Első tanulmányai
455Első tanulmányai
Gyűjteménye elismerő s előzékeny fogadtatásban részesült. Ezután írta prózai elbeszéléseit és első kritikáit, s készítette műfordításait: W. Irwingtől, Shakespeare-től, Molière-től és Lermontovtól (ez utóbbitól, Bodenstedt nyomán, német közvetítéssel). Továbbá: ez időben, a hatvanas években írta meg tanulmányainak első felét, fejlődése tekintetében sorukban a legfontosabbat, a Lermontovról szólót (Lermontoff, 1866). E tanulmányai életének Sturm und Drang korszakáról tanúskodnak, arról, hogy atyjának és atyja körének lemondó, önkéntes fegyelmével szemben más vágyak égtek, más ideálok éltek lelkében még ekkor. (Bár pontos tudomásunk nincsen róla, hogy miért, mégis, aligha véletlen, hogy atyja a hatvanas évek politikai mozgolódásai, tüntetései idején levélben azt üzeni neki: "Fiam, légy ildomos.")
Petőfi emlékét nem sok magyar családban őrizték úgy, mint épp az övében. Össze is kapcsolta nevét több ízben Lermontovéval, noha igazi eszményképe nem Petőfi volt, hanem e jeles orosz költő. Tudott ugyan ő már ekkor is különbséget tenni érték és érték között; jól felismerte például Byron helyét az irodalom egyetemes történetében, és helyesen tudta azt is, hogy Puskin nagyobb költő Lermontovnál, mégis: az ideálnak kijáró csodálattal Lermontovot övezte. Annak fájdalma ugyanis – úgymond – igazabb volt, lázadása pedig törhetetlenebb, mint Byroné, az árral sem úszott soha, s kompromisszumokba sem keveredett, mint – szerinte – Puskin, aki megbízást fogadott el a cártól.
Lermontov-rajongásának, Lermontov-tanulmányának leggyakoribb jelzője a "szilaj", a "szenvedélyes", sokszor és együttérzéssel ismételt motívuma pedig: a dacos, a haragos, a keserű szembenállás hangoztatása a hivatalos hazafisággal, a nemesi rétegek mentalitásával. Ezért idézi gyakran Lermontov Hazám című versének e szép részletét:
Szeretem én hazámat végtelen,
De úgy, ahogy csak én tudok szeretni,
Mit meg nem ért vizsgáló értelem.
Sem múltnak, sem jelennek lelkesedni
Nem tudnék én a barbárságáért,
Nem kell dicsőség, melynek ára vér.
Nem szeretem a büszke önhitet,
Mely bizodalmat szuronyokba vet,
Sem hírét, dicsfényét a régi kornak,
Miről dalok, regék, ősmonda szólnak.
De úgy, ahogy csak én tudok szeretni,
Mit meg nem ért vizsgáló értelem.
Sem múltnak, sem jelennek lelkesedni
Nem tudnék én a barbárságáért,
Nem kell dicsőség, melynek ára vér.
Nem szeretem a büszke önhitet,
Mely bizodalmat szuronyokba vet,
Sem hírét, dicsfényét a régi kornak,
Miről dalok, regék, ősmonda szólnak.
S ha a nemesi világgal szembenálló, a polgári eszméket hirdető Lermontovnak odaadta szívét, az elnyomott nemzetiségek szabadságáért hevülő költőn egész lelkével csüggött.
Karakterének képletét más tanulmányai is polgári vonásokkal egészítik ki. Az őszinteség, az egyenesség, a méltányosság kultusza; a szerződés és a jog tisztelete; az egyenlő elbánás, a jogegyenlőség követelménye; az érvényesülés egyetemes lehetőségének óhajtása; a tehetség és a munka megbecsülésének sóvárgása: tanulmányaiban olvasható elvei közül ezek a legfontosabbak. Szóban forgó tanulmányai megmutatják továbbá azt is, hogy irodalmi műveltségébe, 456a hazaiak mellé, elsősorban néhány orosz és angol költő műveit fogadta be: Byronéit, Shelleyéit, Puskinéit, Lermontov- és Gogoléit, illetve Thackeray-és Dickenséit. Aztán angol ihletettségű és tájékozódású liberális eszmevilágába sokat asszimilált a francia pozitivizmus képviselőinek, elsősorban Tainenak és Renannak gondolatkincséből is. Egyszóval: első tanulmányainak tükrében nagyműveltségű, realista ízlésű és tájékozottságú ifjú demokrataként áll előttünk. Tettekre kész, optimista meggyőződéssel nemcsak hiszi: vállalja is a liberalizmus céljait és eszmevilágát. S optimizmusa, látszólag, nem volt alaptalan. Az önkényuralom megszűnése ekkor, a hatvanas években, nem volt már kétséges, s e fiatal nemzedék legjava, nem látva még a magyar vezető osztályok kiégettségét és alkalmatlanságát a vezetésre, bátran egy új világ, a polgári Magyarország majdani fölépítőjének hihette magát. Ez magyarázza, hogy néhány év múltán szinte valamennyien mély elégiával és nosztalgiával sóhajtják vissza életük korábbi időszakát, akárcsak Arany László:
Más korszak az, mit lelkem néha fájlal,
Fölszítva hamvadó emlékeket;
Ama hívő kor, melyben (pelyhes állal)
Vártam dörögni a sötét eget;
Hívém, lelkemben egy szép ideállal,
Hogy majd elűzünk minden felleget,
És akkor börtön és trón szétomolván,
Az "egy akol s pásztor" támad ki romján.
S egy rázkódással új világra kelve,
Testvériség, jog lesz a népek elve.
Fölszítva hamvadó emlékeket;
Ama hívő kor, melyben (pelyhes állal)
Vártam dörögni a sötét eget;
Hívém, lelkemben egy szép ideállal,
Hogy majd elűzünk minden felleget,
És akkor börtön és trón szétomolván,
Az "egy akol s pásztor" támad ki romján.
S egy rázkódással új világra kelve,
Testvériség, jog lesz a népek elve.
(A délibábok hőse, 1872)
A kiegyezés korában azonban így is – bár "a trón nem omlott szét", s bár fájón érezte a 67-es kompromisszumnak "a szép ideállal" ellenkező voltát – nagy reményekkel és munkakedvvel lépett fel, mégpedig atyja barátjának, Csengery Antalnak oldalán. Csengerynek, a Deák-párt mindenesének és Deák Ferenc "szürke eminenciásának" elvhű liberalizmusa, kemény közéleti és munkaerkölcse, meg zárkózott, puritán egyénisége: mindenki másénál jobban vonzotta. Csengery is kedvelte őt, s megismerve munkáját és erkölcsét, nagyon is becsülte, s már akkor maga mellé vette a Földhitelintézet gyakornokául, midőn egyetemi tanulmányait még be sem fejezte. S nem is csalódott fiatal barátjában. A magát kitűnő pénzügyi és jogi szakemberré képező Arany László ennek a fontos, középbirtokosokat támogató pénzintézetnek alig tíz év alatt második emberévé lett, Csengery halála után pedig vezetőjévé.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
