Illésfalvi Péter: A m. kir. kárpátaljai 1. honvéd hegyidandár és a hegyi felszerelésű határvadász alakulatok megszervezése 1939/4…
32Illésfalvi Péter: A m. kir. kárpátaljai 1. honvéd hegyidandár és a hegyi felszerelésű határvadász alakulatok megszervezése 1939/40-ben és kiképzése a békeévek alatt*
* A konferencián rögzített hangfelvétel alapján közreadott szöveg.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim, tisztelt konferencia!
Köszönöm szépen Zachar ezredes úr bevezető és méltató szavait. Miként ezt az ezredes úr is elmondta, valóban, 1920. július 4-e után Magyarországon nem volt létjogosultsága ezeknek a csapatoknak, hiszen Magyarországon a trianoni békediktátumot követően nem voltak olyan magas hegyek, ahol ezekre az alakulatokra szükség lett volna, vagy ezeket alkalmazni lehetett volna. Természetesen a Magyar Királyi Honvédség gyalogos, tüzér és lovas fegyverneme, valamint más szakcsapatbeli alakulatok számára írtak elő némi hegyi kiképzést, ám ez nem volt ugyanaz, mint ami a magashegységben, vagy magasközéphegységben harcoló csapatok részére lett volna. Először 1938. február 3-án hangzott el annak szükségessége, hogy hegyicsapatokra szükség van. Érdekes módon ez akkor felmerült, amikor még a bécsi döntések előtt vagyunk. Ezen a napon Rőder Vilmos honvédelmi miniszter tartott egy értekezletet, melyen ismertette a fölállítandó és létrehozandó Huba-hadrendet, amelynek 1941-re kellett volna teljesen kiépülnie. Ebben már említi két hegyidandár felállítását is, de ekkor még nem voltak olyan hegyeink, ahol erre szükségünk lehetett volna, bár a honvédség, s nyilvánvalóan a magyar politikai felső vezetés is, számolt a lehetőséggel, hogy ez szükségessé fog válni. Hiszen tudjuk, hogy a magyar politikának 1920 után a revízió volt az egyik legfőbb törekvése. Miután a fent említett értekezleten elhangzott a gondolat, megkezdődött a részletes tervek elkészítése. Az első iratokat e vonatkozásban nem ismerjük, csak visszakövetkeztetni tudunk, hogy ez a folyamat már mozgásban volt akkor, amikor a Magyar Királyi Honvédség kihasználván Csehszlovákia széthullását, 1939. március 15. és 18. között, kevés harc árán elfoglalta Kárpátalja azon magasközéphegységekkel borított területeit, amelyet nem kapott 33vissza az ország az első bécsi döntés során. Az első bécsi döntést témámhoz kapcsolódóan azért nem említettem meg, mert példának okáért az 1938 őszén visszatért Gömör–Szepesi-Érchegység jellegében gyakorlatilag olyan, mint a Mátra, tehát még ott sem indokolt a hegyicsapatok megszervezése. Viszont Kárpátalja területének visszakerülésével, ténylegesen is napirendre került a hegyicsapatok felállítása. Az első irat amit ismerünk, 1939. április 25-én látott napvilágot, s abban a hegyi alakulatok részletes szervezésére adtak ki irányelveket. Ebből tudjuk azt, hogy korábban már komoly előmunkálatok történtek ezen alakulatok felállítására. Az 1939. június 10-én megjelent szervezési rendelet, mely az 1939/40-es évre írja elő a békehadrendet a Magyar Királyi Honvédség számára, határozott arról, hogy felállítja a m. kir. kárpátaljai 1. honvéd hegyidandárt.
E dandár felállításának előzményeképpen a hadsereg parancsnokának 1939. július 25-i intézkedése nyomán először az ún. hegyi gyakorló csoportot szervezték meg, melynek parancsnoksága Ungváron állt fel. A hegyi gyakorló csoport feladatait 1939. augusztus 17-től kezdődően kellett volna végrehajtania, illetve a vonatrészeknek már augusztus 11-től kezdve. A hegyi gyakorló csoport állományában mintegy 2000-2200 főt képeztek volna elő, s így megszülettek azok a keretek, amelyek tulajdonképpen felállították volna, és valójában fel is állították 1939. október 1-jével az 1. hegyidandárt. Ez a hegyi gyakorló csoport egy hegyi gyakorló zászlóaljból állt, és közvetlenként páncéltörőágyús-szakasz, huszárszakasz, híradó-, utászszakaszok, illetve a hegyi gyakorló vonatcsoport tartozott a kötelékébe. A hegyi gyakorló csoport parancsnokává Németh József ezredest nevezték ki. Olyan embert, aki már ez első világháborúban is komoly hegyi harctapasztalatokkal bírt. Ő annak idején 1914 és 1918 között a cs. és kir. 2. hegyidandár állományában harcolta végig a világháborút. A gyakorló zászlóalj parancsnoka vitéz Pisky Zoltán alezredes volt, a m. kir. Honvédség akkor egyik legszebben dekorált tisztje; ő is rendkívül komoly hegyi háborús tapasztalatokkal rendelkezett. A gyalogos, illetve közvetlen alakulatok mellett a leendő hegyitüzérség előképzésére is sor került. Hat hegyiágyús üteg vett részt ebben a 24. tábori tüzérosztály parancsnoksága alatt. Nem tudjuk pontosan, hogy mikor, de minden valószínűség szerint 1939. szeptember 1-je után, legfeljebb egy-két napon belül, ez a gyakorló csoport feloszlott, mégpedig a német-lengyel háború hírére. Nem tudták befejezni a 34kiképzést. Ezt is csak közvetve tudjuk október közepéről fennmaradt iratokból, melyekben elrendelik, hogy folytassák a csapatok azt a kiképzést, amelyet a hegyi gyakorló csoport állományában már megkezdtek.
Ez azonban nem késleltette azt, hogy 1939. október 1-re, ahogyan a rendelet előírta, felálljon az 1. honvéd hegyidandár, amely három hegyizászlóaljat foglalt magába. Ez a három zászlóalj három, ún. magas állományúról alacsony állományúra csökkentendő határvadász-zászlóaljból állt fel: a kassai 28. határvadász-zászlóalj állította fel az 1., a sátoraljaújhelyi 27. a 2., az ipolysági 5. határvadász-zászlóalj pedig a 3. hegyizászlóaljat oly módon, hogy mindegyik határvadász-zászlóalj két-két puskásszázadot és fél-fél géppuskás századot adott át a felállítandó zászlóaljak részére, valamint közvetlenként aknavető-, páncéltörőágyús-, távbeszélőrajokat. Ezek képezték tehát a felállítandó zászlóaljak kereteit. 1939. október 3-tól ezeket a kereteket kezdték el feltölteni, s kezdődött a kiképzés azoknak a tiszteknek, altiszteknek tiszteseknek a vezetése és irányítása alatt, akik a hegyi gyakorló csoport kötelékében már némi kiképzést nyertek. A hegyizászlóalj – és ez vonatkozik mind a háromra – szervezete ekkor három puskásszázadból, egy géppuskás 35századból, a távbeszélő-, árkász- és aknavetőszakaszokból állt, valamint a zászlóalj állományába tartozott még egy négylöveges hegyiágyús üteg is. Érdekes, hogy a rendelet szerint a hegyi puskásszázad öt szakaszból álló volt, tehát eltérően a gyalogos századokétól. Ez azonban mindig csak papíron maradt meg, mert igazából ez is ugyanúgy négy puskásszakaszból állt, mint a gyalogszázadok állományába tartozók esetében történt. A tűzereje a hegyizászlóaljnak így is nagyobb volt a 36 golyószóróval, 12 géppuskával, mint egy gyalogos zászlóaljnak, és ott volt még az üteg is. Az egész zászlóalj felépítése úgy harcászati, mint gazdászat-közigazgatási szempontból is lehetővé tette ezen csapattestek teljesen önálló alkalmazását.
A hegyidandár közvetleneként fölállt az 1. hegyihuszárszázad, híradó-, utász-, páncéltörőágyús-század, valamint érdekességként említem a motorkerékpáros szakaszt és páncélgépkocsis szakaszt, amelynek állományába három 39 M. Csaba felderítő páncélgépkocsi is tartozott. Ezek a közvetlenek Munkácson nyertek elhelyezést az utászszázad kivételével, amelyik ideiglenesen Tiszakirván állomásozott, illetve a páncélgépkocsi szakasz kivételével, amelyiket a kassai 2. felderítő zászlóalj állított fel saját helyőrségében. A hegyizászlóaljak közül – rendelet szerint – az 1.-t Perecsenybe kívánták elhelyezni, a 2.-at Szolyván, a 3.-at pedig Rahón. Amikor 1939. október 1-jén felállt a dandár, erre még nem volt lehetőség. Így az 1. zászlóalj ideiglenesen Ungváron, a 2. Beregszentmiklóson, a 3. pedig Huszton szállásolt be, illetve szerveződött meg.
A m. kir. kárpátaljai 1. hegyidandáron túl voltak még más, a hegyicsapatok fogalomkörébe tartozó, vagy ideszámítható alakulatok. Ezek pedig azok a határvadász-zászlóaljak voltak, amelyeket hegyi felszereléssel kívántak ellátni. 1938. október 1-től Magyarországon a határ védelmét, a határ biztosítását és az egyéb határrendészeti feladatokat határvadász csapatok látták el a honvédségnél. Nem véletlenül soroltam fel a határvédelem és a határbiztosítás szavakat, mert az egyik feladat kifejezetten katonai, a másik pedig rendészeti típusú, s ennek megfelelően tagolódtak ezek a határvadász-zászlóaljak is csapatrészre, illetve határszolgálatos részre. A csapatrész gyakorlatilag megegyezett a hegyizászlóaljak szerkezetével azzal a különbséggel, hogy itt volt páncéltörőágyús-szakasz is. A határszolgálatos részt pedig azok az erők képezték, melyek általában a portyázó század parancsnokság(ok) irányítása alatt, magukra az őrsökre, a határövezetbe kitelepültek, 36s amelyek a határbiztosítást, járőrözést végezték az országhatár mentén. Több határvadász-zászlóaljat is helyeztek Kárpátaljára 1939. március végén, illetve április elején, így a 24. határvadász-zászlóaljat Husztra, a 2. határvadász-zászlóaljat Aknaszlatinára, a 3.-at Rahóra, a 25.-et eleinte Volócra, és a 26.-at pedig Nagybereznára. 1939. április 25-én már 45 őrsöt működtettek az Erdős-Kárpátokban, illetve a Máramarosi-havasokban. Ezek közül a zászlóaljak közül a 24. határvadász-zászlóalj ún. magas állományú volt, a 2. és a 3. pedig hadiállományra lett feltöltve 1939. október 1-től. Ettől a dátumtól lett hivatalosan elrendelve az is, hogy ezek hegyi felszerelésű határvadász-zászlóaljak legyenek. Erre vonatkozólag a kassai VIII. hadtest parancsnoka már 1939 áprilisában és májusában sürgető javaslatokat tett a vezérkar főnöke felé.
A német-lengyel háború befejezése és ennek következményeként az, hogy a Szovjetunió megjelent Magyarország határán, tehát szomszédos országgá váltunk, új helyzet elé állította a magyar politikai és katonai felső vezetést is. A határvadász alakulatok szempontjából is változások történtek. Az 1939-40. évre kiadott hadrendet is módosították egy december 2-án kiadott intézkedéssel és ennek keretében még két határvadász-zászlóaljat vezényeltek Kárpátaljára, mindkettő hegyi felszereléssel lett ellátva. A körmendi 11.-et vezényelték Fenyvesvölgyre, a soproni 10.-et pedig Ökörmezőre. A csapatok jobb irányítása érdekében a 3. határvadászdandár-parancsnokságot Keszthelyről Sátoraljaújhelyre vezényelték.
További szervezeti változások Erdély visszatértével következtek be a honvédség hegyicsapatainál. Az 1940. augusztus 30-i második bécsi döntést követően a honvédség bevonult Erdélybe, tehát tovább bővült az a terület, ahol olyan jellegű csapatokra lehetett szükség, amelyek megbirkóznak a zord időjárási- és terepviszonyokkal. Ennek érdekében a már említett 3. határvadászdandár-parancsnokságot áthelyezték Erdélybe, s átszámozták 9.-re. Ez a parancsnokság először Gyergyószentmiklóson, majd Csíkszeredán települt. Ezen kívül még öt határvadász-zászlóaljat vezényeltek Erdélybe: a 2. határvadász-zászlóaljat Aknaszlatináról Felsővisóra, a 24.-et Husztról Kézdivásárhelyre, a 21.-et Berettyóújfaluról Gyergyótölgyesre, a 32.-et Vésztőről Csíkszeredára, később Gyimesfelsőlokra és a 33.-at pedig Nyíradonyból Besztercére. Ezeket a zászlóaljakat is hegyi felszereléssel látták el a rendelet szerint. Az ide került alakulatok, értem 37ezalatt a dandárparancsnokságot és a zászlóaljakat is, hadrendi megnevezésükbe a „székely” szót vették fel. A hegyidandárnál is változások történtek. Az eddig meglevő három hegyizászlóalj Aknaszlatinán felállította a 4.-et is 1940. december 1-jével. Ezen túlmenően a meglevő három zászlóalj, illetve a felállítandó negyedik ütegeit kivonták a zászlóaljak parancsnoksága alól (amellett, hogy helyőrségüket nem változtatták meg) és az új 1. hegyitüzérosztály parancsnoksága alatt egyesítették.
A szervezeti átalakításokon és változásokon túlmenően szólnunk kell még a kiképzésről is. A hegyicsapatok kiképzése, úgy a kezdetekkor, mint azalatt a rövid idő alatt végig, amíg egyáltalán fennálltak Magyarországon, két fontos pilléren nyugodott. Egyrészt igyekeztek kiválogatni azokat a törzstiszteket, akik már az első világháborúban is hegyi alakulatoknál szolgáltak, vagy császárvadászoknál, vagy bármilyen hegyi felszerelésű gyalogos alakulatnál, vagy hegyitüzérosztályoknál, illetve -ezredeknél, tehát akik komoly hegyi harcászati tapasztalattal bírtak az első világháború idejéből. Megfigyelhető az a tendencia, hogy ezeket az embereket tudatosan beállították erre a feladatra. Itt csak néhány nevet szeretnék említeni: 38vitéz Kossuth Sándor, előbb őrnagy, majd alezredes, végül ezredes, aki az első világháborút a lugosi cs. és kir. 7. hegyitüzérezredben harcolta végig, ő lett az 1. hegyitüzérosztály első parancsnoka, később az 1. hegyidandár tüzérségi parancsnoka. De említhetném Németh József ezredest, aki az 1. hegyidandár első parancsnoka volt (később tábornoki rendfokozatban), vagy Ujlaky György ezredest, aki az 1. hegyizászlóaljnak volt a parancsnoka, később az 1. hegyidandár gyalogsági parancsnoka és még lehetne sorolni ezeknek a törzstiszteknek a nevét, akiket szánt szándékkal választottak ki erre a feladatra. A másik pont az azoknak a fiatal, jobbára főtiszteknek a megemlítése, akiket 1939-től kezdődően Németországba (később Finnországba is) küldtek ki az ottani hegyi- és sícsapatok tanulmányozására, az újabb haditapasztalatok beszerzésére, amelyeket aztán hazahozva beépíthették az itthoni kiképzésbe. Volt úgy, hogy egyes konkrét zászlóaljakhoz vezényeltek ki tiszteket, gyalogos, tüzér, műszaki tiszteket egyaránt és volt úgy is, hogy kiképzőtáborokba, a német hadsereg magashegyi harciskolájába vezényeltek katonákat akár harctanfolyamra, akár magashegyi-, sziklamászó-, vagy sítanfolyamra. Példának említeném azt az öt magyar tisztet, akik a dél-tiroli Fulpmessbe mentek, ahol a német hadseregnek magashegyi iskolája volt és ott sí- és sziklamászó-tanfolyamon vettek részt. Én azt gondolom, hogy ez a kezdeti időszak, az 1939-40-es évek, megalapozta a magyar hegyicsapatoknak a további fejlődését, fejlesztését. Azt is gondolom továbbá, hogy az alkalmazott kiképzési elvek a magyar hegyicsapatokat olyanná tették, hogy nemzetközi összehasonlításban is megállhatták a helyüket.
Még néhány szót szeretnék szólni a kiképzésben érvényesülő legfontosabb szempontokról. Első helyen említem természetesen a síkiképzést, hiszen azokat a területeket, melyek ezekre a csapatokra voltak bízva, az év öt-hat hónapjában hó borította, tehát a mozgása ezeknek a csapatoknak sítudás nélkül gyakorlatilag elképzelhetetlen volt. Rendkívül nagy hangsúlyt fektettek ezért a síkiképzésre, s úgy a legénység, mint a tisztek, tiszthelyettesek számára folyamatosan szervezték a tanfolyamokat. Nagyon gyakran hívtak be csak a síkiképzés időtartamára olyan civileket, kikről tudták, hogy a polgári életben síelők, vagy síbajnokok, ezért nagyon jó kapcsolat volt a Magyar Országos Síszövetséggel, így segítették az ilyen típusú polgári szervek a honvédség munkáját. A síkiképzésen túl komoly 39hangsúlyt fektettek a rajparancsnok-képzésre. Meggyőződésem és tapasztalatom szerint jóval komolyabb kiképzést nyertek a hegyi alakulatoknál lévő rajparancsnokok, mint például egy síkvidéki gyalogos alakulatnál; szinte beléjük verték a tájolóval való tájékozódást és a térképhasználat minden csínját-bínját, hiszen az erősen átszegdelt, fedett terepen való közlekedés ezt alapvetően megkövetelte, enélkül létezni sem tudtak volna. Sajnos nagyon keveset tudunk a hegyidandár közvetlenjei közé sorolható alakulatok hegyi szakkiképzéséről, tehát hogy mitől volt hegyiutász a hegyiutász, vagy mitől volt hegyihuszár a hegyihuszár? Nem maradtak fönn azok az iratanyagok, amelyekből tájékozódhatnánk erre vonatkozólag, így csak néhány érdekességet említek: az 1., majd 1943-tól a 2. hegyiutászszázadnak a kiképzésében inkább a megerődített támpontok robbantása szerepelt, nem annyira a hídverés, mint inkább a hídépítés, vagy kis rohambürük építése és kifejezetten a gyors folyású hegyi patakok fölött. Tehát ez sokkal inkább meghatározó volt, mint más egyéb gyalogos csapattesteknél lévő utászok vagy árkászok számára.
Végezetül meg kell állapítanom, hogy nem csak szervezeti, de kiképzési szempontból is megfeleltek a magyar hegyicsapatok azoknak a követelményeknek, amelyeket tőlük a honvédség felső vezetése elvárt. Hogy ez így van, azt bizonyították az 1941-es hadjáratban, amikor először kerültek hadi alkalmazásra, majd amikor igazából a neheze jött: 1944-45-ben, és mondhatom azt, hogy a Magyar Királyi Honvédség hegyicsapatai elit alakulatként vettek részt ezekben a harcokban és maximálisan megállták a helyüket.
Köszönöm, hogy meghallgattak, köszönöm a figyelmet.
