szeretet
szeretet: I. Az ÓSz-ben. A héb. igéknek, amelyek ’szeretni’ értelmet hordoznak, elsősorban személyek a tárgyai, de lehetnek konkrét dolgok (pl. Ter 27,4; Iz 56,10; Péld 20,13; 21,17) v. elvont fogalmak is (pl. az igazság: Zsolt 45,8; a jó v. a rossz: 52,5; Ám 5,15). Az ahab ’szeretni’ ige gyakran csupán kedvelésre, előnyben részesítésre utal (pl. MTörv 21,15; 1Sám 1,5; Zsolt 52,5; Mal 1,2; ® gyűlölet). – A) Az ember szereti a másik embert. Ugyanaz az ahab ige vonatkozik a szerelemre, a szeretkezésre (pl. Ez 16,33.36 kk.; Oz 3,1), a házastársak egymás iránti ~ére (pl. 1Sám 1,5), az atyai ~re (pl. Ter 25,28; 44,21), a barátságra (pl. 1Sám 16,21; 18,1.3; 20,17) és a felebaráti ~re is (Lev 19,18.34). A felebaráti ~ parancsa az Izr. népéből valóknak szól (19,18: már itt is azzal a radikális követelménnyel állunk szemben, hogy úgy kell a másik embert szeretni, ahogy saját magát szereti az ember), valamint az Izr.-ben élő idegennek (19,34). Ez nem merül ki egyszerűen a külső szolgálatkészségben (mint a Kiv 23,4 kk. esetében), hanem jóakaratot, belső érzületet is föltételez. A személyes ellenségen segíteni kell (23,4 kk.), és meg kell bocsátani, amit vétett (Sir 27,30–28,7), ételt, italt kell neki adni (Péld 25,21). Tekintettel kell lenni a másik ember életére, tulajdonára és becsületére (Kiv 20,13–17; MTörv 5,17–21), és ha rászorul, segíteni kell rajta (24,19–21; Iz 58,6 kk.; Zak 7,9 kk.; ® alamizsna). A próf.-k védelmükbe veszik a szegényeket és a gyengéket (pl. Iz 1,17; 10,1–3; Ez 18,12 kk.; 22,7.12; Oz 4,1–3; Ám 2,6; Mik 2,1 kk.; 3,1–3): „Mert nem az áldozat kell nekem, hanem a szeretet (= heszed, azaz: segítőkészség, hűség; ® kegyelem), nem az égőáldozat, hanem az Isten ismerete” (Oz 6,6). A bölcs Tobittól maradt fenn a mondás: „amit magadnak nem szeretnél, azt másnak se tedd” (ugyanígy Philo is). – B) Az ember szereti Istent. Az Isten szeretetét a Tízparancsolat előírja (MTörv 6,5); ezt a ~et Jahve egyedül magának követeli (Jahve ® féltékenysége); próbára teszi az embert, hogy kiderüljön: valóban szereti-e (13,4). Az Isten iránti ~nek tettekben kell megnyilatkoznia, ezért összekapcsolódik az ® istentisztelettel (10,12; 11,13; Iz 56,6), Isten parancsainak megtartásával (MTörv 10,12 kk.; 11,13.22; 19,9; 30,16; Józs 22,5; 23,11), sőt még az ® istenfélelemmel is (MTörv 10,12; vö. 2Sám 24,14). Jahve hűséges tisztelői azok, akik szeretik Jahvét (Kiv 20,6; vö. Bír 6,31). Az igaz azzal kezdi imáját, hogy kifejezésre juttatja: szereti Istent (Zsolt 18,1; 116,1 és főleg 73,25). – C) Isten szereti az embert. Istennek az ember iránti ~ére a régi szövegekben olykor az ahab (’szeretni’) és ahabah (~) utal, de gyakoribb megfelelője a héb.-ben a heszed (’segítőkészség, hűség’; ® kegyelem) és a hén (’kegy, kegyelem, tetszés’) v. a riham (’könyörület’). Már a régi tört.-ek is tudnak Isten ~éről, de főleg mégis a próf.-k tanúsították Jahve (Izr. iránti) ~ét. Ezt a ~et v. a házastársak egymás iránti ~eként, v. atyai ~ként állítják elénk. – 1. Ozeás a ® szövetséget Jahve ~ére vezeti vissza. Így Jahve és Izr. együvétartozását ~ kapcsolatnak fogja fel. Izr. Jahve hűtlen jegyese, aki a kánaáni Baalokkal szeretkezett, ezért Jahve elbocsátotta (Oz 2,4) és megbüntette (Iz 2,8–15), hogy megjavuljon; de Jahve – szentségéből következően – népe minden hűtlensége ellenére sem vonja vissza, mint az ember, a ~ét. Egyszer megkönyörül Izr.-en (Oz 11,8 kk.; vö. 2,1–3), visszacsalogatja a hűtlen jegyes ~ét (2,16; 3,5; 14,5), és helyreállítja a jegyesség napjainak, azaz a mózesi kornak (vö. 12,14) boldogságát (2,16–25). A Sinai-hegyen kötött szövetséggel Izr. fiainak törzseiből nép lett, Jahve népe; a MTörv 7,7 kk.; 10,15 szerint ez is Jahve ~ének volt a műve. A házassági szimbolikát Jeremiás is átvette. A Baal-kultuszt házasságtörésként, kicsapongásként ostorozza (Jer 2,5.23–25; 3,1–4.6–11.13). Jóllehet a hűtlen asszony megérdemli, hogy elbocsássák (3,1), Jahve irgalmában mégis visszafogadja, ha visszatér (3,12.14.22; 4,12); mindennek ellenére is szerelmese, szívszerelme (11,15: vö. 12,7), akit örök ~tel szeret (31,3). 12,7–13: Jahve megrázó panasza ~e semmibe vétele és népe hűtlensége miatt. Ezekiel szintén jegyesi, házassági kapcsolatként mutatja be Jahve Izr. iránti ~ét, meglehetősen realisztikus, sőt nyers formában. Izr. talált gyermek, Jahve fölveszi, gondozza, neveli, és miután felnőtt, eljegyzi. De az asszony, a jegyes mindenkivel szeretkezett, aki csak útjába került (kánaáni és más országokbeli kultusz!), és ezzel súlyos büntetést vont magára (Ez 16,1–58; vö. 23: Izr. és Júda 2 nővér, akiket Jahve eljegyez). – Iz 54,2–8: itt a próf. a jegyesi-házassági szimbolikát átviszi Izr. helyreállítására: Sion jegyes, akit Jahve rövid időre elbocsátott, de aztán elfelejtette ifjúkora szégyenét, özvegysége gyalázatát: visszahívja (vö. 50,1; 62,4 kk.; ® Énekek éneke). – 2. Az ókori K-en az istenség gyakran atyja (= oltalmazó ura) a királynak v. a népnek; így Kamos atyja a moábitáknak (Szám 21,29; vö. Mal 2,11; Jer 2,27). Ebben az értelemben Izr. is fia v. elsőszülötte Jahvénak (MTörv 14,1; 32,6; Iz 1,2 és Kiv 4,22). A szerzők inkább Izr. Jahvéhoz tartozását tartották szem előtt, aki széppé tette Izr.-t (MTörv 32,18), azaz megteremtette (32,6; Zsolt 100,3; Iz 43,1.21) és nevelte (MTörv 8,5; Iz 1,2). A próf.-k az atyai ~et hangsúlyozzák jobban, pl. Jer 3,19.22; Oz 11,1–4 (vö. Iz 49,15 kk.); Izr. Jahve fia, akit meghívott, járószalagon vezetett, karjára vett és a jóság, a ~ kötelékével magához kötött (Oz); Efraim Jahve szeretett fia, kedvence (Jer 31,20), Izr. így atyámnak szólítja Jahvét. Más képek is tanúsítják Jahve tettekben megnyilatkozó ~ét népe iránt. Így a pásztor képe (pl. Oz 4,16; Mik 2,12; 4,6; 7,14), amely egyébként Istennek nem annyira a ~ét (vö. Iz 40,11; 49,10; Ez 34,1–31), hanem inkább a hatalmát és gondviselését érzékelteti (Kiv 15,13; vö. Iz 63,11–14), továbbá az orvos képe (Jahve gyógyít szó szerinti értelemben véve: Ter 20,17; Szám 12,13; 2Kir 20,5.8 és átvitt értelemben: Zsolt 147,3; Iz 6,10; 19,22; 30,26; 57,18 kk.; Jer 3,22; 30,17; 33,6; Oz 6,1; 7,1; 11,3; 14,5), végül a vincellér (Iz 5,1 kk.; 27,2–5) v. a házigazda képe (25,6; 55,1 kk.; Jer 31,14.25). – D) Jahvénak más népek fiai iránti ~ét ritkán említi az ÓSz, s ha említi, akkor is ® Isten országával v. Izr.-nek a messiási időben várt megújulásával kapcsolatban (Iz 2,2–4; 19,20–25; 25,6–8; Jer 12,15; Mik 4,1–4). Ha Jahve uralmának a többi nép fölé kiterjesztését jótéteménynek tekintették is, mégis rendszerint úgy értelmezték, mint Jahve hatalmának, erejének megnyilvánulását népe, Izr. javára, sőt olykor úgy, mint ezeknek a népeknek Izr. uralma alá kerülését (Iz 14,2; 49,22 kk.; 60,4.9–12; 66,12.20). Még ritkábban találkozunk olyan helyekkel, ahol Jahve a ~ét v. irgalmát minden teremtményre kiterjesztené (Zsolt 145,9 kk.; Bölcs 11,24). – E) Jahvénak egy-egy személy iránti ~ét sok személynév tanúsítja, amelyek egyik eleme El v. Ab (’atya’), és amelyek a név viselőjét az Istenség atyai gondoskodásába ajánlják. Ez a gondolat nem Jeremiásnál bukkan fel (Jer 16,19; 17,17) először. Istennek az egyes ember iránti ~ét számos zsoltár is föltételezi, a személyes imák, amelyekben a zsoltár költője Jahve atyai oltalmába és irgalmába vetett bizalmát (Zsolt 40; 42; 43; 51; 130) v. saját Jahve iránti ~ét (18,1; 63,2; 73,25; 116,1) fejezi ki. Mindamellett ritkán találkozunk azzal a megfogalmazással, hogy Jahve szereti ezt v. azt az embert (2Sám 12,24 kk.: Jedidja = Jahve kedvence; 1Kir 10,9; 2Krón 9,8; Neh 13,26; Zsolt 127,2; Iz 48,14). Több az olyan hely, ahol Jahvénak valamely csoport, pl. a tiszták (Péld 22,11: LXX), az igazak (15,9; vö. 3,12; Bölcs 3,9; 7,14; Sir 4,10) v. az idegen (MTörv 10,18) iránti ~éről esik szó. – II. A korai zsidóságban az Isten és az embertárs iránti ~, valamint Istennek a ~e gyakori téma. A gyűlölet a Sátántól való, a ~ Istentől (Gád testamentuma 5,2), a gyűlölet halálba vezet, a ~ megmenti az embert (4,7). Olykor az ellenség ~ének kötelességével is találkozunk, amelynek teljesítéséhez Isten ad segítséget (Ariszteász levele 227). „Mit tanít a bölcsesség? Amint te nem akarod, hogy rosszat tegyenek neked, hanem azt akarod, hogy csupa jóban legyen részed, úgy tégy te is alattvalóiddal és azokkal, akik vétenek ellened” (Ariszteász levele 207). Philo összegyűjtötte művében (De virtutibus 51 kk.) az ÓSz összes filantróp figyelmeztetését. „A vallásosság ereje a szeretet, amely Isten ajándéka” (Ariszteász levele 229). – Philo úgy beszél az Isten ~éről, mint egy misztikus; abban áll, hogy az ember a valóban létezőhöz fordul; ezzel győzi le az ember a félelmet és elnyeri az örök életet. – Isten szereti teremtményeit, elsősorban Izr.-t (SalZsolt 18,4; ZsidTört 8,173), azokat, akik a jót teszik (Sir 4,10) és hűek maradnak hozzá (Bölcs 3,9). – A rabbik a gyűlöletet nem kevésbé szigorúan ítélik meg, ugyanakkor parancsolják az embertárs ~ét, sőt olykor az ellenség ~ét is. Mindamellett: az embertárs fogalma még mindig csak az Izr. népéhez tartozókra v. az Izr.-ben élő idegenekre, ill. a prozelitákra korlátozódik, a nem izr.-kra nem terjed ki. Ezeket általában gyűlölik v. semmibe veszik: a nem izr., az elpártolt zsidó és az eretnek gyűlölete dicséretes dolog, ugyanígy a kumráni szövegekben is. Csak a 2. sz.-tól ajánlja némelyik rabbi a minden ember iránti ~et. Isten szereti az embert, mert a képmása, az izr.-kat pedig, mert a fiai; Ő a vőlegény, aki mindig készen áll az irgalomra, és megkönyörül hűtlen jegyesén (Én). Ezért Izr.-nek szíve mélyéből szeretnie kell Jahvét (MTörv 6,5; ® sema). Isten ~ének legnagyobb ajándéka a törv. Mert Isten szereti az embert, azért kell Izr. fiainak is szeretniük és segíteniük a felebarátot. – III. Az ÚSz-ben. A) Jézus az egész törv.-t összefoglalja az Isten és a többi ember ~ében (Mk 12,28–31) v. a felebaráti ~ben (Mt 7,12), mert a többi ember ~e elválaszthatatlanul hozzá tartozik Isten ~éhez (1Jn 3,14–22; 4,20), és ezen alapszik (Mt 5,45). Mind az Isten (7,21; vö. Lk 6,46; Mk 10,19), mind az emberek iránti (Mt 5,21–25.38–47; 25,34–46) ~nek tettekben kell megnyilatkoznia. Ennyiben Jézus tanítása megegyezik az ÓSz-ével és a korai zsidóságéval, jóllehet egészen új csengésű is. – 1. Jézus tanításában az Isten iránti ~ föltétlen: senki sem szolgálhat 2 Úrnak (6,24). Istent szeretni tehát azt jelenti, hogy az ember egészen aláveti magát neki, teljesen az Ő szolgálatában áll, csak az Ő akarata teljesítésének él (6,33; Mk 12,31), és szakít mindennel, ami akadályozza abban, hogy Istent szolgálja (Mt 5,29 kk.; 18,8 kk.), elviseli az üldöztetéseket, a gyalázatot, sőt a halált is Istenért és Krisztusért (5,10–12). Isten ~e és az emberek ~e – ez az egész törv. foglalata (Mk 12,28–31); a rituális törv.-eket, amelyeket a korai zsidóság oly pontosan megtartott, hogy miattuk az erkölcsi törv.-eket is elhanyagolta (7,11–13), Jézus elmarasztalja (7,18–23). – 2. A felebaráti ~ parancsát (Lev 19,18) Jézus az Isten iránti ~tel egyenrangúnak mondja, mert az igazi felebaráti ~ isten~ (Mt 22,39). Jézus ezt kívánja: „Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük. Ez a törvény és a próféták” (7,12). Jézus tehát többet kíván mint Tób 4,15, Ariszteász levele 207, Philo és Hillel, akik csak azt követelik meg, hogy az ember ne tegye másnak azt a rosszat, amit magának nem kíván. A zsidók felfogását is elveti Jézus, akik csak a saját népükhöz tartozókat tekintették felebarátnak (Lev 19,18; a rabbik); a ~nek – mint Isten ~ének – különbségtétel nélkül minden emberre ki kell terjednie: „fölkelti napját jókra is, gonoszokra is, esőt ad igazaknak is, bűnösöknek is” (Mt 5,45). Mindenki felebarát, aki bajban van, segítségre szorul (Lk 10,29–37), sőt Jézus tanítványainak az ellenséget is szeretniük kell (Mt 5,44). Nem elég nem gyűlölni (Lev 19,17 kk.; Gád Testamentuma 4,7; a rabbik) v. segíteni rajta (Kiv 23,4 kk.; Péld 25,21) és megbocsátani neki (Sir 27,30–28,7; vö. Mt 6,14 kk.; 18,22–25); imádkozni is kell érte (5,44) és valóban szeretni kell. Aki csak a barátait szereti, nem különbözik a bűnösöktől és nem érdemel jutalmat; Jézus valami egészen újat kíván, egy teljesen önzetlen ~et (Lk 6,32–35). Csak ez az egyetemes és tökéletes ~ teszi az embert – ahogy az a fiúhoz illik – a mennyei Atyához hasonlóvá (Mt 5,44 kk.; vö. Ef 5,1 kk.). Jézus a kibékülést fölébe helyezi a vallási kötelezettségeknek (Mt 5,23 kk.), a másik ember ~ét pedig a kultusznak (9,13; 12,7; vö. Oz 6,6) és a szombatra vonatkozó parancsnak (Mk 3,1–6; Lk 13,10–17). Azt kívánja, hogy tanítványa bocsásson meg, hogy maga is bocsánatot nyerjen az Atyától (Mt 6,14 kk.; vö. Mk 11,25), mégpedig nem egyszer, hanem mindig (Mt 18,22; vö. Lk 17,4). Ha az ÓSz-nek és a korai zsidóságnak több tételét egybevetjük Jézus tanításával, kiderül, hogy Jézus tanítása valóban új (Jn 13,43; 15,12), mert előtte senki nem követelt olyan föltétlen és egyetemes ~et, mint Ő, és mert az embertárs ~e az egész Krisztus által teljessé, tökéletessé tett törv. fő parancsa (Mt 7,12; Róm 13,8; Gal 5,14; Jak 2,8). Ilyen értelemben a ~ jellemző vonása az igazi kereszténynek (Jn 23,35). Jézus, aki nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy Ő szolgáljon és életét adja sokakért (Mk 10,45; vö. Lk 22,27) a tökéletes ~ kinyilatkoztatása; önként vállalt halálával a lehető legnagyobb bizonyságát adta a ~nek (Jn 10,11; 15,13; 1Jn 3,16); az, ahogy Ő szereti az embereket, mértékül szolgál az emberek egymás iránti ~éhez (Jn 13,34; 15,12). – 3. Istennek az emberek iránti ~éről senki sem beszélt úgy, még az ósz-i próf.-k sem, mint Jézus. A mennyei Atya senkit nem zár ki ~éből (Mt 5,45), ~e gyermekei minden szükségletére kiterjed (6,25–32), ~e mindenekelőtt végtelen irgalmában nyilvánul meg (18,12 kk. 23–27; Lk 15,3–32). Jézus elveti Izr.-nek a kiválasztottságban való bizakodását, amelynek következtében az ÓSz-ben és a korai zsidóságban Isten ~ét korlátok közé akarták szorítani. Tudatában van, hogy Ő a szeretett, azaz az egyszülött Fia Istennek (Mt 3,17; 17,5), a kiválasztott (Lk 9,35), akit Isten hatalommal ruházott fel, és akinek működésével kezdetét vette az Isten országa (Mt 12,28), és így Istennek az emberek iránti ~e mindenki számára nyilvánvalóvá vált (Jn 3,16; 1Jn 4,9; vö. Róm 5,8; 1Jn 4,10; vö. Mk 10,45). Ezért Jézus döntést kíván (mert mindenki v. mellette van, v. ellene: Mt 12,30), amellyel az ember a nyomába szegődik, elkötelezi magát követésére (Lk 9,59 kk. 62) és Őt mindenek fölött szereti (Mt 10,37–39). – B) Pál hangsúlyozza, hogy Isten a ~ét Fia elküldésével nyilatkoztatta ki (Róm 8,32; Tit 3,4), aki meghalt a bűnösökért (Róm 5,8). Jézusnak ez az önként vállalt halála Isten ~ének a műve, aki épp ezért küldte el a Fiát (5,8), valamint ~ ~éé, aki engedelmességből magára vette a keresztet (Fil 2,8). Következésképpen Pál nem tesz különbséget Isten ~e és Krisztus ~e között (Róm 8,37; 2Tesz 2,16), és ugyanúgy beszél Isten kegyelméről (Róm 3,24; 5,15), mint Krisztus kegyelméről (5,15; Gal 1,6; 2Kor 8,9). Isten, aki a ~ Istene (13,11), azt ajándékozza meg ~ével, akit akar (Róm 9,11–16; vö. Ter 25,22 kk.; Kiv 33,19); az Ő ~e tehát egyúttal kiválasztás (Róm 9,24–26; vö. Oz 2,25), úgyhogy „akit Isten szeret” és „akit Isten meghívott” (Róm 1,7; Kol 3,12), párhuzamos kifejezések azokra vonatkozóan, akiket szeret az Isten, mert kezdettől kiválasztott, hogy „a Lélek megszentelő erejéből és az igazságban való hit által megváltást nyerjenek” (2Tesz 2,13; Ef 1,4 kk.; 1Tesz 1,4). Szentlelke által, akivel megajándékozta őket, Isten szívükbe árasztotta ~ét (Róm 5,5), úgyhogy már birtokukban van a foglaló a megváltásra, amelyre meghívta őket (vö. 2Kor 1,22; 5,5; Ef 1,14). A Lélek által, Isten ~ének konkrét megvalósulásával az, akit Isten szeret, megtisztul, szentté és megigazulttá válik (1Kor 6,11; vö. 1Tesz 2,13), bensőleg átalakul (Tit 3,5), új teremtménnyé formálódik át (2Kor 5,17; Gal 6,15), Isten fogadott fiává és örökösévé lesz (Róm 8,14–17; Gal 4,4–7; ® kegyelem). A Lélek az új élet elve (Róm 8,2), neki köszönhető minden erény (Gal 5,22), mindenekelőtt az embertársak ~e (Róm 15,30; Gal 5,22; Kol 1,8), amely az egész törv. megtartása (Róm 13,8; Gal 5,13; vö. Mt 7,12). Az Isten iránti ~ről (Róm 8,28; 1Kor 8,3; 2Tesz 3,5), amelyet mint az embertársak ~ét (vö. 1Kor 12,31–13,1) az Isten művének tekint az emberben (8,3; 2Tesz 3,5), Pál viszonylag kevesebbet beszél. A ~ felülmúlja a ® karizmákat (1Kor 13,1 kk.), még azokat is, amelyek föltételezik a felebaráti ~et, mert az embertársak ~e nélkül nem elegendők az üdvösségre (13,2 kk.) és az evilági élethez tartoznak, amelyben minden tökéletlen. Még a hitet és a reményt is felülmúlja a ~, mert a hit és a remény elmúlik, a ~ azonban nem múlik el soha, hanem kiteljesedik Isten színről színre látásában. – C) Amikor Jakab azt írja, hogy a hit tettek nélkül halott (Jak 2,17), akkor összhangban van Pállal (Gal 5,6), mert a tetteken a ~ tetteit érti (® megigazulás). Ezért hangoztatja a felebaráti ~ fontosságát, amely abban nyilvánul meg, hogy kivétel nélkül mindenkivel jót teszünk (Jak 2,1–16), akár gazdag, akár szegény. A felebaráti ~ parancsa (Lev 19,18) királyi törv. (Jak 2,8), az első és a legfontosabb parancs az Isten országában, amelyre elsősorban azok hivatottak, akik a világ szemében kicsik és szegények (2,5 kk.) – D) János talált rá a legszebb megfogalmazásra: az Isten ~ (1Jn 4,8.16), vagyis Isten lényege a ~ és maga a tárgya a ~nek. Az Atya szereti a Fiút (Jn 3,35; 5,20; 10,17; 17,23 kk. 26), és mindent átadott neki (3,35; 17,2), hogy a Fiú életet adjon, ahogy maga az Atya is életet ad (5,21; 17,2), mindenekelőtt isteni, örök életet azoknak, akik hisznek a Fiában (5,24; 3,16; 8,51; 11,25 kk.). Az emberré lett Fiú ezért ® közvetítő az Isten és az emberek között, mert az életet adja tovább; Ő a legmegrázóbb bizonysága az Isten emberek iránti ~ének. „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen” (3,16; 1Jn 4,9 kk.; vö. Róm 5,8; 8,32). Aki elismeri, hogy Jézus az Isten Fia, az hisz az Atya ~ében (1Jn 4,16). A Fiú, aki szereti az Atyát (Jn 14,31), határtalanul szereti a benne hívőket is (13,1.34; 14,21; 15,9); az életét is feláldozta övéiért (10,11.15); ennél jobban senki sem szerethet (15,13; 1Jn 3,16). Istennek és a Fiúnak ezért a ~éért a hívő embereknek is szeretniük kell Istent, a Fiút, meg kell maradniuk az ő ~ében, ahogy a Fiú is megmarad az Atya ~ében, és úgy kell egymást szeretniük, ahogyan Ő szerette őket (Jn 13,34 kk.; 15,12–17; 1Jn 3,11.15; 4,7.11). Akiben nincs ~, az nem ismeri Istent (4,8); aki szeret, az Istenből született (4,7), azaz valami istenit hordoz magában, részesedik Isten mivoltában, aki a ~; maga Isten lakik benne, ő pedig az Istenben (4,12.16; vö. Jn 14,23); közösségben van az Atyával és Fiával, Jézus Krisztussal (1Jn 1,3; vö. Jn 14,23; 17,11.21.23). János kifejezetten hangsúlyozza, hogy az igazi ~ tettekben nyilatkozik meg: a Fiú szereti az Atyát és teljesíti az akaratát (5,19.30; 6,38; 10,17 kk.; 14,31); az igaz ~ Krisztus tanításának és Isten parancsainak megtartását jelenti (8,31; 14,15.21; 15,10; 14,23 kk.; 1Jn 2,3–5; 5,2 kk.), mindenekelőtt a testvéri ~ gyakorlásában (Jn 13,34; 15,12; 1Jn 2,7–11; 3,14–17; 4,7–11), s nem szavakban, hanem tettekben kell megnyilatkoznia (3,18; vö. Jak 1,22; 2,15 kk.). Aki testvérét nem szereti, Istent sem szereti; aki Istent szereti, annak testvérét is szeretnie kell (1Jn 4,20 kk.).
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
