Az erődítés, mint tudomány
Az erődítés, mint tudomány
A XVII. században a gazdasági és politikai centralizáció megteremtette az állandó hadseregek létrejöttének feltételeit. Ezzel párhuzamosan tömegesen születtek olyan találmányok, amelyek a hadseregek szükségleteivel függtek össze. Így a tüzérségi 50technika tökéletesedése egyre nagyobb hatással volt a korabeli erődítés fejlődésére. A tüzérség és az erődítés kölcsönhatása a háború új korszakának egyik legjelentősebb tényezőjévé vált. A háború kézműipari korszakának majd három évszázados (XVII–XIX. század) története során az erődítés elmélete és gyakorlata azokra a tételekre épült, amelyeket a német, a holland és a francia erődítési iskolák mesterei még a XVII. században alakítottak ki, az olasz erődítési iskola tapasztalataira alapozva.
A Nyugat-Európában létrejött erődítési iskolák munkájuk során összegezték az évszázados tapasztalatokat, és kialakították az erődítéstan sajátos elméleti alapjait. Az átmenetet képviselő olasz erődítési iskola fogyatékosságaira elsőként Daniel Speckle, a német iskola kiemelkedő alakja mutatott rá. A hátrányokat elsősorban az egyes elemek méretezésének aránytalanságaiban és a rendszer kedvezőtlen vonalvezetésében vélte felfedezni. Abból indult ki, hogy az erődítmény annál erősebb, minél több oldala van, mert alapvetően a falak (sáncok) törésszögei határozzák meg a kölcsönös oldalazó tűztámogatás hatásosságát. A védelem fő erejét képviselő bástyák és kőfalak derékszögű vagy tompaszögű vonalvezetését tartotta ideálisnak.31 Az általa kidolgozott rendszer átmenetet képviselt a klasszikus olasz és a maga korában legkorszerűbb francia erődítési iskola között.
31 Speckle növelte a bástyák, valamint a kiegészítő erődítési építmények alapterületének méreteit. Igen nagy fontosságot tulajdonított az ún. fedett út megerősítésének, ahol tüzérséget helyezett el. Hangsúlyozta, hogy a tüzérséggel jól rombolható kőfalakat földsáncokkal kell helyettesíteni.
A németalföldi függetlenségi háború (1567–1609) idején alakult ki a holland erődítési iskola, mely az alacsony, földből épített sáncokat 20–30 méter széles, sekély vizesárok mögött helyezte el. A sáncok fedezésére több külső kiegészítő építményt alkalmazott.
Az európai erődítési iskolák közül a francia iskola bizonyult a legnépszerűbbnek. Megalkotójának Sébastien Vauban 51(1633–1707) marsallt32 tekinthetjük, aki erődítési rendszerének kialakítása során a tüzérség és a kézi lőfegyverek hatásának legoptimálisabb kihasználására, az ellenállási vonalak mélységben történő lépcsőzésére törekedett, továbbá arra, hogy az élőerőt és a védelmi építményeket az ostromlók tűzhatásával szemben a lehető legjobban megóvja.
32 Sébastien Le Prestre, Vauban marsall (1633–1707) elszegényedett burgundiai köznemesi családból származott. Önkéntesként lépett be 1651-ben a lázadó Condé herceg seregébe. Két évvel később fogságba esett, s akkor Mazarin bíboros megnyerte a királypártiak ügyének. Hadmérnöki tanulóéveit de Clerville lovag parancsnoksága alatt töltötte. 1678-ban lett az erődítmények főfelügyelője, 1688-ban altábornaggyá léptették elő, 1703-ban Franciaország marsallja lett. Hosszú pályafutása során 50 várostromot irányított, és 160 erőd tervét dolgozta ki. Maastrichtnál elsőként alkalmazta a párhuzamos árkokat az ostromban.
Vauban rendszerének, mely az erődítések létesítésének és azok ostromának elveit és módszertanát is magában foglalta, az volt a lényege, hogy a támadásra is a földművek védelmi erejét alkalmazta, s inkább verejtéket, semmint vért áldozott.33 Az általa tervezett erődök szintén az emberi erőforrások lehetőség szerinti megőrzésének szándékát tükrözték, tudniillik, a tüzérség szerepét domborították ki. Három egymásra épülő rendszert dolgozott ki, a bástyás alaprajzú erődítményen kezdve, amilyet honfitársa, de Pagan gróf is alkalmazott, egészen a német határon felépített, tömör bástyás Neuf-Brisach erődítményéig, amelynek háromszögű kiugró sáncaiban fedett, belső erődítések voltak, kazamatás hosszanti falai (kortinái) pedig befelé lejtettek, s így egészen az utolsó pillanatig védve voltak az ellenséges ágyútűzzel szemben.
33 A háborúk világtörténete, 86–87. o.
Vauban erődítési rendszere maximális védelmet nyújtott a védőknek, de nem tette lehetővé a kitöréseket. A belső ároklejtő (escarpe) nem volt elég magas, és a kiegészítő védművek (ravelin, tenaille) nem voltak eléggé védettek a támadó tűzzel és élőerővel végrehajtott csapásaival szemben. Vauban rendszerét e szempontok figyelembevételével Cormontaigne (1696–1752) tábornok fejlesztette tovább. A bástyák méreteit megnövelte, az ároksáncot pedig annyira előre tolta, hogy az ott elhelyezett tüzérség a 52legközelebbi bástyát ostromló ellenség építményeinek mögöttes területét is tűz alatt tarthatta.
A XVIII. század közepén a francia hadmérnöki iskola módosította Cormontaigne rendszerét, és kifejlesztette a különálló erődítmények rendszerét. Ennek kiemelkedő képviselője Montalembert (1713–1799) francia hadmérnök volt. Javaslatának lényege az volt, hogy a fontosabb helységeket kiemelkedő magaslatokra épített kiserődök egyes vagy kettős láncával vegyék körül. Az ún. Montalembert-rendszer volt a háború manufakturális korszakának legfejlettebb erődítési rendszere. Alkalmazásával még a háború gépi korszakában is találkozunk.
A teljesség kedvéért meg kell említenünk még egy irányzatot, ami ugyanebben az időben keletkezett, de nem terjedt el. Ez volt a poligonális erődítési rendszer. Lényege abban állt, hogy szakított a védelem fő ellenállási vonalának hagyományos vezetésével. A védelem fő erejét a széles és mély, mindkét oldalán meredeken falazott és védművek sokaságával megerősített várárok alkotta, és azt a rejtett oldalazó művekbe épített tűzfegyverekkel jól szervezett tűz alatt tarthatták. Alapvető hiányosságaként említendő, hogy nem volt képes ellensúlyozni az ellenséges tüzérség tűzerejét, így szélesebb körben nem is terjedt el, és meglehetősen rövid életű volt.
