Az 1939–40-ben visszatért területek katonaföldrajza
Az 1939–40-ben visszatért területek katonaföldrajza
Hazánk 1940–1944-es határa az Északkeleti-Kárpátokban, pontosabban a Keleti-Beszkidekben „érte el” a történelmi határt Zemplénoroszi községnél, ahol észak-északkeletről egy rövid sávon Lengyelország németek által megszállt területével, egy hosszabb szakaszon pedig (1940–1941 júliusa között), a Máramarosi-havasok és a Keleti-Kárpátok találkozásáig, Keresztálló (Creteala) csúcsáig, a Szovjetunióval volt határos. Onnan a határ túloldalán már Románia terült el. A Radnai-havasoktól a Háromszéki-havasokig a határ délkelet felé haladt, majd a Musátó-csúcstól délnyugat, Kommandó községtől pedig nyugati irányban folytatódott. Az Olt és a Feketeügy összefolyása előtt, Kököstől északnyugati irányban, az Erdélyt kettéosztó vonal 32szabálytalanul követte a székely vármegyék határát Nyárádtőig, ahonnan északnak fordulva egy Kolozstótfalunál végződő, fordított U-alakú horpadás ékelődött be az ország testébe. Kolozstótfalutól enyhén északnyugati irányban Jádremetéig futott a határ, onnan északról követte a Királyerdő gerincének ívét, végül az Alföldön délnyugati irányt vett, és Kötegyánnál elérte a trianoni határt.
Magyarország határának hossza ezzel 3400 km-re növekedett, de még így is csak valamivel több mögöttes terület és lakos esett a határ 1 km-ére. Kedvezőtlen volt viszont, hogy az ország alakja a második bécsi döntés után lényegesen elnyúltabbá vált.8 Az 1939 márciusában és 1940 szeptemberében „visszatért” területek határait három fő részre oszthatjuk:
8 Zentay István: A második bécsi döntés katonapolitikai jelentősége. MKSZ 1941. 1. sz. 45. o.
1. a fenti leírásban nem szereplő, 84 km hosszú, észak-déli irányú Bajánháza–Zemplénoroszi szakaszra,
2. az Erdős- és Keleti-Kárpátok vonulatán húzódó „történelmi szakaszra”, valamint
3. egy, a Zágontól Kötegyánig húzódó, korábban soha nem létezett mesterséges határra.
Ha hadászati szempontból hasonlítjuk össze a második és harmadik pontban elkülönített határrészeket, hatalmas különbséget találunk. Az Északkeleti- és Keleti-Kárpátok magas hegyvonulatai mindkét irányból nagy előnyhöz juttatták a védekező felet. Erre a magyar katonai vezetés mindvégig számított is. Annál nehezebb volt a hosszú, ám kis mélységű „Észak-Erdély” védelme a déli irányból. Vizek, leszámítva az Olt egy rövid szakaszát, sehol nem képeztek természetes akadályt. A domborzati viszonyok a Sebes-Körös völgyében még kedveztek a védelemnek, de a Mezőséget kettészelő nyílt határ a támadónak kínált jobb lehetőségeket. A Székelyföldre nézve komoly veszélyt jelentett, hogy az ország többi részével egy, mindössze 75 km szélességű nyak kötötte össze. A magyar javaslatok között korábban is szerepelt a Maros vonalán húzódó természetes és védhető határ, mint esetleges alternatíva Erdély felosztására. 33Ezt később is felvetették a románoknak,9 de az elutasítás mindannyiszor egyértelmű volt.
9 1943 júniusában Bánffy Miklós tárgyalt Maniuval, eredménytelenül. Magyarország története 1919–1945. (Szerk.: Ránki György) Akadémiai Kiadó, Budapest, 1988. 1094. o.
