Holocén változások
Holocén változások
A jégkor után következő jelenkor élővilágbeli változásai jól nyomon követhetők a lápok tőzegeiben és más üledékekben kiválóan konzerválódott virágpor- (pollen) és spóratartalom-elemzéssel (bővebben lásd a Holocén című földtörténeti részben). A magcsákó (Dryas octopetala), amely a tundrák jellemző növénye volt, a Kárpátok néhány pontján még ma is fellelhető igazi ritkaság. Melegebb periódusra utalnak az erdei fenyő (Pinus sylvestris) és a molyhos nyír (Betula pubescens) pollen-maradványai.
A tulajdonképpeni jelenkor, a holocén kezdete mintegy 10 ezer évvel ezelőttre tehető. A jégkorvég átmeneti szakaszát az úgynevezett preboreális korszak követte, amelyet az uralkodó nemzetségek után fenyő–nyír-fázisnak is neveznek. A korábbi, tajgaszerű fenyveseket nyúlfarkfüves sziklagyepekkel tagolt erdeifenyvesek váltották fel. A preboreális szakasz mintegy ezer évig tartott; a végefelé a síkvidéken már megjelentek a lombos fa- és cserjenemzetségek, de a hegyvidéken továbbra is az erdeifenyő uralkodott, igaz, zárt állományaiban helyenként már melegigényes lombosfafajokkal.
Ilyen lehetett a vegetáció a fenyő-nyír fázis idején a Kárpát-medencében: fenyves-nyír hegyoldal a Gömör-Szepesi-érchegységben
A következő, boreális korszak újabb ezer évében a klíma melegebbé és csapadékszegényebbé vált. Ebben a szakaszban a mogyoróval jellemzett, hárssal, szillel, juharral tagolt tölgyesek terjedtek el, ezért mogyoró-fázisnak is nevezik. A száraz és melegebb éghajlat következtében a Kárpát-medence legnagyobb része – főként a síkvidék – erdőtlenné vált, de a hegységek erdőit is bokorerdők szorították vissza. Az alhavasi régiók lágyszárúi tömegesen ereszkedtek a síkságokra (ún. hegyről füvesedés, lásd később), s ott füves mezőségeket alkottak. Az Alföldön helyenként – pl. a Duna–Tisza közi homokhátságon – jelentős futóhomokmozgás volt.
A boreális korszakot követő mintegy háromezer év az atlanti korszak, amelyet uralkodó fanemzetsége után tölgy-fázisnak neveznek. A hőmérséklet továbbra is viszonylag magas maradt, a csapadék viszont, ha nem is mindenütt, de megnőtt. A kiegyenlített „atlanti”, azaz óceáni klíma kiváló feltételeket teremtett az elegyes lombos erdők kialakulásához. A korábbi mezőségek beerdősültek, a tölgyes vált uralkodóvá. Megjelentek a mai mészkedvelő molyhostölgyesek, hársas-kőrises sziklaerdők elődei.
Tőzegmohalápjaink jégkori maradványnövénye a rovarfogó kereklevelű harmatfű (Drosera rotundifolia)
Az atlanti korszak kedvező éghajlatát klímaromlás követte. Ezt a kb. két és félezer éves szakaszt szubboreális korszaknak, más néven bükk I. fázisnak nevezik. A melegkedvelő fajok visszaszorulása mellett újból teret nyert az erdei fenyő, a nyír, és egyre gyakoribbá váltak a kilúgozott talajon tenyésző mészkerülő bükkösök, gyertyányos- és cserestölgyesek. Erre az időszakra tehetők a földművelés kezdetei, amit a kultúr-pázsitfűfélék pollenjei jeleznek.
Az utolsó, napjainkban is tartó korszak a szubatlanti, más néven bükk II. fázis. A hőmérséklet változatlansága mellett némileg csökkent a csapadék. Az erdei fenyő, a gyertyán és a bükk visszaszorult a hegyekbe; a terjeszkedő ember a sík- és dombvidéki lomberdőknek is egyre nagyobb hányadát irtotta ki, s alföldi területeink művelt mezőségekké alakultak. A változások az állatvilágot is súlyosan érintették. Eltűntek, illetve kipusztultak a nagy testű ragadozók, mint például a medve vagy a farkas és a hiúz (ma csak kóborló példányaik jelennek meg olykor határainkon belül). Ugyanilyen sorsra jutott a bölény is. A hód a nagy folyószabályozások után, a vadvizek összezsugorodásával tűnt el állatvilágunkból. Az alacsonyabbrendű állatcsoportokban bekövetkezett változásokat csak sejthetjük, hiszen közülük egy-egy faj eltűnése nem oly látványos, mint a nagy testű emlősöké. Az alkalmazkodóképes fajok, mint például számos madár, a megváltozott körülmények között is megtalálták életfeltételeiket, sikeresen alkalmazkodtak az ember által átalakított környezethez.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
