Az övvár-rendszer
Az övvár-rendszer
Európában a XVII. és a XVIII. században az erődítések területén Vauban ún. első rendszere volt az uralkodó. Építményei jól idomultak a helységek középkorból visszamaradt védelmi építményeihez, azonban hatáskörük csak szűk területre terjedt ki, következésképpen nem feleltek meg a tömeghadseregek alkalmazási lehetőségeinek. Egyre sürgetőbben jelentkezett egy olyan erődítési rendszer kialakításának igénye, amelynek hatásköre nagy területre terjed ki, és a településtől távol kibontakozó összecsapások kimenetelét is befolyásolhatja.34 Ezeknek az követelményeknek 53az egyre gyorsabban fejlődő, ún. „övvár-rendszer” felelt meg.
34 Clausewitz szerint: „Egy erődítmény, amely igazi ostromra késztet és azt ki is bírja, természetesen többet nyom a háború serpenyőjében az olyan erődnél, amely sáncaival pusztán a terület elfoglalásától riaszt el, tehát ellenséges erőket valóban nem köt le és nem pusztít el”. Carl von Clausewitz: A háborúról. II. kötet, Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1962. 136. o.
A rendszer lényege abban állt, hogy a sokszögű erődítési rendszerrel védett helység körül tűzerős gócokat, ún. överődök hálózatát alakították ki. Ily módon jelentősen megnövelték a védett terület nagyságát, és kedvező feltételeket teremtettek az erődben elhelyezett tábori csapatok számára ellentámadások végrehajtására. Fontos előnye volt még az is, hogy a támadó tüzérség nem érhette el a védendő objektumot, mert az előre helyezett védelmi vonal ebben meggátolta.
Az övvárak rendszere csak fokozatosan alakult ki. A XIX. század elején a belső erődítés és az överődök vonala közötti terület (intervallum) még üres volt, mert az ellenséges tüzérség hatásköre nem terjedt addig. A lövegek hatótávolságának növekedésével aztán az intervallumot is erődítési elemek sokaságával telepítették be. Kezdetben az överőd csak előretolt ároksánc (ravelin) volt, magvát erős kőépület („laktanya”) adta, melyet elölről és oldalról földsánc védett. A földsánc félkörívben vette körül a laktanyát. A földsánc hátsó lejtőjébe építették be az ágyúállásokat és a fedezékeket. A gyalogság az ágyúállások között helyezkedett el, a földsánc előtt széles árkokat ástak, és azokat a kővel borított árokfalba épített oldalazómű(vek)ből tűzfegyverekkel biztosították. Kezdetben az ágyúk tüzelőállásai nem voltak fedettek, ezért az ellenséges tüzérség könnyen meg tudta azokat semmisíteni.
E tartós erődítési építmények rendszere képezte az országerődítések alapját. Elsősorban a nagy és fontos városokat, közlekedési csomópontokat, kikötőket, valamint a magas hegyvidékek átjáróit erődítették meg. A veszélyeztetett határszakaszok mögött övvárak sajátos rendszere alakult ki. A XIX. század végén, a XX. század elején az överődök 54szerkezeti felépítése jelentős változáson ment keresztül. A korábbi laktanyák vasbetonból készültek, és bennük helyezték el azon tűzfegyvereket, amelyekkel az överődök közötti tűzösszeköttetést biztosították. A vasbeton építmények előtt az arcvonalra közvetlenül ható lövegeket forgatható páncélkupolákba telepítették. A páncélkupolák közötti hézagokban gyalogsági lövészárkok húzódtak. A lövészárkok töréseiben géppuska-tüzelőállásokat, az ellenfalakba pedig oldalazóműveket építettek.
Az említett időszakban a katonai elméletek is jelentős változásokon mentek keresztül, amelyek nemigen kedveztek az állandó erődítéseknek. Az ipari forradalommal együtt járó hadügyi forradalom jelentős változásokat hozott a hadviselésben: a milliós tömeghadsereggel rendelkező nagyhatalmak, Napóleon gyakorlata és Clausewitz elmélete alapján, döntő csatával megvívott, gyors lefolyású háborúra készültek.35 Az övvárak nem minden esetben segítették a támadó hadseregek tevékenységét, ezért új szerepet szántak azoknak. Védettségük passzív, helyőrségeik kirohanásai pedig aktív tényezőkként szerepeltek az új hadászati koncepciókban. Az összefüggő övvár-rendszerek legfőbb hibájának azt tartották, hogy nem szolgálták a fegyveres erők aktív hadműveleteit.
35 Clausewitz, II. kötet, 376. o.
