Államerődítések a két világháború között Európában
Államerődítések a két világháború között Európában
Európa XIX–XX. századi hadtörténelmében csak az olyan tartós erődítési rendszerek voltak hatásosak, amelyek a hadászati elgondolással összhangban nagy területen zárták le a hadászati-hadműveleti irányokat, biztosan hárították el az ellenséges haderő csapásait, és kedvező feltételeket teremtettek a mögöttük felvonuló saját csapatok támadásba való átmeneteléhez. Ezekből az alapvető követelményekből kiindulva a tartós erődítési rendszerek nagyobb részét az 1930-as évek során az adott ország határainak közelében, szélességben és mélységben összefüggően építették meg. Szárnyaik természeti akadályokra (hegyvonulatokra, tengerpartokra), vagy semleges országok határaira támaszkodtak.
A határ menti területek erődítésénél két irányzat érvényesült. Amennyiben az államerődítés az ellenség betörése ellen készült, akkor védő jellegűnek tekintették, ha a saját erők felvonulásának és támadásának biztosítására és elősegítésére szolgált, akkor támadó jellegű volt. A vegyes államerődítés mindkét követelménynek megfelelt. A második világháborúban részt vett országok jelentős része rendelkezett többé-kevésbé összefüggő állandó erődítési rendszerekkel, amelyek a háború során kisebb-nagyobb szerephez jutottak. Az erődök valódi értékét abban látták, hogy megkönnyíthették a hadsereg offenzív szellemben vezetett hadműveleteit. Az államerődítés rendszeréhez tartozott az ország mélységében lévő fontosabb területek (közlekedési 61csomópontok, átkelőhelyek stb.) védelemre való előkészítése is. Az e célra szolgáló, kedvező terepszakaszokon létesített, tábori erődítési elemekkel megerődített védőállások és védőövek kivitelezésére azonban csak a háború folyamán került sor.
A korabeli szakirodalomban találkozhatunk más, az államerődítéshez sorolt rendszerekkel is. Ilyenek voltak a megerődített zónák, hídfők, vonal- és területerődítések, hegyi terepen létrehozandó záróművek stb.37 E fogalmak olyan tábori, illetve tartós erődítési létesítményeket jelentenek, amelyeket rendszerint még békében építettek ki. A tartós erődítési építmények, elsősorban az erődelemek anyagául páncélt, vasbetont, követ, esetleg téglát alkalmaztak és mindenkor arra törekedtek, hogy az erőd személyzetét és fegyverzetét megóvják a leghatásosabb tűzfegyverek és repülőbombák hatásától. Ezért a tartós védelmi építményeket minden esetben a földbe süllyesztették. Az erődelemek előterében, a támadó mozgásának megnehezítése és a védő tűzhatásának fokozása érdekében, kihasználták a természetes akadályokat, bevágásokat, vízmosásokat, mocsarakat stb. Mindezeken kívül nehezen leküzdhető műszaki zárakat telepítettek.
37 Erre vonatkozóan a legjobb összefoglaló Schmoll Endre: Haditechnikai alapismeretek című könyvének II. kötete. Budapest, 1930.
Franciaország 1927-ben kezdte meg a mintegy 350 km hosszúságú Maginot-vonal kiépítését. Az erődrendszert úgy telepítették, hogy az új, Németországgal közös határ teljes hosszában védhető legyen, a védekezés minél kisebb területfeladással járjon, valamint, hogy védelmezze a határterületeken fekvő fontos ipar- és bányavidéket. A Maginot-vonal két alapvető része a Felső-Rajna menti és az elzászi övezet volt. A Felső-Rajna menti, 2–3 kiserődsorból álló övezet mélysége 2–10 km-re terjedt. Az elzászi övezet képezte a Maginot-vonal legerősebb részét. Az erődrendszer mélysége itt 200 km hosszan elérte a 20–25 km mélységet is. Ebben az övezetben 25 nagy (tüzérségi), 27 közepes (gyalogsági) erődművet, 132 kazamatát és több száz önálló erődművet építettek. A főbb erődműveket, amelyek 62az erődcsoport területét uraló pontjaira kerültek, néhol 100 m mélyre süllyesztették a földbe.38 A Maginot-vonal mögötti terepen 50–80 km mélységben telepítették a tartalékok elhelyezését szolgáló építményeket, az előkészített tüzérségi tüzelőállásokat, valamint a tartalékok manővereit biztosító közlekedési vonalakat. A Maginot-vonalat a francia–belga határon 1936 után kiépített Daladier-vonal egészítette ki, ami mintegy 450 km szélességben, 1–2 km mélységben kiépített, tábori jellegű erődítés volt. A francia államerődítés második védelmi vonala a Maginot-vonal mögött 80–160 km mélységben húzódó megerődített várak és városok láncolatából állt, amelyet még az első világháború előtt elkészült övvár-rendszer kiegészítésével hoztak létre.
38 A Maginot-vonal építkezésének méreteire jellemző, hogy teljes hosszában arcvonal-kilométerenként átlagosan 55 000 tonna vasat és 3500 köbméter betont építettek be.
A belgák a franciákéhoz hasonló elképzelések szerint hozták létre államerődítésüket, az Albert-vonalat. A rendszer négy, egymás mögött elhelyezkedő részre tagolódott, magába foglalta a határ menti erődsávot, az Albert-csatorna megerődített vonalát, az ún. Dyle-vonalat, valamint a mélységben előkészített állásokat. Az erődrendszer legerősebb része a Dyle-vonal Lüttich felé nyúló délkeleti szakasza volt, azon belül a kulcspontot az Eben–Emal erődcsoport jelentette. Az erődcsoport 50–60 hektárnyi területen 30–35 korszerű erőd elemet, nagyrészt géppuskákkal, páncéltörő lövegekkel és tábori lövegekkel felszerelt páncélkupolát foglalt magában.
A németek 1933–1939 között építették ki nyugati határaik mentén az ún. Siegfried-vonalat, mely azonban a francia–belga erődítési irányzattól alapvetően eltérő erődítési rendszer volt. Az összefüggő és nagy mélységű, arányosan elhelyezett erődelemekkel megerődített állásoknak egyrészt a széles körű támadó manőverezés, másrészt az aktív védelmi hadműveletek lehetőségét kellett biztosítaniuk. A Siegfried-vonal több mint 550 km hosszúságban zárta le a Németország és Hollandia–Belgium valamint Franciaország 63között húzódó határt. Szélességében északi, középső és déli szakaszra, mélységében 2–3 megerődített védőövre tagolódott. A legerősebb a középső szakasz volt, ahol mélysége helyenként a 40 km-t is elérte. Tartós erődítési építményei a 100–150 cm falvastagságú, nehézgéppuskával, páncéltörő és tábori tüzérségi lövegekkel felszerelt, könnyű és közepes vasbeton erődök voltak. Az erődök közötti hézagokban nyílt géppuska- és tüzérségi tüzelőállásokat rendeztek be. Az erődrendszerbe húszezer tartós építményt építettek be. Sűrűségük a fontosabb területeken négyzetkilométerenként meghaladta a hatvanat. A németek a háború során még több erődrendszert is építettek, illetve helyreállítottak. 1942-ben kezdték meg az ún. Atlanti-fal kiépítését, amely a francia tengerpart megvédésére lett volna hivatott. A tervből azonban csak néhány kikötő és néhány fontosabb partszakasz megerődítése valósult meg.
A Szovjetunió 1929-ben kezdte meg a nyugati államhatára mentén az ún. Sztálin-vonal építését. A vonal gerincét 1–2 km mélységben, széttagoltan telepített géppuskás kiserődök és vasbeton tüzérségi tüzelőállások műszaki zárakkal összehangolt rendszere képezte. A megerődített körletek löveganyagát 1938-ban korszerűsítették, de 1939-ben, Lengyelország felosztását követően, az államhatár nyugatabbra került, így az erődrendszer elveszítette jelentőségét. Fegyverzetét leszerelték, és az új határra tervezett erődítésekbe szánták. A háború során a Szovjetunió mélyebben fekvő területein kiépített erődítési rendszerek közül a Szevasztopol körüli erődrendszernek volt kiemelkedő szerepe.39
39 A több összefüggő erődövet a németek 1942-ben csak a több, mint ötnapos tüzérségi és légi előkészítést követően, négyhetes, elkeseredett és nagy veszteségekkel járó harcok után tudták elfoglalni.
A finnek megerődített védőövüket, az ún. Mannerheim-vonalat 1929-ben kezdték építeni a Karéliai földszoroson. A munkálatok – angol, francia és német szakértők közreműködésével – 1939-ben fejeződtek be. A természetes terepakadályok kedvező feltételeket nyújtottak a viborgi irány lezárására. Az erődítési rendszer szélességben 64két, nagyjából azonos felépítésű megerődített körzetet, mélységben pedig, 40–80 km kiterjedésben, három megerődített védőövet foglalt magába. Ez összesen mintegy 200 vasbeton és 980 föld–faerődöt jelentett. Az 1939–40 telén megvívott ún. téli háborúban sikeresen szerepelt, a békekötéskor azonban a Szovjetunió birtokába jutott.
A Görögország északi határa mentén kiépült Metaxas-vonal kiserődök nem összefüggő, gyenge ellenálló képességű láncolatából állt. A vonal kiépítésekor hozzáértően használták ki az erdős-hegyes terep nyújtotta lehetőségeket, technikai hiányosságai miatt azonban a síkvidéki része nem tudott ellenállni a német és olasz csapatok támadásának.
Csehszlovákia határ menti erődrendszere és a Románia által a magyar határon kiépített Károly-vonal egyaránt síkvidéki jellegű volt, kiserődök 1–2 km mélységű láncolatából állt. A bécsi döntések (1938, 1940) után mindkettő a Magyar Királyi Honvédség birtokába került, így a második világháború folyamán nem játszottak szerepet.
1939 és 1944 között a Magyar Katonai Szemle hasábjain számos tanulmány jelent meg az európai erődrendszerek felépítéséről és működésük tapasztalatairól. Ekkor, mint említettük, már voltak olyan erődrendszerek a magyar honvédség birtokában, amelyeket behatóan lehetett tanulmányozni: az első bécsi döntéssel 1938-ban a csehszlovák erődrendszer, a második bécsi döntéssel 1940-ben a román Károly-vonal került harc nélkül magyar kézre. 1940-ben a németek az óriási költségekkel kiépített francia Maginot-vonalat nem csak megkerülték, de három helyen át is törték. A rákövetkező évben a görög és a jugoszláv erődrendszer, végül pedig a Szovjetunió ellen végrehajtott támadás során áttört szovjet megerődített vonalak elleni harc hozott olyan tapasztalatokat, amelyeket a magyar vezérkar, illetve Erődítési Parancsnokság felhasználhatott az Árpád-vonal építésénél és a már elkészült részek korszerűsítésénél. A katonai szakértők értékelték az elfoglalt erődrendszerekkel kapcsolatos pozitív és negatív tapasztalatokat, és a Magyar Katonai Szemlében fejtették ki véleményüket. Kozár Elemér vezérkari őrnagy így írt: „...az állandó erődítések magukon hordozzák a közvetlen védelem 65merevségének hátrányait. Ugyanis a védelmi rendszer meg nem támadott zöme összes élő és holt erővel – fegyvereivel – teljes mértékben kikapcsolódik a küzdelem eldöntéséből. S miután áttörhetetlen erődrendszer nincs, ezért állandó erődítéseket csakis oly – természetes – védelmi vonalak esetében célszerű építeni, ahol az ellenség támadása a természet alkotta akadályok által néhány meghatározott irányra van korlátozva. Ily esetben nagy értéket képviselnek, mert viszonylag csekély közvetlen védelmi erővel megtámasztva (főleg gyalogseregtestek) hatalmas feltartóztató és felmorzsoló erőt képviselnek, míg a haderő zöme (főleg gyors seregtestek) a legkedvezőbb feltételek között végrehajtható ellentámadásokra állhat rendelkezésre.40
40 MKSZ 1941. 7. szám, 34–43. o.
Ezt a gondolatsort támasztotta alá Varró László vezérkari százados is:41 „Sokan meggyőződésből, még többen felületes megítélés alapján az utolsó évek háborús tapasztalatai kiértékelésekor arra az álláspontra helyezkednek, hogy az országerődítés elhárító képessége nem áll arányban a ráfordított tetemes költséggel.” A Honvéd Vezérkar javaslatára a Kormány mégis úgy döntött, hogy az ország keleti határait erődítésekkel teszik ellenállóbbá.
41 MKSZ 1942. 1.szám, 73–84. o.
