Japán bukása
Japán bukása
1945 elején a szövetségesek fő célkitűzése az volt, hogy befejezik a Fülöp-szigetek teljes elfoglalását, majd hídfőket foglalnak az eredetileg is Japánhoz tartozó közeli szigeteken, és előkészítik az anyaország elleni inváziót.
A Fülöp-szigetek elleni támadásokkal párhuzamosan február 19-én az amerikai csapatok partra szálltak Iwo Jima szigetén, és márciusra elfoglalták azt. Ezzel újabb támaszpontot szereztek a Japán elleni légitámadásokhoz. (A Fülöp-szigetek fővárosát, Manilát február 27-én, míg a teljes területet csak július 5-én szabadították föl az amerikaiak.) A következő fontos célpont az innen nyugatra található Okinawa szigete volt. A sziget, amely az ázsiai összekötő tengeri útvonalon fekszik, repülőterek és kikötők építésével az egyik legerősebb amerikai előretolt állás lehetett a Japán elleni döntő támadáshoz. A szigetet tehát nem véletlenül, 72 000 japán katona és 250 repülőgép védte. A védők szinte bevehetetlen erőddé alakították a területet. Bunkerek, rejtett tüzelőállások, csapdák, aknamezők várták a támadókat. A térségben az eddigi legnagyobb deszantművelet végrehajtására az angol-amerikai vezetés a 10. amerikai hadsereget, az 5. flottát és egy angol repülő-magasabbegységet jelölt ki. Ez 450 000 főt, 1300 hadi- és szállítóhajót, továbbá 1700 repülőgépet jelentett. A légi és tüzérségi előkészítés után április 1-jén szálltak partra az első csapatok a nyugati parton. Ez az első napon 50 000 katonát és 200 úszó harckocsit jelentett. Négy nap véres harcai után az amerikaiak kijutottak a keleti partra, és végeredményben kettévágták a védelmet. A japán flotta részei és az „öngyilkos pilóták” (kamikazék) nem tudták számottevően támogatni a védőket, így június 22-ére részekre szabdalták és megsemmisítették a két japán csoportosítást. A sziget fölött még ezen a napon amerikai zászló lengett. A harcok közben, április 7-én, amikor az amerikai repülőgépek az összes Kyushu-szigeten lévő japán légi- és tengerészeti bázist támadták, a japánok büszkesége, a világ akkori legnagyobb csatahajója, a 70 000 tonnás Yamato is végzetes találatot kapott és elsüllyedt.
A nagy távolságú bombázások egyelőre nem hozták meg azokat az eredményeket, amelyeket a főparancsnokság elvárt, ezért új stratégiát kellett kidolgozni. Ezt Curtis LeMay tábornok készítette elő. Alapjaiban változtatta meg a célkiválasztást és a támadási taktikát. Az eddigi ipari célpontok helyet a „puha” célpontok ellen irányította gépeit. Ezek a „puha” célpontok a sűrűn lakott városokat jelentették. A nappali nagy magasságú 130támadások helyett, éjszakai támadásokat írt elő, 2000-3000 méter magasságban. A rombolóbombák helyett gyújtóbombák és a napalm alkalmazására adott parancsot, és ezeket minél nagyobb bombaszőnyegben kellett szétteríteni a célpontok fölött. A cél egyértelmű volt, demoralizálni és a háborúból való kilépésre kényszeríteni Japánt.
1945. március 9-én éjjel sor került az első Curtis LeMay-féle támadásra. A célpont a főváros, Tokió volt. A nagyrészt fából épült városban a gyújtó- és napalmbombák orkánszerű tűzvihart kavartak, amelynek eredményeként a második világháború legsúlyosabb, hagyományos eszközökkel elért pusztítása zajlott le. Több mint 80 000 halott, 40 000 sebesült, és közel 1 millió hajléktalan jelezte a módszer „hatékonyságát”. Emellett közel 300 000 ház semmisült meg a több napos tűzvészben. Az amerikai vezetés, a közben befejeződött európai háború után, Japán ellen fordította minden erejét. 1945 júniusától augusztusig 58 japán város ellen indított 60 hasonló támadást, hasonló eredménnyel.
1945. július 10-én a 20. légi hadseregből és az Európából áthelyezett 8. légi hadseregből létrehozták a az Egyesült Államok csendes-óceáni stratégiai légierejét. Ezek csapásaival akarták Japánt, még a Szovjetunió hadba lépése előtt, kapitulációra kényszeríteni.
1945 nyarán az angol-amerikai csapatok folytatták támadó hadműveleteiket a Csendes-óceán térségében, és a haditevékenységek a Japán-szigetekhez közeledtek. A tengeri közlekedést egyre inkább ellenőrzése alatt tartó szövetséges flotta tevékenysége miatt a Japánba tartó olaj- és nyersanyagszállítmányok nem érték el rendeltetési helyüket. A császári hadiipar termelése 1945 tavaszára 60-70 százalékkal visszaesett, így egyértelművé vált, hogy nem tudják pótolni a hadsereg és a flotta veszteségeit. A kormány ennek ellenére folytatni akarta a háborút. Számításai a szárazföldi csapatok még igen jelentős erőin alapult. A fegyveres erőkben 7 millió fő szolgált, ebből 5,5 millió a szárazföldi csapatoknál és a légierőnél. Több mint 10 000 repülőgéppel és 500 hadihajóval rendelkezett. Kína déli, középső és északkeleti körzeteiben, a délkelet-ázsiai országokban 1-1 millió, az anyaországban 2 millió, Mandzsúriában, Koreában, Dél-Szahalinon és a Kuril-szigeteken 1,2 millió japán katona állomásozott. A japán főparancsnokság azt tervezte, hogy a csendes-óceáni hadszíntéren védelemmel megakadályozza a szövetségesek további előrenyomulását és partraszállását japán területen, Kínában pedig befejezi az ország középső és déli részének megszállását, majd megszervezi Ázsia elfoglalt körzeteinek szilárd védelmét.
Az amerikai-angol fegyveres erők 1945 nyarán általános erőfölényben voltak a japánokkal szemben. Szárazföldi erőkben átlag másfélszeres, légierőben és csatahajóban ötszörös, repülőgép-anyahajókban és más hajókban tízszeres túlerővel rendelkeztek.
Ez az erőfölény elegendő volt ugyan a tengeri hadműveletek sikeres megvívásához, de a szárazföldi területeken történő feladatok megoldására egyértelműen kevés volt. Ezért úgy gondolkodtak, hogy 1946 tavaszán kerülhet majd sor a mindent eldöntő támadásra, és ekkor szállhatnak partra Tokió közelében tengerészgyalogosaik.
Ebben a helyzetben a szovjet hadba lépés egyértelműen megrövidíthette a háború befejezését. Az európai háború befejezése után a szovjet vezetés azonnal nekilátott a jaltai konferencián vállalt kötelezettségeinek végrehajtásához, erőinek és eszközeinek Japán elleni felvonultatásához. Ez az 1. és 2. Távol-Keleti Frontot, az Észak-Csendes-óceáni Flottát és az Amuri Flotillát jelentette. A csoportosítás azt a feladatot kapta, hogy verje szét a japán Kvantung-hadsereget, foglalja el Mandzsúriát, Koreát, valamint a Szahalin- és a Kurír-szigeteket. Miközben folytak a Szovjetunió hadba lépésének előkészületei, a három nagyhatalom vezetői (Sztálin, Truman, Churchill, majd július 28-tól Attlee) 1945. július 17-től augusztus 2-áig értekezletet tartottak Potsdamban. A tárgyalások középpontjában a német kérdés állt, de többek között megbeszélték a Japán elleni háború utolsó fázisát is. Július 26-án az Egyesült Államok és Nagy-Britannia, a Szovjetunió egyetértésével, fegyverletételre szólította fel a japán kormányt, de eredménytelenül. A szövetséges főparancsnokság közben mérlegelve az esetleges további saját veszteségeket és a szovjetek esetleges térnyerését, úgy döntött, hogy beveti titkos fegyverét, az atombombát.
)
Egy B-17-es japán célpontot támad (84442).
)
Tokió a bombázások rövid szünetében (53027).
)
131Amerikai repülőgép-anyahajók Japán közelében (35985).
