Millyent szokás késő ebédkor
Hordani Főpapok asztalára.

II.16

[POMPEIUS GROSPUSHOZ]

Csendre vágy, akit zajos Égeumban
Megkap a szélvész, mikoron borongó
Felleg a Holdot födi, s a Hajósok
Csillaga eltűnt.

Csendre vágy a had dühe szülte Tráce,
A tegezhordó deli s nyalka Médus
Csendre vágy, mellyel sem arany nem ér fel,
Sem bibor és gyöngy.

A beteg szívnek nyomorú csatáit,
A magas házak födelin koválygó
Gondokat nem kincs veri, nem poroszló
Kergeti széllel.

Boldog a kis sors; kinek asztaláról
Só edény, melly rá maradott, fejérlik,
Kit remény s undok nyereség, ha alszik,
Fel nem ijesztget.

Sokra mit célzunk rövid életünkben?
Mit futunk más más nap alá? Ki volt az,
Honja hagytával ki magát magában
Tudta kerűlni?

A pokol bú s gond evez a Hajóssal
A lovag dandárt követi, sebesb mint
Szarvas, és felhőt rohanással űző
Fergeteges szél.

Légy ma víg, holnap mi leszen, ne vizsgáld,
Csendesen tűrd el, ha mi rossz szorongat.
Senki nem volt még igazán szerencsés,
S boldog egészen.

Híres Alchilles mi hamartan elhalt!
A vajutt Tithon mi soká nyavalygott!
Majd talám, amit te hiába várnál,
Megnyerem én azt.

Száz sereg nyájad szaporít, körűled
Gőbölyök bőgnek, paripák nyerítnek.
Tégedet bársony takar és kifestett
Véknya selyemnek.

Nem hazug Párkám ada kis Majort, és
Kis tehetséget dalolásra nékem,
Már nem aggódom, mit itél felőlem
A gonosz alnép.

II. 18

A FÖSVÉNYHEZ

Házamat nem ékesítik
Márvány, arany, szép csontok Indiából,
Sem gerenda, melly Hymetten
Nőtt, s Afrikának vágatott határin,
Nem neheztel oszlopimra.
Ismertelen sem húztam én magamhoz
Attalus királyi kincsét.
Selyemfonóim nincsenek, se bársony
Gyengesége nem takar be.
Főbb kincsem a hívség s az ész-tehetség,
Ílly szegényt szeret nagy Úr is.
Nem kérek Égtől többet és nagyobbat,
Sem hatalmas udvaromtól;
Elég ajándék énnekem Sabínum.
Nap napot siettet és űz,
Új hold világa jő s megént enyészik.
Dús, te kit halál kerülget,
Márványokat vásárlasz öszve, s házat,
Sír helyett, akarsz rakatni;
A morgolódó mélyre Bája mellett
Kelsz ki, s partain szorítod,

Mert amivel birsz szárazon, kevés az.
Ami több, te telhetetlen,
Elszántod a mesgyéket, és határt vetsz,
Mint neked tetszik, magadnak.
Szegény, de híven tisztelő barátod,
Tőled így szenved gyakorta;
Férj s nője elkergettetik, s ölében
Házi Istenit, s ruhátlan
És rusnya gyermekit vivén, szalad, sír.
Mindazáltal a hatalmas
Gazdát is a mindent nyelő nagy Orkus,
Várja tágas udvarába.
Több kell-e? Egyaránt föld nyilik világban.
Mind szegénynek, mind királynak.
Aranyt igére a ravasz Prometheus,
Vissza hozzánk hogy hozatnék;
Hiába; mert meg nem hajolt csalóka
Fényre a komor Poroszló.
Ez, a kevély s dús Tantalust s faját is,
Zárva tartja tömlöcében:
Ez, a szegényre s szenvedőre, őtet
Hivja vagy ne hívja, hallgat.

III. 5

[AUGUSTUS DÍCSÉRETE]

Hallottuk Égben dörgeni Jupitert,
S hittük hatalmát: láttatos Istenünk
Augusztus; a Persát s Britannust
Római járom alá vetendi.

Krasszus vitézlő népe hogy elfajult!
Rút férj, előszült rab, katonáskodott
Ipával. Oh visszára fordult
Curia, s hajdan erős, nagy erkölcs!

Médus Királyért víva-e Appulus
És Marsus? A név, szent pais, öltözet
Eltűnt eszéből, bátor állna
Róma, s az Istene Veszta és Zeusz.

E gondolatból bölcs Regulus nem állt
Cserére, példát adni iszonykodott,
Melly a jövendőbélieknek
Kárt s veszedelmet okozni tudna,

Ha a legénység szánakodót magán
Lelhetne. Láttam függeni római
Zászlókat én a templomokban,
S könnyeden elragadott dridálcot

A Poenusoknál, mondd Regulus, s szabad
Polgárainknak karjaikon kötő
Szíjat: kapunk nyiltan valának:
Római Mars ugarolt mezőkön.

Pénzen kiváltott fegyveres élesebb
Leszen? Gonoszhoz károkat adtatok.
A gyapju elvesztett fejérét
Nem veszi vissza magába többé.

A bátor erkölcs is, ha kiveszni tért
Egyszer, fajult szivben nem ohajt helyet,
Mint a fogójából kiverhüdt
Vad suta, félni szokott az ollyan,

Ki hitszegőknek hitt s megadá magát:
S az más csatában Poenusokat tipor,
Ki gyáva szíjat vont karokkal
Tűrt, s botor ott remegett haláltól,

Hol a Dücsőség életet osztogat.
Békét hadért mert kérni? Gyalázatos!
Oh, oh te Karthágó! magasbra
Vitt az Olasz veszedelme téged!

Mondják, szemérmes Hitvese csókjait,
S kisded szülöttit, mint fogoly, elveté;
A földre nézett, s addig állott
Férfiasan komor arcalattal,

Miglen tanácsát, melly különös vala,
EI nem fogadták a haza atyjai;
S könyveztek a nagy Bujdosóra,
Amikor elsietett, baráti.

Jól tudta, melly kín várakozik reá:
Ő mindazáltal hív rokonin s egyéb
Népen keresztűl tört magának
Visszafelé menetében útat;

És, mintha szorgos dolgaitól üres
Lévén, Venáfrum rétire vagy kies
Tarentum erdőjére vágyván,
Menne magát kipihenni, elment.

III. 8

[MAECENASHOZ]

Márs kalendáját minek ülöm én meg,
Nőtelen lévén: minek e virágok
E rakás temjén, eleven gyep, és szén
Rajta, csudálod,

Nemzeted s Grájok tudományit értő.
Víg lakást s kecskét fogadék Libernek,
Én, kinek lelkét csak alig hogy el nem
Vette ledőlt fa.

E nap évenként jeles, és az, amelly
Szurkozott korsóm dugaszát lerontja,
Melly, midőn Tullus valla Consul, inni
Kezde be füstöt

Jersze, Mecénás, mivel ép barátod,
Száz pohárt hajts fel: valamíg kivirrad,
Itt mulass: minden harag és kiáltás
Messzire légyen.

Tégy le várasról bajos aggodalmat;
Nem mozog Dákus Kotizon csoportja;
Pártütő Médus maga lőn siralmas
Veszte magának.

Régi ellenség Spanyolok határin
Kantaber szolgánk, s valahára láncunk
Rabja: tágított ivein, s mezőkről
A Scyta lódul.

Nincs, ki a népet fenyegesse: tennen
Dolgodon sem kell igen elmerülnöd:
Amit órád nyújt, vigan éld, s magadtól
Gondokat űzz el.

III. 10

[LYCÉHEZ]

Innád bátor amaz vég Tanaist, Lice,
Vad férj nője: szemed sirna reám, midőn
Elnyújtózva kemény Éj-szeleket keményb
Ajtódnak küszöbén türök.

Mert nem hallod-e, mint zúg, mi kegyetlenűl
Ordít Észak ezen gondosan ültetett
Erdőd fái között? Mint jegesíti meg
Éles Jupiter a havat?

Térj már észre; Venus gyűlöli a kevélyt.
Elpattanni szokott a feszes íj. Ne légy,
Mint volt kedvesihez Penelope, konok;
Téged római föld nevelt.

Oh, ámbár sem aranylánc, sem esenkedés,
Sem halvány szeretők képe, sem elcsapó
Férjed Pierisért lángodozó tüze
Nem mozdít: az alázatost

Szánd mégis: te kemény cserfa, te nem szelídb,
Mint a maurusi hév föld hideg állati.
Mindenkor küszöböt vagy zuhogó esőt
Nem szenvedhet el oldalam.

III. 13

[BANDUSIA FORRÁSÁHOZ]

Oh Forrás, ragyogóbb mint üveg, érdemelsz
Bort és illatozó gyenge virágokat!
Holnap nyersz bakot: immár
Szarvas homloka, s harcokat

Kezd harcolni, s Venust űzni: haszontalan;
Mert néked nevelém; hűs vizedet piros
Vérrel festi ki pajkos
Nyájam ki nevedékenye.

Nem tudhat teneked hév meleg ártani;
Sőt kedves hideget nálad igás ökör
Fáradsága után lel,
S a széllel legelő barom.

Fel fog téged is a Hír, mivel énekem
Tölgyfád, melly bele nőtt hézagos öblibe
E kőszikla-halomnak,
Mellyről szökve cseveg vized.

III. 18

[FAUNUSHOZ]

Amidőn jársz, kelsz mezeim határin,
Pán, szökő Nimfák szeretője! légy jó
Diszke nyájamhoz, ha gidám eleste
Kedves előtted

Minden év végén, ha Venus szerette
Társa, a korsó teli van borommal;
S régi oltárod szagos illatokkal
Bő füvet éget.

Játszanak barmok szanaszét mezőkön,
Amidőn megtér ötödik December:
Ünnepet tart a falu, csendesen van
Rétein ökre.

A juhok bátrak kinevetni farkast;
Lombokat hánynak neked a nagy erdők;
A kapás tombol s veri a megútált
Földet örömmel.

III. 22

[DIANÁHOZ]

Szűz! vadon berkek s hegyek őrizője,
A Szülők három szavain megindulsz,
S a haláltól elragadod, te hármas
Isteni asszony:

Szent legyen néked majorom fenyője!
Mellyre évenként örömest kanomnak,
Aki készűl már agyarozni mással,
Vérit elöntöm.

III. 23

[PHIDYLÉHEZ]

Ha tárt karokkal szívedet Ég felé,
Midőn kel új hold, Phydile, felfogod,
S temjént, göbét és új gyümölcsöt
Áldozatúl viszesz Isteridnek:

Szőlőd nem érez kárhozatos szelet,
Gabnádra sem fog szállni sovány üszög;
Ép, víg marad gyengécske nyájad
Majd, ha komor levegő lesz őszkor.

Azon tuloknak, melly havas Algidus
Bércén s homályos tölgyei közt legel,
Vagy Alba rétén nő kövérré,
Főpapi balta veendi vérét.

Ezt, bár akarnád, nem cselekedheted;
Miért is ölnél sok juhot el, te, ki
Zöld mirtuságból s rosmarinból
Kötsz koszorút kicsiny Istenidnek.

Oltáron a jó szív s vele tiszta kéz,
S kis liszt, sisergő só lobogó tüzön,
Engesztelőbb, mint drágalátos
Áldozat, Isteneid haragját.

III. 26

[VENUSHOZ]

Éltem leányok kedvetekért minap,
S voltam vitézek közt nem alávaló:
Most már ezen templom falára
Fegyverimet feladom Venusnak.

Itt függjön a bal részen az éjjeli
Lámpás, az ív, itt függjön imez dorong,
Melly a betett ajtót előttem
Tudta ijeszteni és kitárni.

Oh Szent! ki boldog ciprusodat birod,
S a hótalan Memphist, nagy Uralkodó!
Érezze már egyszer kegyetlen
Ostorodat Kloe büszkesége.

III. 28

[LYDÉHEZ]

Neptúnus jeles ünnepén
Jobbat mit tehetek? Hozz ide, Lída, bort,
Hozd a Caecubumit hamar.
A bölcs ész rekeszit törd fel erővel is.
A Dél, látod, alá hajol,
Mégis, mintha sebes mentiben állana
A nap, resten adod fel azt
A bort, melly Bibulus Consul alatt teremt.
Neptúnus minekünk leszen
És a Nereidek zöld haja énekünk.
Te horgas citarán zenegd
Látónát s siető Cinthia íjait.
Végversem, kit ural Knidos
S fénylő Cykladesek, zengi, s ki Páfuszán
Hattyuk szárnyaikon röpös;
Illendő dalokat mondok az Éjnek is.

IV. 7

[MANLIUS TORQUATUSHOZ]

Elszaladott a hó: fű jő már vissza mezőkre,
Fálcnak is új haja nő.
Változik a föld-szín, megapad patak, és ki nem öntvén
Partra foly árka szerént.
Grácia, két testvérével s Nimfákkal, övetlen
Járni s enyelgeni mer.
Halhatlant ne remélj; int év, int óra is, amelly
Jó napokat ragadoz.
Enyhítnek hideget Zefirek: Kikeletre halált hoz
Nyár, ez is élni szünik;
És majd, a bő Ősz ha kiönti gyümölcseit, ismét
Itt terem a henye Tél.
A gyors Hold ezeket, ha kivesznek is, újra teremti;
Mink, ha oda leesünk,
Hol kegyes Enéás, dús Tullus s Ankus alusznak,
Por, hamu, semmi vagyunk.
Értük mái napot, de ki tudja, ha adnak-e nékünk
Holnapot Isteneink?
Arra mohó kezeket nem nyújt fiad, amit előle
Kényed elélt szabadon.
Majd ha lealkonyodol, s Mínos fog hozni felőled
Fényes itéleteket,
Torquát, vissza nem ád sem fő Nem, sem jeles erkölcs.
Sem tudományos erő.
Mint pokol éjekből nem menti Diána szemérmes
Hippolitust soha ki;
Lethe vizétől sem szabadítja meg a neki kedves
Piritoust Teseus.

IV. 10

[LIGURINUSHOZ]

Oh, majdan te kemény fajta, Venus díszeivel ki birsz!
Mint vélnéd, hamarább meglepi pih büszke pofáidat,
S melly most vállaidon lengedez, elhull fiatal hajad,
S tüskés szőr gyönyörű rósa helyett nő ajakid körűl.
Sem tükröd Ligarint nem mutat: ah jaj! keseregve szólsz,
Melly ésszel ma birok, mért nevedék nem, vagy azon friss arc
Mért nem jő vissza rám most, mikor így gondolok, érezek.

IV. 13

[LYCÉHEZ]

Kérésemre hajolt, oh Lice, már hajolt
Kérésemre az ég! Rút banya vagy, s akarsz
Szépnek látszani mégis;
Játszol, s szemtelen iddogalsz.

Ámor, kit noszogatsz ittasan, és kinek
Torkod reszketeges dalt hörög; énekes
Klórisnál mulat; annak
Vídám ajka körűl lebeg;

Mert száradt csaliton hírtelen átröpűl;
Gyűlöl tégedet is, mert kiveszett fogú,
Mert elráncosodott vagy,
S téged főd hava undokít.

Sem bársony ruha, sem drága selyem s nyakon
Fénylő gyöngy teneked vissza nem adja már
Elmúlt éltedet: Az, nagy
Évkönyv zára alatt marad.

Hol van, hajh! hol amaz kellem, amaz piros
Szín? Abból valamid, csak valamid, van-e,
Amid léhe szerelmet,
S tőlem szívemet ellopá.

Szépség csak te valál szép Cinarán kivül;
De tőlünk Cinarát elragadá hamar
A végzés, az irígy sors;
Nálunk hagyta tovább Licét,

Vén varjut. Sok üdőt él Lice, s ifjaink
Őtet megröhögik csintalanúl, amaz
Fáklyát, melly lobogó volt
Hajdan, most elaszott hamu.

Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me