Káprázatok
Káprázatok
Bizonyos, hogy jellemnek is szeszélyes, végletekbe csapongó, s gyakran túl nagy az ellentét a reformeri pátosz és a dzsentris tivornyázások között. Mit csináljunk azokkal az ellentétekkel, amelyekkel a Naplóban kínozza az utókort: a leírt tivornyákkal, amikor "Holbeini Madonnákat" kaptak le Simivel tízkörmükről, kertek és kazlak alatt, s azzal a másik ténnyel, hogy parasztokkal színdarabokat játszatott a birtokán, s eljutott "a népből jövő megújhodás felismeréséig" (Jócsik Lajos: Justh Zsigmond naplója körül, KelN 1941. március 15.). E szélsőségek azonban nemcsak jellemiek, világnézetiek is. S végeredményben a műben is ez tükröződik: neki sikerül irodalmunkban a próza nyelvén először megfogalmaznia korának "impreszszionisztikus", azaz relativista hajlamait.
Első irodalmi műveiben természetesen a Párizsban frissen tanultakat akarja kamatoztatni. Miután jó tanítványként tanulmányt ír mestereiről, Zoláról (kéziratban maradt) s Bourget-ről (Magyar Salon 1886. V. köt. 362–368.), eredeti műbe kezd. Sajátos, hogy a zolaian nyers, naturalisztikus vidéki miliőrajz (1885-bő) az Ádám című kisregény) ugyancsak kéziratban marad, holott naivitásai ellenére is sok benne az életszerű vonás. Novellái a Káprázatok című kötetben (1887), majd a Művészszerelem című regény (1888) azonban már megjelennek, s élénk visszhangot is vernek. Igaz, támogatja Ambrus Zoltán, akivel ekkor még melegen barátkozik, hiszen a Párizs-járás közös élménye is összeköti vele. A Káprázatokról azonban végül, bár a sajtó emleget "tehetséget és készültséget" is, Péterfy Jenő mondja ki a sommás ítéletet, azt, hogy "etwas Grün", hogy Justh "salon analysta" s hősei "salon squelettek", s hogy "figyeljen szerzőnk inkább mestereinek technikájára mint szellemére; feledje egyelőre olvasmányait és kritikai elméleteit; mindenekelőtt merjen saját szemével látni, merjen saját szívével örülni, bánkódni" (Péterfy Jenő: Justh Zsigmond: Káprázatok, BpSz 1887. LII. 153–157.). Az analízis, a társadalmi viszonyok és a lélek 850rejtelmeinek boncolása, az életben oly tetszelegve gyakorolt realista regényírói póz a gyakorlatban valóban halvány eredményt hoz. Nem mintha a tehetsége, a tapasztalata kevés lett volna; sokkal inkább hiányzott a meggyőződése, az egységes nézőpontja, a szilárd filozófiája, amellyel megfigyelései mélyére hatolhatott volna. A pozitivizmus – a zolai és a bourget-i analízis közös fundamentuma – inkább csak tananyag volt számára, élményei és életérzései a szkepszis, a pozitív tényekben s eszmékben való kételkedés felé hajlítják.
A Káprázatok négy novellája – Taedium vitae (1886), Fehér lap (1885), Az utolsó hangulat (1886), Keresztutak (1886) – közül az utóbbi világít rá legközvetlenebbül arra a folyamatra, amely Justhban lejátszódott, miközben a nyolcvanas évek Európájának eszmeáramlataival megismerkedett. A zürichi diákévekbe merül alá, hősei "világnézetüket" nyílt sebként hurcoló diákok, entellektüelek: Charles Ledoyen, a francia diák idealista, Maria Ivanovna, az orosz emigránsnő, természetesen, nihilista. A főhős, a Justhnak legrokonszenvesebb dán ifjú, Claus Jenseri pedig arra a konklúzióra jut, hogy "élni csak a szerelemért érdemes". "E kis helyen – magyarázza hősét Justh –, a világ összes áramlatai egybefutottak, s e fogékony lélek mind e külső befolyásoknak ki volt szolgáltatva. Egy nap a francia keresztény szocializmus elveit hallotta, másnap a nihilizmus fenyegető tanát; ebédnél a szociáldemokratákkal volt együtt s fekete kávénál az angol liberalizmust fejtegette egy angol tanuló, míg este már a modern skepticizmus szavát hallotta, azt, amelynek forrása a fiatalkori idealizmus, – azt, amely annál sötétebb, minél tisztább volt eredetileg a forrás, amelyből fakadt. Végtelen paránynak érezte magát e lesújtó áramlatokkal szemben; félt, nem mert tenni, nem merészelt akarni. S így egészen contemplatióra adta magát" (Káprázatok, 1887). Justh önarcképe is ez a portré. Még huszonöt éves sincs, s az ő szívén is már mindenféle eszmék felforrósodtak és kihűltek. Mind jobban közeledünk a századvéghez, s a konzervatív életelvek bizonyosságától eloldódzott írót viszi magával a fin de siécle szétáradó hangulata. "Hiszen minden csak káprázat… nem ismerünk semmit és semmiről sem vagyunk bizonyosak."
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
