Tábori erődítések az első világháborúban
Tábori erődítések az első világháborúban
A háború első hónapjaiban elszenvedett óriási veszteségek arra kényszerítették a hadviselő feleket, hogy a megnövekedett tűzhatással szemben (géppuskák és tüzérség) a gyalogság beásásával keressenek menedéket. Így alakult ki kezdetben a támpontszerű, sűrűn megszállt, egyetlen gyalogsági vonal, amely előtt hevenyészett akadályokat telepítettek. Az ilyen gyenge vonalat az ellenség könnyedén át tudta törni. Az ennek kiküszöbölésére irányuló törekvés a tábori erődítések mind nagyobb mérvű fejlesztését eredményezte. A védelem mélységben és szélességben kiépített védművek és műszaki akadályok rendszerére támaszkodott, melyet korszerű fegyverek egybehangolt tüze támogatott. Ez a későbbiek során a hatalmas kiterjedésű arcvonalak megmerevedéséhez, egyben a kilátástalan, nagy veszteséggel járó állásháború kialakulásához vezetett. Az állásháború alapvetően két irányban hozott új kezdeményezéseket. Elsősorban a védelem szilárdságának, ellenálló képességének fokozására törekedtek, másrészt keresték a védelem 59áttörésének új módszereit. E küzdelemből a tábori erődítés elveit és gyakorlatát művészi fokra emelő védelem került ki győztesen.
Az 1914. év támadó harcai rámutattak a háború előtti harcászati elvek tarthatatlanságára. A tűz megnövekedett szerepe, a géppuska széles körű alkalmazása lehetetlenné tette a gyalogság tömeges támadását. A láncokban, rajvonalakban rohamozó katonák fél vagy egy lépés távolságra voltak egymástól. Ezzel magyarázható, hogy a kezdeti veszteségek elérték a létszám 40–50%-át. A védelem 1914 végén már 2–3 összefüggő lövészárokból formált védőövből állt, az árkok közötti távolság 100–150 m volt. A védőövben egy hadosztály 10 km-ig terjedő szélességben, 3–4 km mélységben védett. Az erők, eszközök zömét a peremvonalban helyezték el.
1915–16-ban a védelem mélysége a tüzérségi tűz hatásának következtében 15–20 km-re növekedett. A hadtesttartalékokat igyekeztek az ellenséges hadosztálytüzérség hatótávolságán kívül elhelyezni. A védelemben fokozatosan két védőövet építettek ki. A 10 km mélységig terjedő első védőöv 2–3 állásból állt. A helyzettől függően az első és a második állást a hadosztály erői, a második és harmadik állást a hadtesttartalékok szállták meg. A második védőövben a hadseregtartalékok helyezkedtek el. A hadosztály védősávjának szélessége, az erők mélységben való lépcsőzése következtében, 7–8 km-re csökkent.
A védelem fokozásának érdekében 1917-ben fedezőzónát (biztosítási övet) hoztak létre 3–4 km mélységben, melyet támpontszerűen építették ki oly módon, hogy az ellenséget a géppuskák és a tüzérség tűzhatásának körébe tereljék. A fedezőzónát az első lépcső ezredeinek előrevetett zászlóaljai szállták meg. A fedezőzóna mögött építették ki a harci zónát, melyet a hadtest védett. Az erők és eszközök zömét ott helyezték el. Mélysége 6–10 km volt, három állással, melyek egymástól 2–3 km távolságra estek. A harci zóna mögött építették ki a 10–12 km mélységű hátsó zónát, ahol a hadseregtartalékok helyezkedtek el. A védelem teljes mélysége elérte 25–30 km-t. Az addigi passzív védelmet felváltotta az aktivitásra való törekvés, amely a tartalékok 60sorozatos ellenlökéseiben nyilvánult meg. A védelem 1918-ban alapvetően nem változott, csak az erők elhelyezése vált egyre inkább támpontrendszerűvé.
Az első világháború az erődítéstudomány egészének fejlődését eredményezte. A háborút követő értékelések nyomán a két világháború között az erődítéselmélet és -gyakorlat mind közelebb került a háború gépi korszakának egyre magasabb követelményeihez.
