Vörösmarty Mihály: EGY BARÁTOMHOZ | Verstár - ötven költő összes verse

EGY BARÁTOMHOZ

Jár hevesebb szekerén nyájasb súgárra derűlvén

Fébus, s a kikelet fejti virágra keblét.

Már Titirus szabadon hajt hűs ligetekre, mezőkre

S zengi furúlyáján Pásztori énekeit.

A Faunok, Satirok kiterűlt lomboknak alatta

Bolyganak, hol fiain egy Philoméla keserg.

A habzó csermely kis partjai közt lezuhanva

Fris csergésével félbe szakasztja szavát.

A száraz rezegő ágak levelekre fakadván

Szent árnyakba borúlt enyhelyet adnak elő.

Hol, mikor a nap mély Oceán özönébe lebukkant

A Holdnak csillám fénye remegve borong.

Mely szép képzeni itt, mint dúlja nyugalmait a bús

Szívnek egy elhagyatás, s mint panaszolja baját.

Árva keservének csak az ernyők néma tanúi,

E közt a viszhang verdesi vissza szavát.

Őt pedig a langyos Zefirek környékezik, és gyász

Hangozatit nyugovó térre susogva viszik.

Mint cseveg a zöld fürtök alatt sok gyenge madárka

Amikor a lator éj csende kitűnni siet.

S a piros hajnal előtt szaladásnak eredve homályát

Ritkító gyönggyel harmatoz a kegyes ég.

Éji setétbe merűlt halmok kifeszűlnek az álmos

Ködből, s ormaikon virradoz a nap heve.

Képzeni szép ezeket, de mi tornyos várfalak alján

Túl a természet kellemein lebegünk.

Oh mi sanyar, mi viszontagló sorsokba merűlűnk,

Amikor egy bal fényt űz, nyomoz árva kezünk!

Pest, 1818

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!