vízmentesítés
vízmentesítés: a termőföldek védelme a folyók áradásától (árvízvédelem), a belvizektől és a káros csapadéktól. A Kárpát-medence síksági részein több ismeretlen múltú, ókori vagy középkori, mesterséges eredetű árok van, amely feltevések szerint az illető vidék vízmentesítését szolgálta. Ilyenek pl. Debrecen határában a Nagyárok vagy Ördögárok, Baja–Kiskunhalas–Kiskunfélegyháza közt szintén Ördögárok, Kisköre mellett Kisárok, a Hortobágyon Árkuspatak, → Csörsz-árka stb. Valószínűleg a honfoglalás óta szokásban volt és némely területen (Sárköz) a 18. sz. végéig fennmaradt a vízjárta területeknek fokokkal, mesterségesen létesített árkokkal, csatornákkal, vízfolyások segítségével történő vízmentesítése. A fokok a rendes áradásoknál a víz lassú lefolyását biztosították. Ily módon megfelelően fölfrissültek az ártéri rétek és kaszálók, valamint a halastavak. Ha azonban az ár nagy volt a fokok a víz gyors lefolyását is szolgálták a szükséges átvágások megtételével. – Az első számontartott vízmentesítési adat szerint a jobbágyok királyi parancsra a Rába menti Árpás és Mérges közt gátat emeltek. A feljegyzés a töltés népi nevét is megőrizte iztra alakjában (1226). A magyar középkor első századaiban a kisebb területek lecsapolásában és termővé tételében szerepet játszottak a szerzetesrendek, elsősorban a bencések. A következő évszázadokból sorozatnyi okleveles adat tanúskodik hasonló vízmentesítési munkákról. Ezek azonban helyi jellegűek voltak, néhány kivétellel – mint pl. a Csallóköz vízmentesítése – nem bizonyultak tartósnak, általában nem állhattak ellent nagyobb árhullámoknak és a török hódoltsággal beköszöntött zűrzavaros állapotok idején nagyobbrészt megsemmisültek. A korabeli vízmentesítési technikára csupán néhány kései paraszti adatból lehet következtetni. – A Kisalföldön a speciális árvédelmi töltéseket eszterunak nevezik. A Szigetközben a víz sodrától veszélyeztetett partszakaszokat pősöléssel, más néven kőhíddal védték. A kaviccsal töltött, a part mentén vízbesüllyesztett rőzseköteg neve pős. Két végét vesszőből fonott gáttal védik. Az ár kitölti a pősöket hordalékkal, a fűzfavessző kihajt, ezáltal növekszik a partszegély. Ugyancsak a Szigetközben a csendes Duna-ágakat keresztben sövényfallal zárják el, hogy hordalék képződjön és feltöltődjék a meder. D-Alföldön a telkek végébe ásott belvízlevezető csatornák neve mirhó volt (Csongrád). – A rendszeres vízmentesítést szolgáló védművek létesítését sokáig akadályozták a feudális jog bonyolult szövevényei. A legkorábbi ármentesítési törvényt Zsigmond uralkodása idején hozták, és a dunai töltések építésére vonatkozott (1426). A síkvidéki várrendszer, majd a végvári vonalak kiépülésének idején a vízmentesítés és az árasztás, a töltések és árkok létesítése elsősorban hadi célokat szolgált. Az 1569: XXI. tc. a Duna csallóközi szakaszának védelméről rendelkezett. Az első országos érvényű vízmentesítési intézkedés az 1613: XXVII. tc. 1. §-a megengedte az árvizek elleni töltések építését. 1659-ben I. Lipót, 1715-ben III. Károly a Duna és a Vág árvízének levezetéséről és védrendszerének helyreállításáról rendelkezett. Az 1751: XIX. tc. a vizek szabad lefolyását akadályozó vízimalmok átalakítását és lebontását írta elő. 1790-ben az országgyűlés különbizottságot küldött ki a folyók szabályozása ügyében. Az 1807: XVII. tc. megengedte a birtokosoknak, hogy az árvizek ellen saját költségükön töltéseket építsenek. Ekkorra azonban már sok földesúr és megye saját hatáskörében számos gátat és vízmentesítő csatornát létesített. – A vízmentesítés országos gondját igazán csak a központilag irányított folyamszabályozási és lecsapolási munkálatok tudták megoldani. Az első ilyen jellegű csatornázásokra és gátemelésekre a töröktől visszafoglalt, nyerstájjá vadult Bánságban került sor. A bánsági nagy vízrendezések után egyre gyakrabban merült föl országos szinten a Duna, ill. az Alföld nagy területeit állandóan veszélyeztető Tisza és mellékfolyói szabályozásának szükségessége. A helyi érdekeken felülemelkedő komoly munkálatok megindulása a reformkorban Széchenyi István és Vásárhelyi Pál nevéhez fűződnek. A szabályozás és lecsapolás végrehajtására azonban csak 1850 után került sor. A mintegy négy évtizedig tartó munkának a sorra alakuló ármentesítő társulatok adtak szervezeti keretet. A hatalmas földtömeg megmozgatása elsősorban az agrárproletároknak nyújtott állandó kenyérkeresetet. D-Alföldön jellegzetes szakmunkásréteg, a → kubikosság kialakulásához vezetett a vízmentesítés 1916-ig a korabeli Mo. területén 6 313 591 kh-at ármentesítettek. Ez az óriási munka kiváltotta az európai szakmai körök elismerését, és átalakította a korábban vízjárta területektől jellegzetes Magyar-Alföld képét. – A paraszti szántóföldi vízmentesítés speciális formája a DNy-Dunántúlon a szomszédos osztrák, szlovén, horvát területekre is jellemző bakhátas szántás. Lényege az, hogy a földet néhány barázdaszélességbe többször egymás után összeszántják. A hosszú, keskeny dombhátakról a fölösleges csapadék gyorsan lefut és a mély középbarázdákon levezetődik. Hasonló eljárás az Alföld belvizes területein a bogárhátas szántás, amely nagyobb közökkel ugyancsak vízmentesítési célt szolgál (→ szántás). – Irod. Fekete Zsigmond: Adatok a magyar Kis-Alföld gazdasági és vízrajzi múltjából (Gazdasági Mérnök, 1885); Kaán Károly: Alföldi kérdések (Bp., 1939); Timaffy László: Szigetköz vízrajza (Magyaróvár, 1939); Károlyi Zsigmond: A vízhasznosítás, vízépítés és vízgazdálkodás története Magyarországon (Bp., 1960); Andrásfalvy Bertalan: A Sárköz és a környező Duna menti területek ősi ártéri gazdálkodása és vízhasználata a szabályozás előtt (Bp., 1973); A magyar vízszabályozás története (Összeállította és szerk. Ihrig Dénes, Bp., 1973).
Kósa László
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
