Szépirodalmi szemléje
Szépirodalmi szemléje
Legnagyobb kritikusi erőpróbájára ugyanekkor, 1854-ben készül, noha úgy viselkedik, mintha más ügyek foglalkoztatnák. Szívvel-lélekkel tanárkodik egy "fiúnöveldében", apróbb cikkei és költeményei tucatját írja s szavát hallatja a Nemzeti Színház drámabíráló választmányában is, továbbá a Vasárnapi Ujság indulásakor Pákh-hoz és Jókaihoz szegődik, mintegy harmadik szerkesztőül. Az első magyar komikus című rajzát pl. itt jelenteti meg. Igényes, de zsémbes munkatársnak bizonyul, nemcsak Jókaival, de a szelíd Pákhkal is összezördül, távoznia kell.
Kollaborál Keménnyel és Csengeryhez is, akik épp ekkor próbálják tető alá hozni a Hat író könyvét s a Magyar nép könyvét. Az előbbi Csengery elve-télődő ötlete (írták volna Arany, Csengery, Eötvös, Gyulai, Kemény és Vörösmarty), a második Kemény eszméje, amely meg is valósul; a 48 óta betűre szokott olvasóknak szerkesztik, tehát közérthető, népies modorban, de kellő szinten. Emitt jelenik meg Varjú István című néperkölcs-nemesítő elbeszélése is (1856).
Ugyanekkor még a Pesti Naplóba dolgozik, ahol bírálatait Török János önkényes módosításokkal jelenteti meg, ezért a Naplót faképnél hagyja (l. Óvás, Hölgyf 1854. augusztus 2.). Tevékenységéhez biztosabb fórumot keres. Nincs választéka, ezért Szilágyi Ferenchez fordul, ki a politikában ellenfele, de színvonal-párti lapszerkesztő.
Szilágyi a kormánypárti Budapesti Hirlapot a közvélemény jogos gyanújának árnyékában szerkeszti. Gyulai számol vele, hogy Szilágyi munkatársaként önnön sorsát teszi kockára, mégsem cselekszik másképp, mert kritikai elveivel: önmagával kíván békében élni, nem a nagyvilággal. Tervét csak Aranynak árulja el: "Megyek… egy immorális szerkesztőhöz, ki [Töröknél] kevésbé zsarnok s megenged olyakat elmondanom, mit mindannyiunknak viselnünk kell." Szépirodalmi szemle című, 1855-i sorozata ily előzmények után jelenik meg.
205 Szemléjében a nemzeti egységpolitika gondolatából indul ki. Ennek tükrében vizsgálja, hogy kritikánk elvszerűsége vajon növekedett-e, mióta lapjaink belpolitikai irányzatokat nem képviselnek. Válasza pesszimista. Irodalmi közéletünk legfőbb jellemvonásául – "nézetek- és indokokban egyaránt" –a jellemtelenséget tartja. Nyíltan kimondja, hogy az irodalmi és színházi bírálatok többségét a pajtáskodás (írja "pártosságnak" is), a sértő vagy sértett hiúság, a parókás pedánsság s a bundagalléros vagy szűrös-gatyás magyarkodás ingere szüli.
Kivált a Pesti Naplót támadja. Kímélet nélkül, tárgyiasan érvel: Török, bár jeles szerkesztő, összezavarja az esztétika legalapvetőbb kategóriáit, mert pajtáskodik; mert széptani igyekezete nem elvek melletti küzdelemből támad; mert hangjával az irodalmat gyakran megalázza s néha gyalázza is; – mert kritikai iránya leginkább nemzeti hiúságunk ápolásában mutatkozik meg.
Szemléje második szakasza a költői nagyepikával foglalkozik. Bár egyetért mind azokkal, akik azt állítják, hogy újabban egészen a regény lépett az eposz helyébe, helyzetünket a mondott megfontolásból olybá veszi, hogy nálunk több fogékonyság és nagyobb szükség van a költői nagyepikára, mint bárhol Európában. Megkötése csak annyi, hogy "epikusainknak nem lehet a régi úton járniok akkor, ha a valódi eposzt akarják pótolni művészi úton", – ettől óva int, "sem akkor, ha a romantikai eposz [a költői beszély] bármelyik nemében kísértik meg erejöket".
Alapeszméje tehát rokon a regény szerepéről írt gondolataival, de úgy, hogy benne az irodalom és nemzetiség szoros összekapcsolásának igénye az uralkodó elem. Ebből következőleg a népies eposz – ti. a költői beszély – szerinte sem több, sem kevesebb, mint a naiv, a nemzeti, tehát a valódi eposz megközelítése. Legfőbb követelménye ugyane kérdéskörből származik; elbeszélőink válasszanak mondai tárgyat, lehetőleg a hun vagy a honfoglalási regekörből, hogy felfogásuk minél naivabb-népiesebb lehessen, hisz a népies irány csak így nőhet az "emelkedett nemzetibe". Más lehetőség nincs, mert a mondavilág időszakának, a "leventekornak" kivételével majd mindig meghasonlásban voltunk az újkori polgáriasodással, mert az a "viszonyok kényszerűségénél fogva legdrágább kincseinket", függetlenségünket s önálló fejlődésünket fenyegette, ahelyett, hogy harmonikusan beléjük olvadt volna.
Gondolatait annak ellenére, hogy a Toldi (1847) és a Toldi estéje (1854) sugalmazta, Aranynak szánja, mintegy biztatásul. Érvei nyomatékául a valódi eposznak s a főbb utánzat-típusoknak mesteri jellemzésével szolgál, továbbá néhány kortársi kísérlettel foglalkozik.
Szemléje harmadik, utolsó fejezete a lírával foglalkozik. Tárgyát Tompa Verseinek második kötete (1854), Mentovich Száraz lombok című versfüzére (1854), Tóth Kálmán Szerelmi vadrózsákja (1854) s más, régen elfeledett versgyűjtemények adják; jobbára tájköltők, meg hazafias dilettánsok munkái.
Vezérelvéül az írói (kritikusi) tanulmány fogalmának jól dokumentált értelmezése vehető. Ennek szerinte három tényezője van: az élet, mely benyomásokat, anyagot nyújt; a munka és műgond, mely a feldolgozás során mindinkább hatalmába keríti az alkotót; a nagy példányokban nyilatkozó örök törvények, melyeket még a lángelme sem hághat át, mivel éppen képviselőjük. A "benyomásokon" a politikai "súlyegyen"-szemlélettől kordában 206tartott valóságélményt érti; a "munka és műhelygondon" az alkotói felelősségre épülő állhatatos kísérletezést, illetve a belső forma tökélyét, tehát az alkotói én s a költői tárgy harmonikus eggyéolvadását; végül a nagy példányokban mutatkozó "örök törvényeken" a klasszikus alkotások elmélyült tanulmányozását.
Tanulmány-koncepciója értelmében vannak helyzetek, melyekben egy nagy költő letűntével (Petőfiével) "interregnum áll be s azok, kik nyomán haladnak, ahelyett, hogy mesterök iskoláját saját egyéniségük szerint új meg új oldaláról tüntetnék föl, mind szűkebb modort húznak le belőle". Éppen ezért a lelkiismeretes költői tanulmányt az epigonköltészet legfőbb ellenszeréül ajánlja.
Az epigonok és fűzfapoéták kárhoztatásakor azonban vakvágányra siklik, mert a megbíráltakban, főképp Tóth Kálmánban, nemcsak a tájköltőt, az alkalmi epigont vagy a tehetségét elfecsérelő verselőt ostorozza, hanem az "eszélyes korlátokra" fittyet hányó igazi dal, a spontán lírai önkifejezés: az életigenlő szenvedélyektől fűtött költészet puszta lehetőségét is. Ez pedig már jövőjét, főképp Vajda János iránti értetlenségét előlegezi.
Szemléje miatt a gúny és gyanakvás kereszttüzébe kerül. De mindez nem elég: Tóth Kálmán pisztolypárbajra hívja, mások pedig, koholt vádak alapján, becsületét, hazafiságát vonják kétségbe. Helyzete hovatovább tarthatatlan, ezért 1855 őszén gr. Nádasdy Tamás nevelőjeként, Berlinbe távozik.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
