A magyar 1. lovashadosztály és a II. tartalékhadtest harcai belorusz, illetve lengyel területen (1944. június 21. – 1944. szeptem…
A magyar 1. lovashadosztály és a II. tartalékhadtest harcai belorusz, illetve lengyel területen (1944. június 21. – 1944. szeptember 23.)
A keleti hadműveleti területen levő magyar megszálló könnyűhadosztályokat 1944 májusában szervezték át három gyalogezredből álló tartalékhadosztályokká. A magyar 1. hadsereg-parancsnokságnak alá nem rendelt, s magyar határoktól meglehetősen eltávolodott önálló “Magyar Megszálló Csoport” elnevezése II. tartalékhadtestre változott. Hadrendjébe utalt hat könnyűhadosztályból (egyenként három-három gyalogezreddel) megalakult az 5., a 12. és a 23. tartalékhadosztály.
A II. tartalékhadtest alakulatai 1944. június közepéig a német Közép Hadseregcsoport alárendeltségében általában a Breszt–Minszk és a Breszt–Pinszk fővasútvonal mentén biztosító feladatokat láttak el. A csekély harcértékű alakulatok kizárólag csupán efféle feladatok ellátására voltak alkalmasak. A szovjet Vörös Hadsereg nagyszabású belorussziai támadó hadművelete, illetve annak gyors térnyerése következtében azonban feladataikban gyökeres változások történtek, s hamarosan reguláris alakulatokkal vívott harcokba sodródtak bele. A felettes német parancsnokság szükségből eleinte csak a dél-dunántúli alakulatokból álló 12. tartalékhadosztályt vetette be az arcvonalba Breszttől keletre, a Pripjaty folyó északi partján. A német 2. hadsereg VIII. hadtestéhez rendelt seregtestet már június 21-én, a szovjet offenzívát megelőzően egy erős, négy zászlóalj erejű felderítő jellegű támadás érte. Az ellenséges vállalkozás elhárításában a hadosztályt a II. tartalékhadtest egy üteg híján teljes tüzérsége és a német 904/3. rohamlöveg-üteg támogatta. A Jazovnia, Komarovo területén védekező 12. tartalékhadosztály megállapított vesztesége 41 hősi halott, 157 sebesült és 66 eltűnt volt. Ezen időszakban az 5. tartalékhadosztály a Breszt–Bereza Kartuska, a 23. tartalékhadosztály Kobrin–Pinszk–Breszt, illetve Kovel–Breszt–Vlodava vasútvonalakon továbbra is vasútvonal-biztosítást végzett a német 2. hadsereg mögöttes területén.
76A június 23-án megindított szovjet támadás több helyütt felborította a Közép Hadseregcsoport arcvonalát. Szükségessé vált a német 2. hadsereg, illetve VIII. hadtestének visszavétele. A német hadvezetés az arcvonal hézagaiba ez alkalommal az 5. és a 23. tartalékhadosztályokat is be akarta vetni. Ezen elhatározását végül csak részben tudta megvalósítani, mivel az arcvonalat időközben a Breszttől Sziemiatyczéig, a Bug vonalra kellett visszavenni. Az 5. tartalékhadosztály zöme a szovjet támadás elől előbb Byten és Bronna Gora körzetébe vonult vissza, majd július 17-én a Lesna patak mögött egy 35 km-es kiépítetlen védőszakaszt foglalt el. Védelme nem bizonyult tartósnak, a szovjet előrevetett osztagok másnap Rudawiecznél áttörték vonalát. Déli szárnya estig a Bug mögé vonult vissza, az északi északnyugat felé az 1. lovashadosztályhoz tért ki. A seregtest a következő napokban Janow Podlaskinál sikeresen tartóztatta fel a folyón átkelni törekedő szovjet csapatokat. A 23. tartalékhadosztály ez idő alatt ellenséges behatás nélkül Breszt környékére vonult vissza, a 12. tartalékhadosztály pedig a július 17-i két hadosztály erejű szovjet támadás következtében csaknem megsemmisült. Parancsnokságának két vezérkari tisztje, s 36. gyalogezredének parancsnoka, Berzeviczy Imre alezredes is hősi halált halt. A seregtest roncsait végül Breszttől délre a Bug mögött sikerült felfogni.
Július 15-től a Honvédség egyetlen lovas seregtestét, az 1. lovashadosztályt a II. hadtest kötelékébe utalták. A Vattay Antal altábornagy vezette, magyar viszonylatban jól felszerelt, harckocsi-, kerékpáros- és tüzér-csapattestekkel is megerősített, mintegy 17 ezer fős seregtest mielőbbi hadszíntérre küldését – Hans von Greiffenberg gyalogsági tábornok közvetítésével – már a megszállást követő napokban szorgalmazták. E német kérés teljesítése alól előbb április 21-én Csatay Lajos vezérezredes, honvédelmi miniszter, majd április 26-án Vörös János altábornagy, a Honvéd Vezérkar főnöke igyekezett valamiféle ürüggyel, illetve viszontkérésekkel kibúvókat keresni. A magyar hadvezetés lehetőleg az anyaország közelében szerette volna a lovashadosztályt bevetni, jellegének megfelelően, egy-egy ellenséges terület megtisztítására olyan módon, hogy a zord idő beálltával a seregtest, illetve értékes lóállománya a hátországban telelhessék. A lovashadosztály harcba vetésének kérdésében Horthy kormányzó és a magyar katonai vezetés a legnagyobb ellenállást a német részről tervezett alkalmazás részleteinek május 19-i megismerésekor tanúsította. Az OKW, a német véderő főparancsnokságának terve ugyanis az volt, hogy a magyar lovasseregtestet német lovasdandárokkal együtt az arcvonal mögött, a partizánok által ellenőrzött Pripjaty-mocsarak területén akarja bevetni, ahol remélhetőleg nem kell majd nagyobb ellenséges harckocsi-támadással számolni. A lovashadosztály már politikai kérdéssé vált sorsa végül a magyar és a német katonai és politikai vezetés 1944. június 6-i klessheimi tárgyalásán dőlt el, ahol az erős erkölcsi és politikai nyomásnak kitett magyar vezetők engedni kényszerültek, s hazatértük után Horthyt is rávették a hitleri döntés elfogadására.
A Vattay Antal altábornagy irányította seregtest kiszállítása a hadműveleti területre június 11–21. között zajlott le. 65 szerelvényéből 55 futott be, s rakodott ki veszteség nélkül a Pripjaty-mocsarak vidékén, Luniniec körzetében. A négy hadseregből álló német Közép Hadseregcsoport 1200 km-es arcvonalának délnyugati része mögé került, s a német 2. hadsereg kötelékében június 28-ig látta el a számára eredetileg meghatározott feladatokat. Luniniect és a környékén elterülő erdős, mocsaras területet igyekezett a 10-13 ezer főnyire becsült lengyel és fehérorosz partizánerőktől megtisztítani.
A hadműveleti területre kiérkező 1. lovashadosztály alakulatai jól felszerelt partizáncsoportokkal kerültek harcérintkezésbe, melyek elsősorban az utak elaknásításával és váratlan rajtaütésekkel érzékeny veszteségeket okoztak. Egy ilyen aknarobbanás következtében halt hősi halált 1944. június 21-én Makay István vezérőrnagy, a seregtest lovasparancsnoka is. Az elhelyezési körletek elleni éjszakai partizán- és repülőtámadások következményeképpen a későbbiek során tovább nőttek a veszteségek, főleg a lóállományban. Az egyik legnagyobb partizántámadás június 22-én éjszaka a Botowón alig elszállásolt 3/II. huszárosztályt érte, mely során egy 400-500 fős partizánkötelék, az őrséget meglepve és legyilkolva, minden irányból és különböző fegyverekből heves tüzet zúdított a községre. Foszforos lövedékeik nyomán tüzek keletkeztek, s az álmaikból felriasztott huszárok soraiban pánik tört ki. Irinyi László főhadnagy és nyolc huszár esett el a váratlan rajtaütés következtében, s 50 ló vált a lángok martalékává. Négy nap múlva a Kupyaticzén beszállásolt 4/2. huszárszázad elhelyezési körleteit gyújtotta fel egy éjféli repülőtámadás. A szakaszokat csűrökben szállásolták el, az egyik csűr kigyulladt, összeomlott, maga alá temetve huszárt és lovat egyaránt. Tíz huszárral, 12 lóval együtt bent égett a század arcvonalmögötti tisztje, dr. Dadányi Sándor tartalékos főhadnagy is.
A nagyobb veszélyt azonban a szovjet csapatok június 22-én Bobrujszknál megindított sikeres támadása jelentette. A német hadseregcsoport arcvonalán tátongó rések keletkeztek, 25 német hadosztályt kerítettek be, s Sluck június 30-i feladásával a helyzet a Pripjaty-mocsaraktól északra súlyossá vált. Az arcvonal válságosra fordult állapota a felettes német parancsnokságot hadműveleti átcsoportosításra késztette. Ezt megelőzően a lovashadosztály már kettő elhibázott átcsoportosításban vett részt, melyhez kapcsolódó menetek erősen megviselték csapatait. Ezúttal kisebb részére biztosító feladatok ellátása várt, ennek megfelelően a 2. huszárezredet és a 3. gépvontatású tüzérosztály a német XX., a 15. kerékpáros-zászlóaljat pedig a német XXIII. hadtest védőkörzetébe irányították. A zömöt ugyanekkor észak felé fordították, hogy a Luniniec–Baranowicze vasútvonal mentén, a Pripjaty mocsarakon átvezető egyetlen úton, erőltetett menetben, állandó ellenséges légitámadásoknak kitéve Siniawka környékére érkezzen be, s ott álljon a harcban álló német 4. páncéloshadosztály, illetve 4. lovasdandár felett rendelkező német Lovashadtest rendelkezésére.
Egyetlen menetvonalra szorított, 100-200 km-es út állt a lovashadosztály zöme előtt. Már kezdetben fennállt a veszélye annak, hogy a mocsaraktól északra, a Moszkva–Breszt-Litovszk–Varsó műúton előrenyomuló szovjet csapatok a magyar lovasseregtest előtt érik majd el Siniawka területét, így megakadályozhatják annak hátrajutását. 77A Timkowicze és Kleck közötti területre beérkező csapatok július 3-án a Schell Zoltán és Baintner László ezredesek által vezetett két harccsoportba beosztva vették fel a harcot a túlerőben levő szovjet erőkkel. Feladatuk az volt, hogy Bratkowo és a kleck-niezwiezi út közötti területen állítsák meg a szovjetek előrenyomulását, ezáltal kelet felől biztosítsák a Niezwiez felé, északi irányban előretörő német 4. páncéloshadosztály oldalát, s vegyék át Timkowicze védelmét is. E harcokban főképpen a 3/II. huszárosztály, illetve ellenállhatatlan rohamával az 1. lovas-harckocsizászlóalj tűnt ki.
Július 4-én a csoportokra szakadt lovashadosztály zömét már minden oldalról heves támadások érték. Helyzete a német csapatok elvonulása után súlyossá vált, mivel tőle északra és délre az út szabaddá vált a harckocsi-támogatással előretörő kilenc szovjet lövészhadosztály előtt. Kleck birtoklása kulcsfontosságú volt, mivel a területéről indított támadással a szovjet csapatok a visszavonulását 3-án éjjel megkezdő lovashadosztály hátába kerülhettek. A 3/I. huszárosztály sikeres ellenlökése s védelmi harcai által mindaddig tartotta klecki állásait, míg Timkowicze felől a 4. huszárezred a seregtest többi részével együtt déli irányban ki nem szabadult az ellenség átkarolásából.
A nap legválságosabb pillanata akkor érkezett el, mikor a visszavonuló 4. huszárezredbeli részeket a Cepra folyó hídjánál ellenséges harckocsi-támadás érte. Reök Attila százados nehézharckocsi-százada és Száller Miklós százados páncélöklökkel küzdő bátor 4. gépkocsizó utászszázada mentette meg a helyzetet, mely által a lovashadosztály részei – ha nagy veszteségek árán is – kitörtek a bekerítésből, és déli, majd nyugati irányban menetelve elérték a Szczara folyó mocsaras területét. A nagy – főképp anyagi – veszteség árán végrehajtott kitörés végső pillanatairól Szabadhegy István alezredesnek, a 4/II. huszárosztály parancsnokának naplójában az alábbiak olvashatók: “A németeknek sikerült az orosz páncélosokat átmenetileg visszaverni. Ezzel a hadosztály időt nyert az egérszorítóból való kijutásra. Mindenki fellélegzik! A hadosztályparancsnok parancsára az egységek lépcsőzetesen megkezdik elvonulásukat délnyugati irányba. A dombhátat délről szegélyező mocsaras területen volt egy kb. 150-200 méter keskeny gázló, az egyedüli hely, ahol a mocsáron át lehetett hatolni. Az egymás után odaözönlő, néha a lázas gyorsaságban egymáson keresztül-kasul gázoló, összekeveredett hátratörtető egységek, s a súlyosan megrakott, tengelyen felülig elmerülő járművek is óriási torlódást és kavarodást okoztak. Mindenkit csak egy gondolat hajtott: átjutni a mocsáron! A legtöbb járművet a lovak nem tudták kihúzni. A kocsisok elvágva az istrángot, csak a lovakkal vergődtek át. A kocsikat visszahagyták. A hadosztály gépkocsijai nem tudtak átjutni. Mind bennrekedt a mocsárban. Ezalatt a délkeleti irányból beérkező ellenséges részek kb. 500-600 méter távolságról – ha nem is túl erős –, de állandó és jól fekvő tüzük alatt tartották az átkelési helyet. A nagy zűrzavarban sok ember, ló, a hadosztály majdnem egész vonata, összes gépkocsijai, s rengeteg fegyver veszett el. Azt lehet mondani, a hadosztály anyagi része legnagyobb részt megsemmisült.”
Miután a Timkowicze–Kleck területén vívott harcokból szinte veszteség nélkül kikerült német 4. páncéloshadosztállyal és 4. lovasdandárral ellentétben, a harc súlyát viselő lovashadosztály zöme emberben, lóban és harceszközökben súlyos veszteségeket szenvedett, tartós védelmi feladatok ellátására sem jöhetett egyhamar számításba. Felettes német parancsnoksága ezt nem vette figyelembe. Megkezdődhetett közel egy hónapig tartó nyugati irányú halogató harca a hadászatilag fontos Moszkva–Breszt-Litovszk–Varsó műút mentén, kezdetben a Szczara folyó nagy kanyarulata között, s mellékágain keresztül. A német hadvezetés ugyanis – különböző összevont, leharcolt seregtestek maradványai s megszálló alakulatok által – e fenti folyó vonalában képzelte el megállítani a visszavonuló csapatai sarkában előrenyomuló szovjet magasabbegységeket. Az egyetlen magyar lovasseregtestre az egyik legnehezebb harccselekmény várt, állandó visszavonulásra kényszerített, megfáradt és megtizedelt csapatainak az ellenség nyomása alatt kellett minduntalan újabb és újabb védőállást megszállniuk.
Július 5-én az 1. lovashadosztályt a Szczara folyó vonalának biztos tartása mellett – a német 292. gyaloghadosztállyal és a magyar 2. huszárezreddel történő összeköttetés felvétele érdekében – Zyganie területéről kiindulva a fent említett seregtestek rosszul feltételezett elhelyezkedése irányában egy korlátozott célú támadásra utasították. Az erejét meghaladó feladatoknak a hadosztály nem tudott eleget tenni. A szovjet csapatok szinte ugyanekkorra érték el a védelemre kijelölt vonalat, s a még be sem rendezkedett magyar alakulatok szabad szárnyait azonnal megkerülték. A mocsaras terep – a környék lakossága és partizánjai jóvoltából – a kisebb szovjet lovas-, sőt harckocsi-osztagoknak sem jelentett akadályt. A járható ösvényeken hamar a védők hátába kerülhettek. Példa rá a 4/4. lovasszázad esete, melyet a szovjet csapatok a Zyganie környéki erdőben tőrbe csaltak, minden oldalról bekerítettek, s csupán 24 huszárjának sikerült megmenekülnie. A 3., illetve az egy osztályra zsugorodott 4. huszárezred csoportjai egymástól elszigetelten, magukra hagyottan küzdöttek, s fatörzsekből és földből emelt mellvédeik mögött igyekeztek hosszabb-rövidebb ideig feltartóztatni a szovjeteket. A seregtest 11 tüzérütegéből már csak hármat lehetett bevetni, a többi megsemmisült (az 1. lovas-tüzérosztály Klecknél teljesen), illetve a 2. huszárezreddel együtt nem állt rendelkezésre. Július 6-án a szovjetek támadásai nyomán a 4. huszárezred helyzete súlyosra fordult, átjutottak védelmi vonalán, mely a szívósan védekező 3. huszárezredre nézve is fenyegetően hatott. Az utóbbi ezred Wonki környéki állásaiba is betörtek az ellenséges csapatok, de egy német rohamlöveg-üteg és a négy harckocsiból álló saját nehézharckocsi-század támogatásával sikerült nagy részüket a folyón túlra visszavetni. A szovjet alakulatok sikeres átkaroló támadásai miatt azonban a Szczara vonala tovább nem volt tartható, s az esti órákban a csapatok megkezdték elrendelt visszavonulásukat a Myszanka patak mögé.
Az 1. lovashadosztály zöme 20 km kiterjedésű újabb védővonalában sem tudott hosszabb ideig kitartani. Szomszédaival nem volt szoros kapcsolata, a támaszául beérkezett német 12. páncélgránátos csoportot annak parancsnoka 78hibásan, részenként vetette be. A 3. huszárezred elkeseredett harcai Uciesnél, illetve Hajkowcénél, valamint a 15. motorkerékpáros-század pürrhoszi eredménnyel zárult ellenlökése is csak ideig-óráig tartóztatta fel a túlerőt. A hadosztálynak a szovjet csapatok döntő csapása elől azonban sikerült visszavonulnia. A visszavonulás, a halogató harcok során – a pihenési és élelmezési nélkülözések mellett – a huszárok hátrányává vált az is, hogy legfőbb támaszaik, lovaik nem lehettek a közelükben. Az értékes lóállomány a harctéri szolgálat múlásával egyre csak fogyott. A lovashadosztály külön oszlopban hátrairányított vezetéklovait július 7-én, a Hudropol és a Szczara közötti útszakaszon érte a legnagyobb szerencsétlenség, mikor az oszlopot nappal szovjet repülőgépek alacsonytámadása érte. A lóállomány 50 százaléka elpusztult, megsebesült, vagy elszéledt, és a környező mocsárban rekedt.
A Szczara folyó nyugati ágának vonaláról történő kikényszerített újabb visszavonulást követően bekövetkezett a már levegőben lógó indulatos szóváltás Vattay altábornagy s felettese, a német Lovashadtest parancsnoka, Harteneck altábornagy között. Az 1. lovashadosztály parancsnoka erélyesen visszautasított minden német vádat seregteste szereplésére vonatkozólag. A két tábornok között elmérgesedett viszonynak az lett az eredménye, hogy a lovashadosztályt július 10-én kivonták Harteneck altábornagy alárendeltségéből, s a német XXIII. hadtestnek rendelték alá. A lovashadosztálynak a német 129. gyaloghadosztállyal, egy SS-tábornok erős tüzérségből és rohamlövegekből álló csoportjával, és a megszálló feladatokat ellátó magyar 5. tartalékhadosztály részeivel a Pripjaty-mocsarakból kivergődő német seregtestek Kobryn irányú visszavonulását kellett biztosítania. Újabb súlyos védelmi harcok következtek, előbb a Grywda, majd a Jasiolda patak vonalában. Elkeseredett küzdelmeik olykor részsikereket is eredményeztek. Példa rá a 4/I. huszárosztály két lovasszázadának július 11-i sikeres szuronyrohama, mikor egy Owsta nevű faluból kézitusában verték ki a szovjeteket, és foglalták egy időre vissza a 3. huszárezred elvesztett védőállását. Ezen időszak alatt érte súlyos harckocsi-támadás a seregtestéhez visszatért 15. kerékpáros-zászlóaljat. Ennek következtében gépjárműveinek java része és három darab 10,5 cm-es könnyű tarackja megsemmisült. Veszteségei ellenére azonban továbbra is tevékenyen részt vett 1. lovashadosztály küzdelmeiben. Századai július 13-án Mielnikinél, a Pruzana város felé vezető utak birtoklásáért, illetve lezárása céljából vívott harcokban feltartóztathatatlanul törtek rá a hirtelenjében védelembe átment szovjet csapatokra, és a 3. huszárezred, valamint a német 102. gránátos-ezred közötti hézagba betört csapatait szuronnyal és kézigránáttal űzték vissza. A pruzanai katlanból a lovashadosztály a 4/II. huszárosztály Poroslany környéki utóvédharcai által tudta kivonni alakulatait.
Július 15-én lezárult az 1. lovashadosztály lengyel síkságon vívott harcainak első időszaka. A seregtest visszavonulhatott a Bialowiez és Puszcza környéki erdőség területére, melynek keleti szegélyét német csapatok tartották. Két hosszú és küzdelmes hetet követően ekkor került ki az ellenséges csapatok fenyegető gyűrűjéből. A parancsnoklási viszonyokban is változások történtek. Július 16-án a lovashadosztály Roman tüzérségi tábornok XX. hadteste alárendeltségébe került, parancsnoka, Vattay altábornagy pedig átvette a magyar megszálló seregtesteket irányító II. tartalékhadtest parancsnokságát. Utóda, Ibrányi Mihály vezérőrnagy bevonulásáig Schell Zoltán ezredes látta el ideiglenesen a parancsnoki teendőket.
Alkalom nyílott az 1. lovashadosztály parancsnoksága által több ízben megismételt kivonási kérelemmel kapcsolatban a seregtest harcértékének, nevezetesen személyi állományának, fegyverzetének és felszerelésének felmérésére, s a hiányok megállapítására is. Eszerint a 2. huszárezredét és 3. gépvontatású tüzérosztályát nélkülöző seregtest (elesett, sebesült, eltűnt, hadifogságba esett) 69 tiszt és közel 3000 főnyi legénység személyi veszteséget jelentett. A fegyverzetben elszenvedett veszteségek meghaladták az 50 százalékot. A legnagyobb hiányok a tüzérségi lövegekben és a páncéljárművekben mutatkoztak. A leginkább fegyver nélkül maradt alakulat a 15. kerékpáros-zászlóalj volt, melynek mindössze 18 golyószórója, illetve két-két géppuskája és gránátvetője maradt. Elvesztette 10,5 cm-es könnyű tarackos ütegét, Nimród páncélvadász szakaszát, aknavetőit és páncéltörő ágyúit. Az 1. lovas-harckocsizászlóalj – mint páncélos-alakulat – megszűnt. Korábbi 84 harckocsijából egyetlen üzemképes sem maradt. Rajtuk kívül a páncélgépkocsi-század 23 páncéljárművéből hatot lehetett még bevetni, az 1. és a 2. lovas-tüzérosztályok 24 lövegéből pedig 11 volt hadihasználatra alkalmas. Az 55. légvédelmi tüzérosztály veszteségei viszont minimálisak voltak, csak két lövegét vesztette el. A két huszárezred fegyverzeti veszteségeit páncéltörő ágyúban és aknavetőben 50, géppuskában és golyószóróban 60, gránátvetőben és nehézpuskában pedig 80-90 százalékban állapították meg.
Vattay altábornagy, amíg parancsnok volt, több ízben fordult az elöljáró német parancsnokságokhoz, hogy a továbbiakban ne számoljanak alakulatával, mert az 1. lovashadosztály a szünet nélküli menetek és a súlyos személyi és anyagi veszteségek miatt teljesítőképessége végső határán van. A pihentetést a Harteneck altábornagyot követő német parancsnokok meg is ígérték, de a szovjet csapatok állandó és folyamatos támadása miatt a lovashadosztálynak július második felében még igen súlyos elhárító harcokat kellett vívnia, amíg végre pihenőhöz jutott. A július 16. és augusztus 3. közötti breszt-litovszk-siedlcei harcok során előbb – a magyar II. tartalékhadtest seregtesteivel – a Bug vonalát védte, majd az onnan Siedlcébe vezető útvonal mentén folytatott súlyos utóvédharcokat. E harcok során különösen a 3. huszárezred Mordy és Losice környéki haditettei emelhetők ki, melyek következtében meghiúsultak az ellenségnek a német XX. hadtest bekerítésére irányuló erőfeszítései. A fenti ütközetek legválságosabb szakaszában érkeztek vissza a seregtest korábban elvezényelt kötelékei. A javarészt mellékhadszíntereken bevetett 2. huszárezred és a 3. gépvontatású tüzérosztály kevésbé megviselten került saját seregteste parancsnoksága alá, mindössze a Pinszktől északnyugatra folytatott július 15–18. közötti utóvédharcai során voltak jelentősebb veszteségeik.
Az 1. lovashadosztály alakulatai biztosították a II. tartalékhadtest 79erősen leharcolt seregtesteinek Varsó környékére való hátramozgását is. A 12. tartalékhadosztálynál beállott nagy veszteségek miatt már három zászlóaljat kellett beolvasztani a többibe. A német 9. hadsereg-parancsnokságnak alárendelt, s eredetileg megszálló feladatokat ellátó seregtestet a másik kettővel együtt kezdetben, augusztus közepétől a Varsó környéki erdőség területén fel-felbukkanó partizáncsoportok felszámolására utasították. Minthogy ennek végrehajtása a lengyelekhez fűződő hagyományos baráti érzelmek miatt kérdéses volt, az 5. tartalékhadosztályt a Visztula szakaszon, Varsótól délre vetették be, a 12. tartalékhadosztályt pedig Nove Miaszto területén erődítési munkálatokra alkalmazták. A 23. tartalékhadosztály már augusztus 7-től Radom–Tomaszov körzetében biztosítási feladatokat látott el.
Miután a súlyos siedlcei harcokat követően az 1. lovashadosztályt Varsótól északnyugatra, a Narew folyó mögötti Plöhnen körzetébe irányították, rövid pihenőre, a kötelékek rendezésére, illetve némi fegyverzetkiegészítésre került sor. A csapatokat (legfőképpen a 2. huszárezred és a 15. kerékpáros-zászlóalj) német öntöltő puskákkal, könnyű- és nehézgéppuskákkal, illetve páncélöklökkel szerelték fel, és képezték át augusztus 3–20. között. A kapott német páncélelhárító fegyverekre a későbbi Varsó környéki harcoknál lett nagy szükségük. A lótáphiány, illetve a közel 900 beteg és sérült ló hazaszállítása miatt a huszárezredeknél – a 2. ezred kivételével – átszervezések történtek. Csupán az I. huszárosztályok maradtak lovasítottak, a törzseket és a II. huszárosztályokat szerényebb mértékben gépkocsikkal látták el.
A három hétre tervezett pihenőidőt a lovashadosztály alakulatai nem tudták teljes egészében kitölteni. A német hadvezetés az augusztus elsején kitört varsói felkelés leverésére akarta őket bevetni. A hagyományos lengyel–magyar barátságra hivatkozó, újonnan kinevezett hadosztályparancsnok, Ibrányi Mihály vezérőrnagy határozott tiltakozására azonban kénytelen volt elállni ettől a szándékától. “Általában a lengyel felkelők a magyarokat nem bántották. Ez az évszázadokra visszamenő magyar–lengyel barátság oka. A magyar csapatok sem törődtek velük. Ha lengyel bandákkal találkoztak, hagyták futni őket a németek nem kis dühére. Kölcsönös meg nem támadási egyezséget is kötöttek a magyar csapatok a lengyel felkelő vezetőséggel. A magyar autókra, a németektől való megkülönböztetés céljából, piros-fehér-zöld táblákat erősítettek a rendszámtábla mellé.” – olvasható Szabadheg˙ alezredes naplójában.
Az az elképzelés és remény, hogy a seregtestet majd Varsótól délre, mint gyorsan mozgó tartalékot fogják alkalmazni, vagy folyammegfigyelést lát el, hamar szertefoszlott, mivel jellegének meg nem felelő feladatra, szívós gyalogsági védelemre vetették be. A hadosztály Gille SS-tábornok IV. SS-páncéloshadtestének alárendeltségébe került. A lengyel fővárostól keletre, Karlovka és Wolomin körzetében, rendkívül előnytelen, homokos terepszakaszon foglalt el védőállást. Kezdettől fogva a leghevesebb támadásoknak voltak kitéve. A túlerőben lévő szovjet harckocsi-kötelékek több ízben mélyen betörtek állásaik közé, de a huszárok bravúros ellenlökésekkel mindig visszafoglalták eredeti védőállásaikat.
Szeptember 3-tól Gille SS-tábornok fokozatosan hátrább vonta hadteste arcvonalát az előkészített három védőállásba, így a lovashadosztálynak a tőle délre levő, súlyos veszteségeket szenvedett német 73. gyaloghadosztály védelmi vonalát is át kellett vennie. Szeptember 16-án egy sikeres szovjet támadás a harmadik védővonalat is áttörte, a lovashadosztály, valamint a német 3. Totenkopf SS- és a 19. páncéloshadosztályok határozott ellentámadása megmentette a kritikus helyzetet. Ezekben az állásokban az utolsó ütközetnapig, szeptember 19-ig tartott ki a lovashadosztály.
A Varsó környéki harcokban tanúsított bátor magatartása és helytállása elismeréseképpen a kormányzó október 2-án elrendelte az 1. lovashadosztálynak magyar királyi 1. huszárhadosztályra történő átkeresztelését, s annak összes alárendelt hadrendi alakulata is eddigi neve megtartása mellett elnevezésében használhatta a huszár megkülönböztető szót.
Románia 1944. augusztus 23-i háborúból való kiválása után, az ország veszélyeztetettsége miatt szükségessé vált a lengyel területen levő magyar alakulatok hazaszállítása. A huszárhadosztály csapatait szállító szerelvények október elejére érkeztek meg Magyarországra. A magyar hadvezetés újból a már korábban is tervezett hadműveleti tartalékként akarta alkalmazni, sőt részvétele felmerült a kormányzó október 15-én bejelentett fegyverszüneti elhatározásának támogatásánál is. Német nyomásra a bomladozó déli arcvonal sürgető megszilárdítása és megmentése érdekében – pihenés és rendezés nélkül – egyből a Duna–Tisza közén vetették be. Míg a II. tartalékhadtest 12. és 23. tartalékhadosztálya és az 1. lovashadosztály szeptemberben hazatérhetett, az 5. tartalékhadosztályt a német hadvezetés visszatartotta. Előbb, augusztus 28–31. között a 12. tartalékhadosztályt szállították haza, majd egy hónappal később a 23. tartalékhadosztályra is sor került. Az 5. tartalékhadosztályt, mint az utolsó magyar megszálló alakulatot 1944. december végén sziléziai területről irányították volna Magyarországra, de a hadihelyzet alakulása miatt már nem érhette el a határokat. Végül az Ondava völgyi védőállásából Csehországon és osztrák területen át Bajorországba vonult vissza.
