Domborzati, éghajlati és biogeográfiai jellemzői
Domborzati, éghajlati és biogeográfiai jellemzői
2000 méter magasságot meghaladó csúcsaival, láncos jellegű vonulataival a Déli-Kárpátok lenyűgöző szépségű magashegység. Felszínének egynegyede 1500 m fölött fekszik! A Kárpátok más részei közül ugyanakkor a legtömegesebb is: a keskeny, hosszú hegységívet kevés hegyközi medence tagolja, az észak-déli átkelésre csak a hegyláncot áttörő Zsil és Olt szorosai, valamint a Törcsvári-átjáró teremtenek lehetőséget. A Déli-Kárpátokban meghatározó tájképi szerepük van a harmadidőszakban képződött tönkfelszíneknek, eróziós felszíneknek. Az 1900–2000 méteren fekvő Boreszku- (Borascu-) felszín széles, lapos, gyepszőnyeggel fedett hátai a legmagasabb csúcsokat övezik, a Déli-Kárpátok tetőszintjét jelölik ki. A Sebes- (Riu Şes-) felszín (1200–1700 m) sűrű erdőkkel, legelőkkel, kaszálókkal borított, patakmedrekkel, völgyekkel sűrűn szabdalt lankás lejtői szelíden ereszkednek a hegyek lábáig. 1000 m alatt a Gornovica- (Gornoviţa-) felszín dombvidéki jellegű lankái húzódnak, az eredeti lomboserdők helyét irtásrétek, művelt területek foglalják el. E felszíneknél azonban még jellegzetesebb a magasabb szintek megkapó, festői glaciális formakincse, ami az erős pleisztocén eljegesedésnek köszönhető. A riss és a würm eljegesedés nyomai napjainkban is tanulmányozhatók. A legnagyobb eljegesedés (riss) idején a hóhatár az északi oldalakon átlagosan 1750 méteren húzódott, míg a délies lejtőkön 100 méterrel magasabban. A többnyire kelet-nyugati futású főgerincek oldalaiba kárfülkék mélyültek (északon 2000–2100 m-es, délen 2100–2200 m-es talpmagassággal); a belőlük kiinduló, egyes helyeken 5–6 kilométeres hosszt is elérő jégárak 1400–1500 m-ig ereszkedtek le. A jégkorszakokban lejátszódott glaciális felszínformálás kiterjedt a szelíd vonalú, elsősorban a tönkfelszínek formajegyeit magukon viselő hegységekre is (pl. Godján, Szárkő). A Boreszku-felszín peremeit jégformálta alakzatok csipkézik, a völgyekben tengerszemek csillognak. Az eljegesedések előtt már amúgy is aprólékosan felszabdalt magashegységek (pl. Retyezát, Fogarasi-havasok) pedig lenyűgöző, éles, vad formák uralta, taréjos gerincű, alpesi jellegű vonulatokká alakultak.
A Déli-Kárpátok éghajlata hűvös, csapadékos. Az átlaghőmérsékletek és a csapadék is nyugatról kelet felé csökkennek. A 0 °C-os évi izoterma 2000 méter magasságban fut. A tél rendkívül zord (–5–10 °C januári középhőmérséklet, igen sok hóval). Évente 140–220 a fagyos nap, a gerincrégióban 1200–1400 mm csapadék hull, a legtöbb júniusban. A magas vonulatok nehezen áthatolható sáncokként állják útját az uralkodó északnyugati szeleknek. A déli, hegylábi térszínen kora áprilisban köszönt be a tavasz, ám az északi lejtőket és a gerinceket ekkor még vastag, lassan olvadó hótakaró borítja. A pásztorok csak májusban költöznek ki nyájaikkal nyári szállásaikra, ahol szeptember közepéig, az első nagy havazásokig maradnak. A magassághoz, a kitettséghez, a kőzet- és talajtani adottságokhoz igazodva a hegyvidék növényzete övezetes elrendeződésű. A hegylábi irtásrétek fölött a bükkösök 7–800 m-től 1300 m-ig terjednek, őket kb. 1700 m-ig lucfenyvesek követik. Az erdőhatár 1700–1800 m-en húzódik. Ennél magasabban csak törpefenyvesekkel és havasi gyepekkel találkozhatunk. A Déli-Kárpátok számos, ritka jégkori maradványfaj és bennszülött növény otthona. Botanikailag legérdekesebbek, legértékesebbek a mészkőtérszínek.
Geomorfológiai és tájökológiai jellemzői alapján a Déli-Kárpátok négy hegységcsoportra tagolható: 1) Bucsecs-Királykő-hegyvidék, 2) Fogarasi-, 3) Páreng-, és 4) Szörényi-hegytömeg. Mint említettük, ezektől domborzatilag elkülönül a Bánsági-hegyvidék, amelyet keretes szövegben mutatunk be.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
