A magyar politikai és katonai vezetés dilemmája
A magyar politikai és katonai vezetés dilemmája
Augusztus 23-át követően a magyar vezetés magatartását egyfajta kettősség jellemezte. Egyrészt ismét keresni kezdte a háborúból való kiválás lehetőségét, immár keleti irányban is (ez a Lakatos- és nem a Sztójay-kormányra vonatkozik), másfelől kétségbeesett katonai erőfeszítéseket tett a szovjet előretörés megállítására a Kárpátok vonalán.
Augusztus 24-én, a román átállás másnapján Horthy Miklós magához rendelte vitéz Lakatos Géza vezérezredest, aki a számára megbízhatónak tekintett katonai vezetők körébe tartozott, és szolgálaton kívüli viszonyban kormányalakítással bízta meg.62 A kormányzó, aki már hosszabb ideje készült a Sztójay-kormány felváltására, úgy vélte – joggal –, hogy most jött el az alkalom. A Délkelet-Európában harcoló német seregtesteket leköti a román átállás nyomán kialakult helyzet, Magyarország területén pedig nem állomásozik számottevő erő (65-70 ezer fő, beleértve a rendőri és Gestapo-alakulatokat is). A kormányzó és körei jól számítottak: a németek nem tudták megakadályozni a kormányváltást, ám annyi befolyásuk volt, hogy az első kormánylista módosítását elérjék. A Lakatos-kormány egy szűk hét múlva, 29-én lépett hivatalba.63 A kormányzóhelyettes özvegyének emlékiratai szerint Horthy szerette volna az új kormányban látni a hozzá hű tábornokok egy részét: Bakay Szilárd altábornagyot, Farkas Ferenc altábornagyot és dr. Hardy Kálmán vezérfőkapitányt, s kihagyni a németek emberének tartott Reményi-Schneller Lajos pénzügyminisztert és Jurcsek Béla földművelési, egyben tárca nélküli közellátási minisztert. Csatay Lajos szolgálaton kívüli vezérezredes, honvédelmi miniszter volt, aki a lehetséges német retorziókra hivatkozva rávette a kormányzót: a kormány kinevezése előtt mutassák be a kormánylistát Veesenmayer teljhatalmú német birodalmi megbízottnak.64
62 Vargyai 98. p.
63 Lakatos 115–119. p.; a német létszámadatokra vonatkozóan: Ölvedi 23. p.
64 Edelsheim Gyulai Ilona: Becsület és kötelesség –I. (Európa, Budapest, 2001) 278–279. p.
A magyar vezetésben igen gyorsan reagáltak a romániai fordulatra. Először I. Mihály román király rádióbeszédéből értesültek arról, 23-án késő este.65 Azonnal összehívták a koronatanácsot. Ez a kormányzó elnökletével ülésező minisztertanács volt, amelyre a vezérkarfőnök (vagyis a Honvéd Vezérkar főnöke, s nem a vezérkari főnök, aki egy adott 27seregtest törzsét irányította) is meghívást kapott. A 24-ére virradó éjszaka tartott ülésen a távollévő vezérkarfőnököt helyettese, László Dezső altábornagy képviselte. Az ott elhatározott lépéseket, továbbá a Vezérkar intézkedéseit részletesen később mutatjuk be.66
65 Zákó 12. p.
66 Emlékeztető az VIII. 23-i és az VIII. 24-i intézkedésekről (in Intézkedések) 165. lap.
A Csendőrség Főfelügyelősége még 24-ére virradóra elrendelte, hogy Észak-Erdély mind a 10 vármegyéjében preventív intézkedésként vegyék őrizetbe a hatalom szempontjából veszélyesnek minősíthető román személyeket. Az intézkedést 24-én a reggel beálltáig a helyi csendőri szervek végrehajtották. Szolnok-Doboka vármegye főispánja, gróf Bethlen Béla 24-én délelőtt telefonon érintkezésbe lépett a Belügyminisztériummal, majd Lakatos Géza akkor már kijelölt miniszterelnökkel, s elérte, hogy vármegyéjének területén elengedhessék az összegyűjtött románokat – ám a többi kilencben ez nem így történt. Ahogyan aztán a román csapatok egyre nagyobb területeire vonultak be Észak-Erdélynek, úgy nőtt a magyar áldozatok száma az intézkedés visszacsapásaként.67
67 Bethlen 151–153. p.
Vörös János vezérezredes, a Honvéd Vezérkar főnöke 25-ére virradóra érkezett haza a német főhadiszállásról. Azonnal vezetői értekezletet hívott össze, jóváhagyta László Dezső intézkedéseit, további rendszabályokat rendelt el a Dél-Erdélyben vagy Dél-Erdély felől várható események megelőzésére, s állást foglalt a védelmi rendszer kiterjesztésének szükségessége mellett a Déli-Kárpátokra.68
68 Vörös 1944. augusztus 25.
25-én délután összeült a minisztertanács (a régi) rendkívüli ülése. Munkáját másnap délután folytatta. Az elfogadott határozatok meghatározó jelentőséggel bírtak a későbbi történések szempontjából. A szanatóriumban lévő Sztójay Döme miniszterelnök helyett Reményi-Schneller Lajos pénzügyminiszter elnökölt. Meghívottként jelen volt Vörös János is, akit az ülés megnyitása után az elnök azonnal felkért tájékoztató megtartására a román átállás nyomán kialakult helyzetről. A Honvéd Vezérkar főnöke először általános áttekintést adott, beleértve a nyugati frontot is. Beszámolt a német főhadiszálláson folytatott tárgyalásairól, Guderian ígéretéről a Lengyelország területén harcoló magyar seregtestek hazahozatalára, valamint hadianyag-szállításokra. Elmondta, hogy tudomása szerint a német hadvezetés, bár törekszik a szovjet csapatok megállítására és a román hadsereg lefegyverzésére, fokozatosan feladja a Balkánt, s majd 1945 tavaszán szándékozik új erők bevetésével az arcvonalat ismét előrevinni.
Itt ellentmondást vélünk felfedezni. Az ülésről készült jegyzőkönyvben Bárczy István miniszterelnökségi államtitkár nyilván valósághűen rögzítette Vörös szavait. Láttuk azonban, hogy a német vezetés ekkor még a Balkán megtartását tűzte ki célul, s Guderian 26-án parancsot adott a Duna-delta–Foksányi-kapu–Kárpátok vonalának védelmére. Az ellentmondást úgy tartjuk feloldhatónak, hogy a Honvéd Vezérkar főnöke mint képzett katona, előre láthatta ennek megvalósíthatatlanságát, s ezért beszélt a Balkán feladásáról. Vélekedésünket erősíti mindaz, amit a vita során Vörös a továbbiakban kifejtett.
Jungerth-Arnóthy Mihály, a külügyminiszter állandó helyettese arra hivatkozva, hogy a román király „...proklamációja (...) hadüzenetet jelent”, feltette a kérdést, milyen esélye van az egyesült szovjet–román hadsereg feltartóztatásának magyar területen. Vörös elmondta, hogy egy ilyen támadás ellenében a Honvédség egyedül huzamos ellenállásra képtelen, s a maga részéről várja a román támadást Észak-Erdélyben.
Jungerth-Arnóthy beszámolt az ankarai, madridi és lisszaboni magyar követségről szerzett információiról, miszerint a semleges országok szerint most jött el az ideje Magyarország kiugrásának a háborúból. Beszámolt a stockholmi amerikai követ intéséről is: az országra nézve végzetes következményeket vonna maga után egy Dél-Erdély elleni katonai akció. Kifejtette az ismert, de téves tételt arról, hogy Magyarországot angolszász csapatok fogják megszállni, s hogy London ezért elnézi Magyarországnak, ha a szovjet csapatokkal szemben továbbra is ellenállást tanúsít, vagyis feltartóztatja azokat a brit 28csapatok beérkezéséig, ehhez pedig célszerű Németországtól katonai segítséget kérni. Érdekes, hogy a külügyminiszter-helyettes erősebbnek tekintette Londont Washingtonnál, holott ennek már rég a fordítottja volt igaz. Vörös megismételte, hogy a Honvédség erői nem elegendőek a várható szovjet–román támadás feltartóztatásához, ha a németeknek nem sikerül délen (a Déli-Kárpátok vonalán – R.I.) megfelelő védelmet kiépíteniük.
Jungerth-Arnóthy előadta, hogy erre már azért sem lát reális esélyt, mert ismeretei szerint Bulgária már békefeltételek [sic!] közlését kérte a szövetségesektől. Bonczos Miklós belügyminiszter közbevetette, hogy a magyar hadseregnek, megelőzve a várható támadást, be kellene nyomulnia Dél-Erdélybe. Vörös harmadszor is elmondta, hogy a magyar haderő kevés a szovjet–román támadás feltartóztatásához: „...nem lehet lerohanni Dél-Erdélyt, mert erre a célra nincsen katonaságunk és nincsenek páncélosaink.” Hangot adott politikai aggodalmainak is: „...nem ártana-e ez nekünk még jobban a szövetségeseknél, ha most az alkalommal élve, lerohanjuk Dél-Erdélyt.” S aminek Vörös nem adott hangot: közös nevezőn volt Hitlerrel, aki ekkor még bízott egy romániai viszontfordu-latban, ennélfogva ellene volt egy magyar támadólagos fellépésnek.
A pénzügyminiszter és a külügyminiszter-helyettes a német katonai segítség kérdését feszegették, sőt Jungerth-Arnóthy az esetleges dél-erdélyi támadásról kijelentette, hogy „...ha katonailag ez reánk nézve előnyös volna (...) akkor ezt kellene megcsinálni az ország érdekében, ha mindjárt diplomáciailag rosszabb helyzetbe is kerülnénk.” A szituáció a fonákjára fordult. A katonák (Vörös és Csatay Lajos szolgálaton kívüli vezérezredes, honvédelmi miniszter) a katonai fellépés ellen érveltek, a politikusok mellette. Bon-czos köztes megoldásként felvetette, szállják meg a németek Dél-Erdélyt, a m. kir. Honvédség pedig tartsa a Keleti-Kárpátokat, beleértve Székelyföldet is.
Az összegzésben lefektették mindazt, ami aznap elhangzott, tehát a katonák elutasító, a politikusok támogató álláspontját a támadás kérdésében, valamint Bonczos áthidaló javaslatát. Lefektették továbbá, hogy német katonai segítségért kell folyamodni. Az ülést ezt követően határozathozatal nélkül elnapolták.69
69 Jegyzőkönyv a minisztertanács 1944. augusztus 25-én tartott rendkívüli üléséről (in Dipl.) 467–472. p.; Vargyai 100–101. p.; Vörös 1944. augusztus 25.
A minisztertanács ülése 26-án délután folytatódott. Megismétlődött az előző napi paradox szituáció: a politikusok a támadás mellett, a katonák ellene érveltek. Guderian két ülés között érkezett egyenes kérdése is előkerült: Magyarország hajlandó-e részt venni egy dél-erdélyi német támadásban? Vörös, aki a jelenlévők közül a leginkább ismerte a magyar (és a német) haderő lehetőségeit, azon az állásponton volt, hogy ameddig a várható román támadás nem indul meg, a Honvédség rendelkezésre álló részeit csak összpontosítsák a magyar–román határ mentén, de azt ne lépjék át. Csatay javaslata szerint „Azt kellene mondanunk a németeknek, hogy mi tudjuk tartani Észak-Erdélyt, de többet nem...” Jungerth-Arnóthy, Bonczos és Reményi-Schneller megerősítést nyert Szász Lajos ipari miniszterrel, aki kinyilatkoztatta: „Nem szabad olyan választ adni, hogy nem (...) Sürgősen meg kell beszélni a németekkel, és még ma délután indulhatunk Dél-Erdélybe.”
A politikusok döntöttek a katonák ellenében. A döntést Vörös és Csatay végül azon az alapon fogadta el, hogy az alapvetően politikai döntés. A minisztertanács határozatot hozott a támadás megindításáról, azt azonban három feltételhez kötötte.
Egyrészt a Honvédség akkor léphet támadásba, ha az együtt indul meg a német csapatokéval; értelmezhetetlen feltétel, ha Guderian kérdésével kapcsoljuk össze. Másodszor, a támadás nem vezethet a magyar haderő szétforgácsolódásához. Logikusnak tűnő feltétel, de csak első olvasásra; látszik, hogy politikusok döntöttek katonai kérdésekről, katonák ellenében. Az úgy-ahogy megfelelő harcértéket képviselő seregtestek az 1. hadsereg kötelékében harcoltak, az ország belsejében csak mozgósítás alatt álló pótseregtestek voltak. Ez utóbbiak ereje eleve elégtelen volt egy támadás megindításához, nyilvánvalóan meg 29kellett azokat erősíteni, ezt pedig csak harcoló seregtestek kivonásával lehetett megoldani, ami kizárólag az 1. hadseregtől történhetett; vagyis a támadáshoz, aminek nem lett volna szabad a magyar erők szétforgácsolásához vezetnie, eleve szét kellett forgácsolni az egyetlen igazán ütőképes magyar magasabb szervezeti köteléket.
A harmadik feltétel reálisabbnak tűnik: a támadást csak az abban részt vevő csapatok felvonulása és felfegyverzése után szabad megindítani. Első fele rendjénvaló, de a másodikat, a felfegyverzést csak német segítséggel lehetett elképzelni. Erre vonatkozóan pedig legfeljebb Guderian augusztus 23-án Vörösnek tett ígéretében bízhattak, amit az OKH megbízott vezérkari főnöke még akkor tett, amikor nem volt tudomása a romániai fordulatról. Kérdéses volt, hogy a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport romániai összeomlását követően, amikor a német hadvezetés legsürgetőbb feladata annak újjászervezése volt, legalábbis rövid távon mennyiben lehetett komolyabb mértékű német hadianyag-szállításokra építeni egy igen nagy horderejű döntést.70
70 Vargyai 101. p.; Dombrády–Tóth 337. p.; Vörös 1944. augusztus 26.; Ölvedi 52–53. p.
A magyar vezetés 26-án kifejezte kívánságát Hans von Greiffenberg gyalogsági tábornok német katonai attasénak, egyben a Wehrmacht magyarországi meghatalmazott tábornokának, hogy német csapatok szállják meg Dél-Erdélyt, illetve (megelőző lépésként) Szlovákiát.71 Három nappal később ki is robbant az ún. Szlovák Nemzeti Felkelés...
71 „Fernschreiben des bevollm. Gen.d.Dt.Wehrmacht in Ungarn an die H.Gr. btr. den Wunsch ung. Stellen auf Besetzung des nördl. der Karpaten liegende Teile von Rumänien sowie der Slowakei durch deutsche Truppe.” (KTB 7208712. felvétel, H.Gr. Südukraine, Ia Nr. 3278/44. g.Kdos számú távirat.).
A két ülés között, 25-én este Reményi-Schneller, Szász és Jurcsek Béla földművelésügyi, egyben tárca nélküli közellátási miniszter megkerestek több általuk ismert, magas rangú és beosztású vezérkari tisztet, akik arról tájékoztatták a három politikust, hogy az átállás nyomán „Erdély román kézen maradt területein a katonai rend felborult, szánalmas egységek lézengenek a határvonalon, s el lehet foglalni a kedvező hegyi védelmi vonalakat kis bátor magyar csapatokkal is.”72 Ez így nem fedte a valóságot, bár – mint látni fogjuk – a szeptember 5–8. közötti gyors előretöréshez hozzájárult a román seregtestek vezetési rendszerének átszervezés miatti megbomlása a kritikus napokban.
72 Rajniss Ferenc: Szálasi minisztere voltam (szerk. Sipos Péter, Palatinus, Budapest, 2001) 89. p.
A 26-i határozat ellenére a magyar vezetést továbbra is kettős magatartás jellemezte. Egyfelől megkezdődtek a csapatösszevonások Észak-Erdélyben, másfelől megindultak a fegyverszüneti tapogatódzások. Azon túl, hogy Lakatos Géza egyik fő feladatául a kormányzó éppen az ország háborúból való kivezetését szabta meg, 28-án rádión felhatalmazta Bakach-Bessenyey György volt berni követet tárgyalások felvételére az angolszász hatalmakkal, aki a német megszállást követően kivált a diplomáciai szolgálatból, s aki 26-án a kormányzóhoz küldött üzenetében óvott Románia megtámadásától, egyben javasolta fegyverszüneti tárgyalások megkezdését.73
73 Vargyai 102. p.; Tóth-Mo. 12–13. p.
Igen érdekes a fegyverszüneti tapogatódzások kérdése az angolszász hatalmak irányába (ideértve Náday István vezérezredes balul sikeredett küldetését is), majd a kényszeredett-keserű átfordulás Moszkva felé. Nemkülönben érdekes a nemhivatalos, majd hivatalos delegációk útja a Szovjetunióba, tárgyalásaik folyása, a szeptember 7-i koronatanácson támasztott magyar fegyverszüneti feltételek elejtése, a szövetséges előzetes fegyverszüneti feltételek kialakítása, elfogadása, végül a kudarcba fulladt kiugrási kísérlet előkészítése (jobban mondva elő nem készítése), lefolyása, s a nyilas hatalomátvétel, annak előkészítése és német támogatása is. Ezek azonban már nem tartoznak szorosan az aktív magyar hadműveletek kérdésköréhez, így e tanulmány témájához.
A Lakatos-kormány első ülése augusztus 29-én éjszaka zajlott le. Ezen többek között megfogalmazták katonapolitikai célkitűzéseiket is. Ez a háború folytatását határozta meg „...magyar becsületességgel határaink megvédéséért”. A dilemma, hogy Magyarország kiugorjon vagy támadjon, már nem került elő. A Lakatos-kormány átvette elődjének döntését a dél-erdélyi támadás megindítására, ezzel párhuzamosan megkezdte a kiugrás előkészítését.74 Olyan kettősség volt ez, amelynek (mai szóval élve) menedzselése meghaladta 30a miniszterelnök politikai kvalitásait, s valószínűleg meghaladta volna egy nála sokkal rutinosabb politikus lehetőségeit is. Lakatos jó katona és tehetséges hadvezér volt – bizonyítja ezt az 1944 áprilisi galíciai támadás is, amikor a szovjet túlerővel szemben helyre tudta állítani a kettészakadt arcvonalat –, ám ez kevésnek bizonyult a politikai vezetői funkció hatékony betöltéséhez. Ez utóbbit az elvetélt kiugrási kísérlet során tanúsított magatartása és enyhén szólva sok kívánnivalót hagyó előkészítése bizonyítja. Pedig rendelkezett bizonyos politikai tapasztalattal is, miután 1928 és 1934 között magyar katonai attasé volt Prágában. Lakatos inkább katona maradt, minthogy politikussá vált volna. Ellentétben Horthyval, aki az 1940-es évekre katonából már alapvetően politikussá vált, nem kis mértékben predesztinálva ezzel a kiugrási kísérlet kudarcát.
74 Ölvedi 39. p.
A Lakatos-kormány első minisztertanácsi ülésén kimondták, hogy „mivel Románia semmisnek jelentette ki a második bécsi döntést, illetve néhány napja már megkezdte az ellenségeskedéseket a határok mentén, Magyarország gyakorlatilag hadiállapotba került vele.” Azt is leszögezték, hogy kérni fogják a német hadvezetést a magyar területen újjászervezés alatt álló német seregtestek bevetésére az arcvonal megszilárdítására.75
75 Országos Levéltár, minisztertanácsi jegyzőkönyvek, 1944. augusztus 29.; Lakatos 123. p.
Bizonyos fokú polémia azért folyt, de már nem arról, hogy legyen-e támadás vagy sem, hanem legfőképpen annak időpontjáról. Augusztus–szeptember fordulóján sűrűn mentek a sürgönyök Budapest és Bern között. Bakach-Bessenyey igen aktív volt, s Lakatos, illetve külügyminisztere, Hennyey Gusztáv szolgálaton kívüli vezérezredes bizonytalanok voltak abban, mennyire zavarja meg az angolszász hatalmakkal történő kapcsolatfelvételt a dél-erdélyi támadás. A minisztertanács végül szeptember 4-én döntött, hogy egynapos halasztást követően a támadás 5-én hajnalban valóban meginduljon.
Lakatos első intézkedéseinek egyikével szeptember 1-jei hatállyal – megkérdezése nélkül – Észak-Erdély kormánybiztosává nevezte ki gróf Bethlen Bélát, Szolnok-Doboka vármegye addigi főispánját, régi erdélyi arisztokrata család tagját. Bethlen 2-án tudta meg kinevezését Veress Lajos vezérezredestől, az erdélyi 2. hadsereg parancsnokától.76 Hivatali tevékenységét 3-án kezdte meg Kolozsvárott, amely annak bő egy hónapja alatt alapvetően az infrastruktúra és a lakosság megőrzésére irányult. Kolozsvár legnagyobb gyára, az ötezer munkást foglalkoztató Dermata megmentése érdekében például 100 fős gyárőrséget fegyvereztetett fel a Honvédség készleteiből. A 10 észak-erdélyi vármegye területén hatálytalanította a lakosság kiürítésére vonatkozó kormányrendeletet. Törekedett az etnikai béke fenntartására is, példának okáért már elfoglalása másnapján, szeptember 6-án Tordán volt, hogy visszafogott magatartásra bírja a helyi magyarságot. A városban nem is bántották a románokat, sőt még a zsidókat sem – legalábbis magyar részről. A németek elől a zsidók Bethlen tanácsára bújtak el, de Torda elhagyása nélkül. Október elején igyekezett mindent megtenni annak érdekében, hogy Kolozsvár ne váljon hadszíntérré. Ennél többre objektíve nem is volt lehetősége.77
76 Bethlen 156. p.
77 Bethlen 162–172., 186–187., 192–193. p.
Augusztus 30-án érkezett kétnapos látogatásra Budapestre az OKH megbízott vezérkari főnöke. A német vezetést nem elégítette ki a 26-án adott magyar válasz a dél-erdélyi német támadásba való bekapcsolódást illetően, s zavarta a kormányváltás is. Heinz Guderian vezérezredes látogatása egyfelől a magyar vezetés szándékainak és lehetőségeinek felmérését célozta, másrészt Hitler rajta keresztül szeretett volna nyomást gyakorolni, hogy a még a Sztójay-kabinet által elhatározott magyar támadás valóban meginduljon.
Guderian 31-én délelőtt tanácskozott Vörössel és helyettesével, Lászlóval. A Honvéd Vezérkar főnöke a Kárpát-medence megtartásának hadászati fontosságával érvelt – nyitott ajtókat döngetve. Ismertette elgondolását a dél-erdélyi támadás végrehajtására. Guderian ezzel egyetértett, majd – Vörös emlékiratai szerint – „...közölte, hogy ehhez a támadáshoz egyelőre 2 SS ho-t tud rendelkezésre bocsátani. (...) Megígért minden lehető anyagi támogatást 31is mind az 1. hadsereg, mind a tábori póthadosztályok részére.” Guderian megerősítette 23-án tett ígéretét a lengyel területen harcoló magyar csapatok hazahozatalára. Szóba került a vezetés rendszere is. Guderian ígéretet tett a magyar seregtest-parancsnok-ságok mellett működő német összekötő törzsek létszámának és szerepének csökkentésére, általában a paritásos viszony kialakítására.78
78 Vörös 1944. augusztus 31.; Ölvedi 54. p.; Tóth-Mo. 17–18. p.
Guderian tárgyalásokat folytatott Lakatossal és Hennyeyvel is. A megbeszéléseken, Lakatos emlékiratai szerint, katonás nyíltsággal tárták fel egymás előtt helyzetüket. Guderian válságosnak ítélte a fejleményeket, ugyanakkor kijelentette, bízik az arcvonal stabilizálásában Délkelet-Európában (a Kárpátok vonalán – R.I.). Lakatos kifejtette, hogy ez Magyarország elemi érdeke is, ennek megfelelően a dél-erdélyi magyar offenzív fellépés már eldöntött dolog; azt azonban a német hadvezetésnek tudomásul kell vennie, hogy a m. kir. Honvédség lehetőségei korlátozottak, s „A magyar erők Torda irányába helyi előretörésre szorítkoznak.” Ehhez szükség van az 1. hadseregtől néhány seregtest átvezénylésére Erdélybe, ami elkerülhetetlenné teszi a hadsereg hátravonását a kevesebb erővel tartható megerődített állásokba az Északkeleti-Kárpátokban. Guderian meglepően megértőnek mutatkozott, elvileg elfogadta mind az 1. hadsereg visszavonulását, mind a 2. hadsereg támadásának korlátozott jellegét. Lakatos kérdésére válaszolva még azt is elmondta, hogy a „csodafegyverek” nem képesek eldönteni a háború sorsát („Diese können jedoch nicht kriegsentscheidend sein.”)79
79 Lakatos 123. p.; Tóth-Mo. 17–18. p.
Guderiant fogadta Horthy is. A kormányzó és a német tábornok találkozója inkább volt protokolláris jellegű, mint gyakorlati értékű. Horthy kijelentette, hogy a Honvédség teljesíti kötelességét, de ehhez az kell, hogy (Magyarországhoz képest – R.I.) a szárnyakon a német haderő szilárdan tartsa a Duklai-szorost, illetve Belgrádot (a Duna vonalát – R.I.), valamint rövid időn belül megfelelő katonai erőt irányítson Erdélybe. A kormányzó tehát, aki új miniszterelnökét az ország háborúból való kivezetésével bízta meg, katonai segítséget kért Németországtól a háború folytatására. Ez a már jelzett remények ismeretében érthető csak meg, miszerint ha Magyarország feltartóztatja a Szovjetuniót, de leteszi a fegyvert a beérkező angolszász csapatok előtt, akkor hallgatólagosan London (és azon keresztül Washington) elfogadja majd a késleltetett kiugrást. Guderian megismételte Vörösnek és Lakatosnak tett ígéreteit, megtoldva azzal, hogy a német haderő úgy fogja védeni Magyarországot, mintha saját országát védené.80 A katonai események utólagos ismeretében meg kell állapítanunk: ez utóbbi ígéret valóra is vált.
80 Hennyey 81–82. p.; Dombrády–Tóth 339. p.; Ölvedi 48–49, 54–55. p.; Tóth-Mo. 17–18. p.
Nem csupán a magyar vezetés bízott az angolszász megszállás lehetőségében. A bolgár Bagrjanov-kormány és brit külügyi képviselők között 1944. augusztus 27-én Kairóban tárgyalások kezdődtek, majd szeptember elején Plovdivban folytatódtak. Sztojcso Mosanov bolgár megbízott konkrétan kérte országa brit megszállását, de ígéretet csupán arra kapott, hogy a brit kormány kipuhatolja a török kormány véleményét: hajlandó-e megszálló hadosztályokat küldeni Bulgáriába. E kapcsolatfelvétel nem maradt titokban a szovjet vezetés előtt, s ez nagymértékben befolyásolta döntéseiben, hogy figyelmen kívül hagyja az augusztus 26-án Moszkvába és Berlinbe egyidejűleg eljuttatott bolgár semlegességi nyilatkozatot, s hogy elhatározza magát a Bulgáriába történő gyors bevonulásra.81 E brit–bolgár tárgyalások előkészítéséről rendelkezett bizonyos információkkal Jungerth-Arnóthy, ezért tette fent citált megjegyzését az augusztus 25–26-i minisztertanácson.
81 Godó Ágnes: A Drávától a Muráig. Az 1. bolgár hadsereg harcai Magyarországon 1944–1945 (Zrínyi, Budapest,1965) 47–48. p.
A kormányzó elégedett volt Guderiannal folyatott tárgyalásaival. Emlékirataiban két dolgot emel ki: a német tábornok ígéretét a lengyel területen harcoló magyar seregtestek hazaengedésére, illetve azt, hogy nem kötelezte el magát a németek felé. Első megállapítását illetően meglepő, hogy a napirendi pontok közül azt emeli ki, amely a többihez képest részletkérdésnek tekinthető. A másodikat is kritikával kell fogadni. Lehet, Horthy 32úgy érezte, határozott kötelezettséget nem vállalt, ám azzal, hogy az OKH megbízott vezérkari főnökétől német csapatok Magyarországra való irányítását kérte, mégis elkötelezte országát a háború folytatása mellett.82
82 Horthy 294–295. p.; Dombrády–Tóth 339. p.
S hogy Guderian elégedett volt-e budapesti tárgyalásainak eredményeivel? Részben bizonyára. Amennyiben egyáltalán hitt a magyar vezetőknek (ne feledjük, Antonescu is szilárd kitartást ígért, mielőtt a király letartóztatta), akkor akár teljesen is, de Guderianban meg kellett fordulnia a gondolatnak, hogy olyasmi folyhat a háttérben, aminek elhallgatására őelőtte a magyar vezetőknek jó okuk van. Részben bizonyára elégedett volt, hiszen levonhatta a következtetést, hogy nem fenyeget Magyarország kiugrásának közvetlen veszélye, továbbá felmérhette, hogy a magyar vezetők által kért német csapatok beérkezését követően megfelelő erőkkel fognak rendelkezni egy esetleges későbbi kiugrási kísérlet elhárítására. Mint jól képzett és jó képességű katona, bizonyára tisztában volt vele, hogy Németország szempontjából a háború már elveszettnek tekinthető, ugyanakkor felelős német katonai vezetőként nem nézhette el, hogy egy újabb ország (és hadsereg) váljon ki a német szövetségi rendszerből.
Az OKH megbízott vezérkari főnökének érkezésével egyidejűleg, augusztus 30-án terjesztett fel a Honvéd Vezérkar 1. (hadműveleti) osztálya előterjesztést saját vezérkarfőnökének, amelyben „D.Erdély mielőbbi megszállásának előnyeit vázoltuk.”83
83 Intézkedések 178. lap, a vonatkozó dokumentum száma: 4653./M.hdm.1.vkf-44.
Vörös még aznap jóváhagyta a dokumentumot, és felterjesztette a Legfelsőbb Honvédelmi Tanácsnak azzal, hogy egyúttal kérte annak hozzájárulását a Romániával szembeni aktív határvédelem elrendeléséhez.84 Az LHT szeptember 1-jén megadta hozzájárulását, egyben határozott a támadás megindításáról.85 Az aktív határvédelem azt jelentette, hogy a Honvédség jogosultságot nyert a határ átlépésére, ha határvédelmi feladatainak megoldására harcászatilag az célszerűnek látszott, s nem kényszerült a határ magyar oldalán bevárni az ismétlődő román betöréseket. (A határőrség akkor a Honvédség kötelékébe tartozott.) 1-jén a Fővezérség is kiadta intézkedését a 2. hadsereg parancsnoksága felé a támadás megindítására.86
84 Intézkedések 178. lap, a vonatkozó dokumentum száma: 4606./M.hdm.1.vkf-44.
85 Vörös 1944. szeptember 1.
86 Intézkedések 180. lap, a vonatkozó dokumentum száma: 50./Föv.hdm.-44.IX.1.
Vörös meghátrált az augusztus 26-i politikai döntés előtt. Álláspontja módosulásában szerepet játszottak tárgyalásai Guderiannal, s hogy nyilvánvalóvá vált: a közeljövőben számolni kell egy nagyobb erejű szovjet–román támadással Észak-Erdély ellen. Akkor pedig célszerűbbnek látta az arcvonal előbbre vitelét egy jobban védhető terepszakaszra, illetve a hadműveletek színterének áttételét a szemben álló fél területére. Veress ugyanezt úgy látta, hogy „A mi hadműveleteinket nem a határ menti csetepaték váltották ki, hanem az a tény, hogy a kormány és a legfelsőbb katonai vezetés tudomással bírt a román–szovjet fegyverszüneti feltételekről, amelyek többek között nullifikálták a második bécsi döntést, és kötelezték Romániát a németek és a szövetségeseik megtámadására.”87 A magunk részéről úgy véljük, mindkét tábornoknak igaza volt.
87 Veress Lajos levele Gosztonyi Péterhez, Gosztonyi birtokában (idézet in Gosztonyi 172. p.).
Vörös álláspontjának változását jelzi szeptember 4-i memoranduma is. Ebben összefoglalja mindazt, amit szükséges teendőnek gondol. Áttekintést ad a keleti front helyzetéről Finnországtól a Balkánig. A Kárpátoktól északra két szovjet offenzív iránnyal számol: a Varsó–Posen (Poznań)–Berlin, illetve a San–Krakkó–Breslau (Wroclaw) iránnyal. A román átállás nyomán kialakult helyzetet elemezve kimondja, hogy a Kárpátoktól délre és keletre „...előnyomuló orosz erőkkel szemben nincs ellenállás. Ennek következtében ez az arcvonalrész pillanatnyilag a keleti arcvonal legveszélyeztetettebb része, ami az egész keleti arcvonal helyzetét válságossá teszi és háborút eldöntő hatásúvá lehet.” Három lehetséges szovjet továbbtámadási irányt vázol fel: a magyar Alföld, Bulgária és Albánia felé. Levonja a következtetést: „...a zöm előnyomulása a Nagy Magyar Alföld felé várható a legrövidebb időn belül.” Számol a német általános visszavonulás, sőt összeomlás 33lehetőségével, s állást foglal a magyar fegyveres erők ütőképességének megóvása mellett, mivel tart a szomszéd országok lépéseitől. Óvja a politikai vezetést a feltétel nélküli megadástól, az 1918-as magyarországi és az 1943-as olaszországi eseményeket említve elrettentő példaként. Valószínűsíti, hogy „...a német hadvezetés a Kárpátok–Duna–Száva vonal (...) tehát Magyarország területének megvédését minden lehető erejével (...) támogatni fogja...” E vonal kialakítása érdekében alapvetőnek ítéli a Déli-Kárpátok hágóinak birtoklását. „A Balkán irányából várható ellenséges támadás ellen ugyanis csak a Déli-Kárpátok járhatatlan magas hegysége támaszthatja alá a védelmet.” Ennek hiányában csak a Dunántúl tartható. Végkövetkeztetése: „...csapataink megindulnak, hogy német segítséggel megszállják és a Déli-Kárpátokban felépítsék a Magyarország megvédésére legelőnyösebb adottságokkal rendelkezésre álló védelmi vonalat.”88
88 Vörös János vezérezredes, vezérkarfőnök memoranduma (in Tóth-Mo. 18–20. p.; Ölvedi 41–43. p.; teljes terjedelmében közli: Nagy-Végz. 254–264. p.).
Szeptember 5-én Budapesten Vörös Jánossal tárgyalt Walther Wenck altábornagy, Guderian helyettese. Szóba került a 2. hadsereg és a IV. hadtest megerősítése az 1. hadseregtől elvont seregtestekkel, az 1. hadsereg arcvonalának hátravétele az Északkeleti-Kárpátok gerincvonalára, a lengyel területen harcoló magyar seregtestek hazahozatala, valamint a dél-erdélyi hadműveletek lefolyása és a támadó kötelékek lehetőségei. Vörös felvetette a vezetési viszonyokat is. Javasolta, hogy a magyar területen harcoló összes magyar és német csapattest és törzs felett magyar magasabb parancsnokság gyakorolja a vezetést.89 A német hadvezetés azonban ragaszkodott ahhoz, hogy a hadműveleteket a Heeresgruppe Südukraine főparancsnoka, legfelsőbb szinten az OKH irányítsa.
89 Vörös 1944. szeptember 5.
A 2. Ukrán Hadseregcsoport főerőinek átkelése a Déli-Kárpátokon, bár még tartott az 5-én indult magyar támadás lendülete, semmissé tette az új főellenállási vonal kialakításába vetett reményeket. A katonai helyzet drasztikus romlását érzékelő kormányzó szeptember 6-án tanácskozott katonaminisztereivel, tehát Lakatos Gézával, Csatay Lajossal és Hennyey Gusztávval, továbbá a Honvéd Vezérkar főnökével. A megbeszélésen az a nézet alakult ki, hogy a Kárpátok védelme illuzórikussá vált, ideértve a Keleti-Kárpátok székelyföldi szakaszát is. Egyetértettek, hogy ismét sürgős német katonai segítséget kell kérni, ellenkező esetben szükségessé válik a fegyverszünet (akár azonnali) kérése.90
90 Vörös 1944. szeptember 6.
Szeptember 7-én a kormányzó ismét magához kérette a négy tábornokot, továbbá Ambrózy Gyulát, a Kabinetiroda főnökét. A tanácskozáson, amelyen megerősítették az előző napi megbeszélések végkövetkeztetéseit, részt vett Vattay Antal altábornagy, a Kormányzó Katonai Irodájának főnöke, főhadsegéd is. Egy irreális feltételrendszert is kidolgoztak, amit Magyarország fegyverszüneti feltételeiként kívántak előterjeszteni a nyugati szövetségeseknek.91
91 Tóth-Mo. 21. p.
Szeptember 7-én este összeült a koronatanács, másnap a minisztertanács. Az ott történtek inkább az elvetélt októberi kiugrási kísérlet előjátékához tartoznak, mint az erdélyi hadműveletekhez, noha az apropót az erdélyi hadműveleti helyzet rosszabbodása szolgáltatta. Horthy bejelentette, hogy szükségessé vált a fegyverszünet kérése. Lakatos, aki előzőleg még egyetértett a kormányzóval és tábornoktársaival, kijelentette, hogy a fegyverszünet problémáját az országgyűlés elé kell vinni. Ambrózy jogi érvekkel állt a kormányzó mellé, Hennyey Bakach-Bessenyey tárgyalásaira hivatkozva tette ugyanezt. Reményi-Schneller Lajos, Veesenmayer teljhatalmú budapesti német megbízott embere szélsőjobboldali demagógiával próbált a kormányzó ellen érvelni.
Csatay, talán hogy az elmérgesedő helyzetet mentse, kompromisszumos javaslattal állt elő. Kérjenek ismét német segítséget, de ezúttal konkrét formában és határidőhöz kötötten: kérjenek 24 órán belül 5 páncéloshadosztályt, s ennek teljesítésétől vagy elmaradásától tegyék függővé a fegyverszünetért való folyamodást. Bár Vörös közbevetette, hogy egy ilyen időhatár irreális, 24 óra alatt a németek legfeljebb választ adhatnak, csapatok 34küldésére legalább egy hétre van szükségük, a koronatanács elfogadta a javaslatot, illetve a kormányzónál előzőleg kialakított fegyverszüneti feltételeket. Horthy megbízta Lakatost, hogy ezt az ultimátumsszerű követelést még aznap este közölje Veesenmayerrel és Greiffenberggel, Vöröst pedig a Honvéd Vezérkar megtisztításával azoktól a magas beosztású tisztektől, akikre adott esetben németbarát vagy szélsőjobboldali beállítottságuk miatt nem lehetett feltétlenül számítani.92
92 Vörös 1944. szeptember 7.; Vargyai 103–104. p.; Tóth-Mo. 22–23. p.; Vattay 48–49. p.
A 8-i minisztertanács – az időközben érkezett német választ is figyelembe véve, hogy 4 hadosztályt (ebből 1 páncélos) azonnal, egyet a közeli napokban Magyarország védelmére küldenek – hosszas és ellentmondásos vita után felülbírálta az előző napi koronatanácsi határozatot. A határozat kimondta: „...amennyiben a német ígéretek betartatnak és pár napon belül a német segítség tényleg meg is érkezik (...) úgy Magyarország egyelőre hajlandó a harcot folytatni, és nem hamarkodja el állásfoglalását arra nézve, hogy fegyverszünetet kérjen a szövetségesektől.”93
93 Vörös 1944. szeptember 8.; Vargyai 104. p.; Tóth-Mo. 23–25. p.; Vattay 49. p.
A német válasz megérkezett ugyan (Lakatost Greiffenberg a minisztertanácsról hívatta ki annak átadására), de a németek számára a 7-i koronatanácsi ultimátum nem csupán azt jelentette, hogy a magyar vezetés újabb katonai segítséget kér. Levonták a következtetést, hogy Magyarország megbízhatatlanná vált, kiugrásával számolni kell. A Magyarországra ezt követően átirányított törzseket és alakulatokat Budapest körzetébe vezényelték, demonstratív jelleggel. Intézkedéseik sorába tartozott, hogy Wenck altábornagy vezetésével az OKH-n belül szeptember 8-án külön vezetési törzset állítottak fel, kifejezetten a magyar ultimátum nyomán és Magyarország szövetségi rendszerben való megtartására.94
94 KTB 7208483–7208484. felvétel; Intézkedések 190. lap; Vargyai 107. p.
A testületi ülések (Legfelsőbb Honvédelmi Tanács, koronatanács, minisztertanács, titkos tanácsosok) szeptember 8-át követően már egyre inkább a fegyverszünet problematikájával kapcsolódtak össze. Az erdélyi hadműveletek kérdése egyre kevéssé, később egyáltalán nem került elő. A magyar támadás szeptember 5-i megindulását, majd Románia 7-i hadüzenetét követően az események Erdélyben már a maguk útján haladtak. Az utolsó kérdés, amiről a politikatörténeti összefoglalóban szólni kell, már átvezet a hadtörténeti eseményeket tárgyaló fő fejezetekhez
Vöröst a szeptember 11-i (második) minisztertanács felkérte, hogy utazzon a német főhadiszállásra a német szándékok kipuhatolására, egyben a megígért segítség megsürgetésére. Vörös, aki érvényes meghívással is rendelkezett a Führertől, 12-én tett látogatást Rastenburgban, két nappal azután, hogy Hitler a román átállás után első ízben fogadta Friessnert. Az este kezdődött helyzettájékoztatón (Lagebesprechung, Lage) részt vett Himmler és Greiffenberg, de Friessner is, illetve az ott rendszeresen jelen lévő tábornokok és főtisztek. Vöröst a Honvéd Vezérkar 1. (hadműveleti) osztályának vezetője, Nádas Lajos vezérkari ezredes kísérte el.
Hitler áttekintést adott az egyes hadszínterekről. Finnország kiugrásával, illetve Románia és Bulgária átállásával kapcsolatos értékelésében burkoltan megfenyegette Ma-gyarországot: az előző három országhoz hasonlóan a bolsevizmus rabszolgájává válik, ha nem tart ki Németország oldalán. Elmondta, hogy a Szovjetunió most a Tengerszorosokhoz (Dardenellák és Boszporusz) való kijutásra összpontosít, a régi cári politikai célok felújításával és az addig semleges Bulgáriába történő behatolással bizonyítva ezt. Megítélése szerint Moszkva ezért belátható időn belül szembe kerül nyugati szövetségeseivel, ami döntő fordulatot eredményez a háború menetében Németország javára. A balkáni és a magyarországi arcvonalak mindenáron való tartását ezen politikai jövendölés fényében minősítette alapvetőnek, külön is kiemelve a Honvédség kitartásának fontosságát. A háború kilátásait összességében optimistán ítélte meg. 1945 elejére nagy erejű offenzívát ígért, amely Magyarországról kiindulva Románia visszaszerzését célozza majd. Tábornokait 35kitartásra szólította fel, a történelem előtt felelőssé téve őket a rájuk bízott arcvonalszakaszok megtartásáért, s az I. világháború utolsó hónapjaival, illetve Nagy Frigyes hét-éves háború alatti stratégiájával példálózott nekik. Intelmei, meg nem szólíttatva, Vörös vezérezredesnek is szóltak.
A Honvéd Vezérkar főnöke, akit a helyzettájékoztató után Hitler négyszemközt is fogadott, egyfelől biztosította a Führert a kormányzó és a magyar nemzet hűségéről, s kitartásáról Németország oldalán, másfelől kérésekkel és problémákkal hozakodott elő. Kérte a négy napja megígért német katonai segítség megadását, illetve a lengyel területen harcoló magyar alakulatok hazaengedését, amire Guderian két alkalommal is (augusztus 23-án és 31-én) ígéretet tett. Problematikusnak nevezte a parancsnoklási viszonyokat, s kérte, hogy a magyar területen harcoló szövetséges csapatok felett magyar tábornok gyakorolhassa a főparancsnokságot. E felvetésében Vöröst nem csupán a nemzeti büszkeség vagy a katonai célszerűség vezette (egy térségben egy főparancsnokság működjön): a fegyverszüneti előkészületek ismeretében szerette volna saját kezében tudni az összes magyar seregtest vezetését. Hitler, aki a háborúnak ebben a szakaszában már szokatlan módon tárgyalópartnerét is hagyta szóhoz jutni (ilyesmi legfeljebb Mussolinivel és Antonescuval fordult elő), ígéretet tett a kérések teljesítésére, sőt azon felül nagy mennyiségű fegyver és lőszer szállítását is kilátásba helyezte. A parancsnoklási viszonyokat illetően azonban kategorikusan ragaszkodott ahhoz, hogy a hadműveleti vezetés német kézben legyen, s ennek letéteményeseként a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport főparancsnokát nevezte meg. Hitlert sem csupán az egy térségben egy főparancsnokság elve vezérelte. Okult a romániai példából, ahol az arcvonal néhány nap alatt összeomlott, illetve ekkor már készült a magyar kiugrás megakadályozására.95
95 Vörös 1944. szeptember 12.; Friessner 122–125. p.; Vargyai 108–109. p.; Dombrády–Tóth 342. p.; Ölvedi Ignác: Magyarország a felszabadító hadműveletek megindítása előtt (in Száva) 83–84. p.
Romániát illetően igaz, hogy a legmagasabb szintű hadműveleti vezetés német kézben volt (a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport főparancsnokáéban), de létezett egy román tábornok parancsnoksága alatt álló, egy német és egy román hadsereget összefogó seregcsoport, az Armeegruppe Dumitrescu, s a hátországban a román Nagyvezérkar is rendelkezett bizonyos fokú irányítási jogosultsággal.
Vörös, sőt Friessner sem tudta az értekezlet időpontjában, amit Hitler igen: a szeptember 8-án, a magyar koronatanács ultimátumára a katonai segítség megadását kilátásba helyező német válasz megszületésének napján, az OKH-n belül Walther Wenck altábornagy parancsnoksága alatt felállított vezetési törzset (Führungsstab) nem a magyarországi hadműveletek koordinálására hozták létre, hanem Magyarország megtartásának biztosítására Németország oldalán, akár erőszak árán is. Ezt ugyanis egyre problematikusabbnak ítélték („Die Haltung Ungarns wird zweifelhaft.”)96
96 KTB 7208483. felvétel.
Vörösre Hitler ígéretei, s nemkülönben az, hogy a Budapest térségébe irányított III. német páncéloshadtest-parancsnokság és az annak alárendelt, a háború ezen szakaszában igen ütőképesnek mondható 23. páncéloshadosztály hadműveleti területre vezényléséhez hozzájárult, tagadhatatlanul hatást gyakoroltak. Hazatérve, a Legfelsőbb Honvédelmi Ta-nács ülésén számolt be tárgyalásairól. Igyekezett meggyőzni a testületet arról, hogy a háborút folytatni kell, ezáltal meggyőzni a németeket Magyarország és a m. kir. Honvédség megbízhatóságáról, akik segíteni fogják az ország honvédő harcát.97 Rastenburgban, majd Budapesten, ahol Vörös ismét találkozott Friessnerrel, szóba került Székelyföld kiürítése is. Ehhez Hitler 10-én, Friessnert fogadva adta meg végleges hozzájárulását. Ezt a politikai, katonai és társadalmi szempontból egyaránt jelentős eseménysort külön fejezetben mutatjuk be.
97 Vörös 1944. szeptember 12.; Vargyai 109. p.; Tóth-Mo. 27. p.
