A német katonai vezetés erőfeszítései a helyzet stabilizálására
A német katonai vezetés erőfeszítései a helyzet stabilizálására
A román átállás nemcsak a német politikai vezetést érte váratlanul, de a katonait is. A politikai vezetés reagálásáról és intézkedéseiről nincs módunk átfogó képet adni. Ideértjük azt is, miként született döntés Berlinben Bukarest bombázásáról, s hogy ez miként hatott a Németországnak küldött román hadüzenet augusztus 25-i időpontjára – megítélésünk szerint legfeljebb siettette azt, hiszen a fegyverszüneti feltételek alapján Romániának e lépést mindenképpen meg kellett tennie. Alapvetően a katonai vezetés cselekedeteit követjük végig, azt is elsődlegesen abból a szempontból, ahogyan azok Erdély hadszíntérré válásához vezettek.
17Arról, hogy Bukarestben Antonescu marsall diktátorral és öccsével, Mihai Antonescu miniszterelnök-helyettessel nincs minden rendben („...dass mit Marschall Antonescu und dem stellvertretenden Ministerpräsidenten etwas nicht in Ordnung sein solle”) augusztus 23-án 2030-kor érkezett az első hír a német Dél-Ukrajna Hadseregcsoport (Heeresgruppe Südukraine) parancsnokságához a német szárazföldi haderő Bukarestben működő missziójának (Deutsche Heeresmission) első vezérkari tisztjétől (1.Gen.St.Offz.).27
27 KTB 7208187. felvétel.
Johannes (közkeletűen Hans) Friessner vezérezredes, a hadseregcsoport főparancsnoka (Oberbefehlshaber) és vezérkari főnöke (Generalstabs-Chef), Helmuth von Grolman vezérőrnagy kapcsolatba lépett mindenkivel, akivel csak tudott, így a szárazföldi és a légierő képviseleteivel, s a bukaresti német követtel. Friessner 2325-kor jelentést tett Hitlernek. Kérte, hogy a Romániában állomásozó összes német parancsnokság, alakulat és szolgálati hely (Dienststellen) felett átvehesse a parancsnokságot. Javasolta, hogy a német csapatokat a legrövidebb úton vonják vissza a Kárpátok szegélyére („...den deutschen Truppen auf schnellstem Wege auf die Karpatenrand-Stellung zurückzugehen”). Hitler mindkét javaslattal egyetértett, s elrendelte végrehajtásukat („Der Führer erklärt sich mit beidem einverstanden und kündigt eine Weisung darüber an.”).28
28 KTB 7208187–7208189. felvétel.
Friessner telefonon elérte Petre Dumitrescu vezérezredest, a 3. román hadsereg parancsnokát is, akiben megbízott. Vélekedése – láttuk – egybeesett a román királyi Udvar megítélésével. Beszélgetésük igen tanulságos. Friessner konkrétan rákérdezett: „Igaz-e hogy (...) Románia kilépett a háborúból és csatlakozott az Egyesült Nemzetekhez?” Dumitrescu megpróbált kitérni az egyenes válasz elől: „Nem hiszem, hogy Antonescu marsall, aki éppen tegnap volt hadseregcsoportunknál (...) ezt az áruló lépést követte volna el.” Friessner tudta, hogy Dumitrescu kitérő válasza formailag igaz, hiszen már értesült Antonescu lefogásáról, de nem erre volt kíváncsi, hanem a hogyan tovább kérdésére: „Vezérezredes Úr, Ön, aki (...) több mint három éven át velünk dolgozott, milyen magatartást gondol tanúsítani az új kormánnyal szemben? Hallgatni fog a jövőben kapott parancsokra?” Az addig a németekkel közös fronton a legmagasabb beosztást betöltött román tábornok ez elől a kérdés elől már nem tért ki: „Nem lehet más magatartásom (...) Már intézkedtem is, hogy (...) közöljem a csapatokkal a szóban kapott parancsokat (...) Végezetül kifejezem Vezérezredes Úrnak bajtársi sajnálkozásomat, hogy a helyzet olyan fordulatot vett, amelyben együttműködésünk meg kellett szűnjön.” Dumitrescu bármit mondott és tett is, az új román vezetés első intézkedéseinek egyikével eltávolította őt.29
29 Szász 19. p.
Nem sokkal Friessner Hitlernek tett jelentését megelőzően, 2305-kor az ún. mögöttes hadműveleti terület vezérkari főnöke (Chef des Generalstabes des Befehlshaber der rück-wärtigen Operationgebiet) teljes védelmi készültséget (volle Abwehrbereitschaft) rendelt el valamennyi parancsnokság, alakulat és egyéb szolgálati állás számára Romániában.30
30 KTB 7208188. felvétel.
Bár Friessner 23-án késő este átvette a parancsnokságot valamennyi parancsnokság, alakulat és egyéb szolgálati állás felett román területen, tisztában volt vele, hogy egyidejűleg nem lesz képes a visszavonulás vezetésére és a hátországi katonai feladatok irányítására. Azt a célját elérte, hogy a katonai vezetést egy kézben (a sajátjában) fogja össze, de a végrehajtás irányítását átruházta. 24-én a 6. és 8. hadsereg hadműveleti területe mögötti valamennyi német alakulat, parancsnokság és szolgálati állás feletti parancsnokságot Alfred Gerstenberg repülő altábornagyra, a Lutfwaffe romániai csapatainak parancsnokára (Befehlshaber der deutschen Luftwaffe in Rumänien) bízta. Ez a szolgálati beosztás a hadműveleti terület mögötti területre vonatkozott, nem volt azonos a harcoló hadseregeket támogató 4. légiflotta parancsnoki beosztásával, amit akkor Holle altábornagy töltött be.
A német szárazföldi erők romániai missziójának főnöke (Dt. Bev. Gen. b. Ob.Kdo. d. kgl. rum. Wehrm. zugl. Chef d. dt. Heeresmission i. Rumänien), Erich Hansen lovassági 18tábornok nem jöhetett számításba, mivel beszorult Bukarestbe, s Gerstenberg megbízása mellett szólt az is, hogy az ő hatáskörébe tartoztak a Ploieştit biztosító, egyelőre cselekvési szabadságuk birtokában lévő erős légvédelmi alakulatok.31 Az igaz, hogy a 23-áról 24-ére virradó éjszakát Gerstenberg Hansennel és von Killinger követtel együtt a bukaresti német követségen töltötte román őrizet alatt, de (ő egyedül) hajnalra visszanyerte szabadságát. Mindenesetre Friessner gondoskodott helyettesről: amennyiben Gerstenberg nem nyerte volna vissza szabadságát, a hátországi katonai akciókat Hofmeier (másutt Hofmeyer vagy Hoffmeyer) SS-Brigadeführernek kellett volna vezetnie.32
31 KTB 7208193. felvétel.
32 KTB 7208193–7208195. felvétel.
Friessner javaslata a hadseregcsoport azonnali hátravonására a Kárpátok szegélyére logikus volt. A szovjet offenzíva négy napja alatt a hadseregcsoport arcvonala részekre szakadt, s a román csapatok kiválásával a német seregtesteknek semmi esélyük sem maradt annak helyreállítására és megszilárdítására Moldvában. A Kárpátokba behátráló alakulatoknak azonban a hegyes-erdős terep adta lehetőségek, hátuk mögött az Árpád-vonallal megerődített magyar határral, esélyt jelentettek egy új arcvonal kiépítésére.
A visszavonulás a fronton harcoló alakulatok közül nem csupán a 8. hadsereg kötelékébe tartozókat érintette volna. 23-án estére a 2. Ukrán Hadseregcsoport csapásmérő cso-portosítása (27., 53. hadsereg és 6. gárda-harckocsihadsereg) a Szeret (Şiret) és a Pruth (Prut) folyók között délnek haladva megközelítette Bîrladot, a 3. Ukrán Hadseregcsoporté (37. és 46. hadsereg) Besszarábiában délnyugatnak haladva a Pruth-parti Cahult, ezzel a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport főerőit három oldalról átkarolta, s beszorította egy, Vaslui–Chişinău–Leovo városok határolta zsákba, amelyet a Pruth osztott ketté, s amelynek szája már csak a Pruth két partján Bîrlad és Cahul között volt nyitott. Ez azt jelentette, hogy a 8. német hadsereg egyébként is a Kárpátok lábainak közelében álló főerőin túl, amelyek számára eleve adódott a hegységbe való visszavonulás, a zsákba szorított 6. német hadsereg főerőinek (és a 8. hadsereg néhány seregtestének), a zsák száján át visszavonulva, az ún. Foksányi-kapuhoz kellett érkeznie a két szovjet hadseregcsoport közötti, még szabad folyosón. A Foksányi-kaputól pedig már közel van a Kárpátok délkeleti kiszögellése.33
33 Armata Romana 58–59. p.
Friessner nem feltétlen akarta feladni Romániát – legfeljebb Moldvát. A visszavonulást a Kárpátokba kivitelezhetőnek tekintette, de elképzelhetőnek tartotta azt is, hogy a 6. német hadsereg megkapaszkodik a Duna-delta–Galac–Foksány–Kárpátok vonalon, amivel megakadályozzák a Balkán szovjet elözönlését. Két okból is elképzelhetőnek tartotta. Egyrészt 24-én már ismerte a német politikai vezetés szándékát, hogy politikai megoldást keres a válságra, vagyis az egy évvel korábbi olasz mintát követve, csak annál sokkal gyorsabban, németbarát bábkormányt alakíttat Romániában. Más kérdés, hogy emlékiratainak tanúsága szerint nem értett egyet e megoldás politikai vetületeivel.34
34 Friessner 87–91. p.
Friessnert másrészt befolyásolta, hogy ez a vonal alkalmas volt (lett volna) szilárd védelem kialakítására. A Duna-delta, illetve a Duna legalsó folyása Galactól a Deltáig jól védhető. Ugyanez állapítható meg a Kárpátokról is. A Kárpátok délkeleti kiszögellését Adjudtól Galacig a Szeret folyó köti össze, amely itt sík területen halad keresztül. Mivel ezen területnek a Milcov és a Putna folyók között lévő Foksány a legnagyobb városa, Foksányi-kapunak (Poarta Focşanilor) is nevezik. Dél-Ukrajna, illetve Besszarábia felől nagyobb katonai kötelékek itt tudnak a leggyorsabban és a legkönnyebben átkelni a Balkán irányába. Elméletileg a Foksányi-kapu is védhetőnek tűnt még augusztus 23–24-én.
A Szeret jobb partján ugyanis Adjudtól, illetve a Tatros (Trotuş) torkolatától (a Szeret-be) a Szeret Galac feletti torkolatáig (a Dunába) 1941-től megerődített vonalat építettek ki. Az 5-10 km mélységű összefüggő vonal, amelynek kiépítéséhez felhasználták az 1917-ben létesített és megmaradt osztrák–magyar megerődített állásokat is, teljesen lezárta a Foksányi-kaput. Öt szektorra tagolták, a legalsó (a Szeret folyása szerint) a 203. szektor 19(Sectorul 203) a brăilai volt, a 201. a bodzai (a Bodza [Buzău] folyó torkolatáról), a 206. a maicăneşti, a legerősebben kiépített a 207. foksányi, a legfelső 208. a panciu-i. Az összefüggő vonalhoz balról (északnyugatról) csatlakozott a 209. szektor, amely szervezetileg nem tartozott ugyan ahhoz, de a Tatros torkolatától Aknavásárig a Tatros jobb partján kiépítve összekötötte a Foksányi-kaput lezáró vonalat a Kárpátokkal. Ez a szektor nem volt összefüggő, egymással tűzösszeköttetésben álló támpontok rendszeréből állt.35
35 Armata Romana 59–60. p.
Friessner kezdetben úgy gondolta, hogy a román arcvonalváltás nyomán beözönlő szovjet csapatokat megállíthatja a Keleti-Kárpátok átjáróiban (gyakorlatilag a magyar határon kiépítés alatt álló Árpád-vonalban), a Duna-deltában és a kettőt összekötő Galac–Foksány–Lakóca-csúcs vonalon. Az elgondolás nem volt rossz, hiszen a két város között a Szeret jobb partján lehetett volna új védelmi vonalat kiépíteni, felhasználva a Foksányi-kapu erődítéseit is. Foksánytól az 1777 méter magas csúcs irányában már hegyek voltak, a Lakócánál pedig a megerődített magyar határ kezdődött.
Az e vonalra történő visszavonulásra Friessner már augusztus 3-án javaslatot tett. Levelét von Trotha vezérkari ezredes adta át Heinz Guderian vezérezredesnek, az OKH (Oberkommando des Heeres, szárazföldi haderő főparancsnoksága) megbízott vezérkari főnökének és Wilhelm Keitel tábornagynak, az OKW (Oberkommando der Wehrmacht, Wehrmacht Főparancsnokság) főnökének. Guderian támogatta a javaslatot, Keitel nem lelkesedett érte. Antonescu 5-én Hitlernél tett látogatását követően a Führer a javaslatot visszautasította, noha a conducător célzott rá, hogy adott esetben elfogadja azt.36 A Duna-delta–Galac–Foksányi-kapu–Kárpátok vonalra való visszavonulásra az elvi hozzájárulás csak a szovjet áttörést követően, augusztus 22-én érkezett meg, mégpedig Guderiantól.37
36 Friessner 55–58. p.; Guderian 330., 332. p.
37 Friessner 71. p.
A még e vonalon kívül harcoló csapatoknak Friessner augusztus 24-én hajnalban a visszavonulást, az ezen belül elhelyezkedőknek a román hadsereg lefegyverzését és a német katonai közigazgatás bevezetését szabta feladatul. Vezérkari főnöke, Grolman hasonlóan intézkedett, s ezen kívül elrendelte záróvonal (Sperrlinie) kialakítását a Galac–Foksány vonalon.38 Ugyanezt az OKH 26-án erősítette meg.
38 KTB 7208194., 7208198. felvétel.
Friessnert elgondolása kialakításában az vezette, hogy létszámuk ellenére nem tekintette jelentős harcértékűeknek a hátországban állomásozó román csapatokat, szerette volna lezárni a szovjet haderő elől a Balkánra vezető útvonalakat, bármely áron kézben akarta tartani a Ploieşti környékén lévő olajmezőket, nem kívánta elveszteni a fekete-tengeri román kikötőket, s nem utolsósorban bízott Antonescu kiszabadításában, ezzel egyidejűleg egy újabb, ezúttal németbarát politikai fordulatban Bukarestben. Hitler egyébként még 23-án késő este feladatul is szabta az uralkodó és csoportja kikapcsolását, valamint egy németbarát román kormány megalakítását (hasonlóan az 1944 októberi budapesti eseményekhez, bár azokat a németek éppen a román példán okulva idejében előkészítették).
A német katonai vezetés számításába azonban hiba csúszott. Nem tételezték fel, hogy a román haderő hamarabb aktivizálódik, mint a német. Az is hiba volt, hogy lebecsülték a hátországi román alakulatok harcértékét. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy Románia, ellentétben Magyarországgal, nem került német katonai megszállás alá. Hitler, aki – nem ok nélkül – feltétlen megbízott Antonescuban, annak idején nem engedélyezte az ezt előirányzó Margarethe-II terv végrehajtását. A román hátországban így a Ploieşti térségébe települt légvédelmi alakulatokon (egy megerősített légvédelmi seregtesten) kívül nem tartózkodott számottevő német haderő. A Ploieştiből Bukarest felé augusztus 24-én útba indított csapatrészek pedig nem jutottak el a román fővárosba. Nem lehetett számítani a 6. és a 8. hadsereg erőire sem, ugyanis éppen azokat érte a román arcvonal-felszakítás nyomán a leghevesebb szovjet támadás. Azokat az kötötte le, hogy kétségbeesetten igyekeztek elszakadni a szovjet támadó ékektől.
20Ezzel szemben a hátországban, tehát Dél-Erdélyben, a Partiumban, a Bánságban és a Havasalföldön erős román kötelékek állomásoztak. Románia ugyanis területi követelést támasztott valamennyi szomszédjával szemben, s nyíltan hangoztatott igényeinek adott esetben katonai erővel kívánt érvényt szerezni. Bulgáriától Dél-Dobrudzsát kívánta visszaszerezni, amit 1918-ban csatoltak Romániához (azelőtt sosem tartozott a román fejedelemségekhez), s 1940-ben vesztett el. A német bábállam Szerbiától a Bánság nyugati felét szerette volna megszerezni, egy 1916-os, még az Antanttal kötött titkos szerződés alapján (amelyre Magyarország is igényt tartott mint 1918 előtti magyar felségterületre). Magyarországgal szemben mindazon területekre igényt tartott, amelyeket az 1940. évi második bécsi döntéssel vesztett el, így Székelyföldre, Észak-Erdélyre, Máramarosra és a Partium Nagyváradtól északra elterülő részeire.
A román hátországban az 1. román hadsereg erői sorakoztak fel. A Dél-Erdélyben, a Partiumban, a Bánság keleti felében, a bolgár határon és a főváros körül állomásozó hadsereg összesen 24 hadosztályt és 9 dandárt számlált (ebből, függetlenül a fronton kialakult helyzettől, Magyarországgal szemben vonult fel 8 hadosztály és 7 dandár). Ehhez kell hozzászámítanunk a Konstanca és Bodza körzetében álló, a 3. hadsereghez tartozó 3 hadosztályt, a tanalakulatokat és a repülőhadtestet.39
39 Armata Romana 58–59. p.
Ilyen erőviszonyok mellett a hátországi német alakulatoknak nem sikerült semmit végrehajtaniuk abból, amit Friessner első parancsaiban meghatározott nekik. Ráadásul csak töredékük tudott visszavonulni a Duna bolgár partjára vagy a Déli-Kárpátok északi oldalára. Az utóbbiaknak meg kellett küzdeniük a román hadsereg fenti csapatrészeivel, s eközben esélyük sem volt a hágók birtokbavételére. A Bulgáriába szorult néhány német egység egyelőre megmenekült és útba indulhatott Szerbia irányába, de ezek száma harcászatilag nem volt számottevő. Akik közülük szeptember 9-éig nem lépték át a bolgár–szerb határt a bulgáriai felkelés nyomán, együtt a Bulgáriában állomásozó német csapatokkal, fogságba estek. Néhány kisebb alakulat a szovjet támadó ékek előtt hátrálva közvetlenül Szerbiába kelt át a Dunán, azonban teljesen leharcolták magukat, s így azonnal kivonásra kerültek. Ráadásul a nyomukban haladó szovjet ékek is átkeltek a Dunán.
A 6. és a 8. német hadsereg sem járt jobban. Seregtesteit részekre szakították, többségüket bekerítették. Ha el tudtak szakadni vagy ki tudtak törni, akkor is szembetalálkoztak az átállt tegnapi fegyvertárs ellenük kiküldött harccsoportjaival. Az egyetlen kedvező kö-rülmény a biztonságot kínáló magyar határ viszonylagos közelsége volt a Kárpátokban. A német visszavonulás mindkét irányból a magyar határon állt meg. A román csapatok, bár több ponton megkísérelték, nem tudták a magyar határon túl is üldözni az oda visszahátráló német csoportokat. Augusztus végére az arcvonal a magyar határon megszilárdult.
A Duna-delta–Galac–Foksányi-kapu–Kárpátok vonal védelmének fontosságát nem csupán a hadseregcsoport-parancsnokság, hanem a felső német katonai vezetés is felismerte. Augusztus 26-án Guderian elrendelte annak megtartását, illetve a dunai szakaszon (Galac és a Delta között) helyreállítását.40 Ezen intézkedés azt is tartalmazta, hogy Hitler engedélyezte a visszavonulást – ám csupán eddig a vonalig.41
40 Friessner 97. p.
41 Zákó 11. p.
A román csapatok azonban 26-ára már mindenütt harcban álltak a németekkel. A szovjet hadműveleti és harcászati sikerek nyomán egyébként is szétszórt német seregtestek számára a román támadás következtében lehetetlenné vált a rendezett visszavonulás, a széttagolt és egymástól is elvágott csapattöredékek menekülésszerűen indultak a Kárpátok és Bulgária irányába (ha egyáltalán volt erre módjuk), s eközben menetből vagy erőszakosan átlépve a Szeret vonalát, nem álltak ott meg. Maga a hadseregcsoport főparancsnoka úgy fogalmaz, hogy megszűntek a szervezetszerű kötelékek, megszűnt az irányítás, az alkalomszerű harccsoportoknak újra és újra meg kellett harcolniuk a visszavonulásért, 21illetve a katlanból való kitörésért, miközben a legsúlyosabb harcok éppen a folyóátkelőhelyeken bontakoztak ki. („...kam es zu schweren Gefechten, inbesondere um die Flussüber-gange. [...] Es gab keine Stabe, keine Trosse und andere nicht fechtende Teile mehr; jeder, vom Kommandierenden General bis zum Schreiber, ist zur Kampftruppe getreten. In Igelstellungen verteidigten sie sich, oft bis zur letzten Patrone kämpfend, bis es schliesslich doch noch gelingt, auszubrechen oder – bis sie erliegen.”)42
42 Friessner 94–95. p.; Armata Romana 60–61. p.
A Foksányi-kapuban kiépített megerődített vonalat a szovjet csapatok gyorsan elérték. 24-én elfoglalták Bîrladot, 25-én a Szeret menti Adjudot (a vonal északnyugati sarkpontját) és Tecucit, 26-án pedig a legjobban megerődített pontot, Foksányt.43
43 Armata Romana 62–63. p.
Az SS felső vezetése – úgy tűnik – reálisabban értékelte a gyorsan romló helyzetet, mint a Heeré (a szárazföldi haderőé), Heinrich Himmler SS-birodalmi vezető augusztus 25-én kiadott intézkedése legalábbis erre enged következtetni. Persze nem szabad elvitatnunk Guderian hadászati és hadműveleti éleslátását, főként nem egy Himmlerrel szemben. Guderian 26-i intézkedését éppen a kétségbeesett felismerés szülte: a 6. hadsereg moldvai arcvonalának összeomlása nyomán tarthatatlanná válik a teljes Balkán. A lehetetlenre tett kísérletet a Foksányi-kapu bármely áron való tartásának elrendelésével. Éppen éleslátása tétette vele ezt a kísérletet: a Foksányi-kapu volt az utolsó vonal, ahol a Vörös Hadsereg még megállítható lett volna a Balkán előtt. Emögött nem volt semmi, csak a havasalföldi síkság, amelyen át a szovjet páncélos-, gépesített- és lovaskötelékek szabadon eláraszthatták Románia központi részét, s kijuthattak a jugoszláv és a bolgár határra.
Himmler augusztus 25-i intézkedését Otto Winkelmann SS-Obergruppenführernek, a magyarországi SS- és rendőri erők főparancsnokának (Höhere SS- und Polizei-Führer in Ungarn) címezte. Tartalma arra utal, hogy az SS felső vezetése már számolt a Foksányi-kapu szovjet csapatok általi gyors átlépésével, ennek következtében Románia regáti részeinek elvesztésével, s azzal is, hogy a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport zöme Magyarországra próbál majd átmenekülni. Nem számolt viszont a Romániához tartozó Dél-Erdély elvesztésével, szükségesnek és lehetségesnek tartotta új védővonal kiépítését a Déli- és a Keleti-Kárpátok gerincvonalán, egyidejűleg a hatalom visszaszerzését Dél-Erdélyben. Intézkedésében mindezt úgy próbálta meg biztosítani, hogy a Winkelmann rendelkezésére álló összes SS- és rendőri erőt a Déli-Kárpátok hágóiba, valamint Dél-Erdélybe vezényelte, s előírta a hágók és az állások megtartását az erősítések, illetve a visszavonuló német csapattöredékek beérkezéséig. Az SS- és rendőri erőknek nem csupán a Dél-Erdélyben állomásozó román fegyveres erőkkel szemben kellett fellépniük, hanem biztosítaniuk is a németbarát román közigazgatás hivatalban maradását vagy visszakerülését hivatalába.
Az intézkedés az SS-tábornok feladatává tette a magyar–román ellenségeskedés kirobbanásának megakadályozását. Winkelmannak mindent meg kellett tennie a m. kir. Honvédség támadó fellépésének megelőzésére. Himmler ezzel is a (viszonylagos) politikai stabilitás megőrzését vagy újrateremtését kívánta szolgálni Dél-Erdélyben. Bár ez így nincs leírva a parancsban, tartalma arra enged következtetni, hogy Himmler elképzelhetőnek tartott egy olasz mintájú megoldást, amelyben az észak-itáliai (salói) Olasz Szociális Köztársaság szerepét egy dél-erdélyi román bábállam töltötte volna be.44 Ebbéli vélekedésünket látszik megerősíteni a Phleps-misszió is (lásd később).
44 Gosztonyi 171. p.
Hitler a politikai megoldást részesítette előnyben. Felmérte, hogy a német arcvonal gyors helyreállítására csak akkor van reális esélye, ha visszacsinálja a romániai politikai fordulatot. Ez a szándék vezette akkor, amikor (még 23-án késő este) parancsot adott Friessnernek a román király és csoportja letartóztatására, az Antonescu-kormány hivatalba történő visszahelyezésére, ennek lehetetlensége esetén ellenkormány alakíttatására a legmegbízhatóbb román tábornokkal (hadseregparancsnokkal): „...setzen Sie eine neue 22Regierung ein! (...) Dann beauftragen Sie sofort den vertrauenswürdigsten Armeegeneral mit der Bildung einer zuverlässigen Regierung!”45
45 Friessner 87., 89. p.; KTB 7208193. felvétel.
Egy ilyen irányú politikai fordulat érdekében a Führer, legalábbis ameddig a leghalványabb esélye is mutatkozott a visszarendezésnek, nem engedhette meg a magyar–román ellenségeskedés kifejlődését. Kivált nem úgy, hogy az egy magyar támadás nyomán törjön ki. Attól tartott, s joggal, hogy a németbarát viszontfordulat végrehajtására hajlandó román elemeket is elidegeníti magától, ha megengedi a magyar támadást. Pedig ha lett volna lehetőség a Déli-Kárpátok hágóinak lezárására a szovjet csapatok beérkezése előtt, akkor – a német csapatok katasztrofális helyzetének ismeretében – az csak egy augusztus 23-a után azonnal megindított magyar támadás eredményeként valósulhatott volna meg.
Más kérdés, hogy egy ilyen, legkésőbb augusztus 25–26-án meginduló támadásra a IX. magyar hadtest erői akkor elégtelenek lettek volna, s ezt a Honvéd Vezérkarban pontosan tudták (a kolozsvári IX. hadtest és a Dél-Erdélyben állomásozó 1. román hadsereg erőviszonyainak részletes bemutatását lásd lejjebb). Szeptember 5-én azonban már késő volt, akkor semmi esély nem volt már az átjárók lezárására, hiszen a szovjet gyorscsoportok felfelé kapaszkodtak a Déli-Kárpátokba. Akkor, szeptember 5-én a magyar támadás már csupán egyetlen szempontból bírt jelentőséggel: megvédte Kolozsvárt (ami délről a terep miatt nem védhető), és áttette román területre a hadműveleteket.
Augusztus 24-én Himmler kihozatta a koncentrációs táborból a Vasgárda egykori vezetőjét, Horia Simát, s vezetésével még aznap németbarát román kormányt alakíttatott (a Sima-kormány egyetlen percet sem töltött román területen, valós hatalom nélküli intézkedéseit Bécsben adta ki). 28-án Hitler szabályozta a román katonákkal szembeni magatartást. Meg kellett tőlük kérdezni, hogy vállalják-e a közös harcot. Amennyiben igen, akkor el kellett fogadniuk, hogy olyan munkásalakulatokba sorolják be őket, amelyeket a jövőben az SS keretében állítanak fel. Aki nem vállalta ily módon az együttműködést, hadifogolyként kellett kezelni.46 A vezéri parancs (Führerbefehl) időpontja egybeesett az SS teljhatalommal bíró erdélyi tábornokának (bevollmächtiger General für Siebenbürgen) lejjebb leírt kinevezésével. A német oldalon a harcot vállaló románokkal szembeni német hozzáállás később változott. A bécsi „Román Nemzeti Kománnyal” (Guvernul Naţional Român) kötött november 1-jei egyezmény alapján lehetővé vált besorolásuk a Waffen-SS kötelékébe. November 3-án megkezdődött az 1., 1945 márciusában a 2. és 3. román SS-gránátosezred (Waffen-Grenadier Regiment der SS) felállítása. Távlatilag ezeknek hadosztállyá kellett volna fejlődniük (Waffen-Grenadier Division der SS rumänische Nr. 1.). Ez utóbbi megalakulására már nem került sor, a román SS-gránátosezredeket 1945. április 2-án Hitler utasítására feloszlatták, pedig Sima már Chirnoagă tábornokot ki is nevezte a „Román Nemzeti Hadsereg” (Armata Naiţonală Română) parancsnokává.47
46 KTB 7208229–7208230. felvétel.
47 Klietmann 385–386. p.
Augusztus 25-től a román határőrök lezárták az átjárókat a Keleti-Kárpátokban a magyar–román határon. E naptól érkeztek német katonák is a határra keletről. E kettő eredőjeként a hegyeket elérő szerencsés keveseknek harcolva kellett egyre feljebb haladniuk a hágók román oldalán a biztonságot jelentő magyar határ irányába. („Die Rumänen liessen niemand mehr über die Grenzen in ihr Land hinein. [...] Da die Rumänen feindlich seien, müsse man alles, was man habe, nach Ungarn führen und die Pässe besetzen.”)48
48 KTB 7208206. felvétel.
A hágók birtoklása a következő napokban a legfontosabb kérdéssé vált, hiszen ez szükséges (de nem elégséges) feltétele volt az új, összefüggő arcvonal kiépítésének a Kárpátokban. Friessner 26-án eldöntötte, hogy a Guderian-parancs teljesítésére tett kísérlettel egyidejűleg, de azon túl minden rendelkezésére álló erőt erre a feladatra összpontosít. Elhatározását 27-ére virradóra 0130-kor jelentette az OKH-nak: „Verhinderung eines feindl. Durchbruches über das Sereth-Tal zwischen Donau-Linie bei Galatz und Focsani, 23Zusammenfassung der deutschen Truppen in den rückw. Gebieten zu Wiederstands-gruppen und Abwehr an den Karpaten-Pässen.”49
49 KTB 7208215. felvétel, a távirat száma: H.Gr. Südukraine. Ia Nr. 3264/44 g.Kdos.
Aznap este 2315-kor Friessner táviratot váltott Guderiannal. Hangsúlyozta a Szeret vonalának tarthatatlanságát, s nyomatékosan kérte, hogy a 6. hadsereget a Déli-Kárpátok hágói, illetve az átjárókba felvezető utak lezárására alkalmazzák Ploieşti és Foksány között.50 Guderian nem tett ellenvetést, ennek alapján a megfelelő parancs még éjfél előtt kiment a 6. hadsereg parancsnokságához.51 Friessnerével találkozott a 6. hadsereg parancsnoka, Maximilian Fretter-Pico tüzérségi tábornok elképzelése is, aki javasolta hadserege még álló erőinek („noch stehende Kräfte”) visszavonását a Szeret-vonalról Bodza térségébe. Bodza városa és a Bodza (Buzău) folyó pontosan felezi a Ploieşti–Foksány vonalat. Friessner parancsa és Fretter-Pico jelentése keresztezte egymást.52 Ploieşti feladásával 27-én még egyikük sem számolt. Az olajmezők tartását a háború folytatásához mindhárom tábornok elengedhetetlennek tartotta. Bár Ploieşti városközpontja aznap elesett, s a Bukarest alatt harcoló Stahel-csoporttal (parancsnoka Rainer Stahel altábornagy) is megszakadt a Ploieşti körüli erők összeköttetése, az olajmezők tartását az 5. légvédelmi hadosztály számára a végsőkig való kitartásig hangsúlyozták. („Die Division betont, dass sie bis zum letzten Mann halten werde.”)53 Egyébként e napon már az is felmerült, hogy Bukarestet feladják, s a Stahel-csoportot is az olajmezők védelmére vonják vissza.54
50 KTB 7208215. felvétel, a távirat száma: H.Gr. Südukraine. Ia Nr. 3305/44 g.Kdos.
51 KTB 7208215. felvétel.
52 KTB 7208215. felvétel.
53 KTB 7208218–7208219. felvétel.
54 KTB 7208219. felvétel.
28-án illuzórikussá vált Friessner és Fretter-Pico 27-i, hadműveleti szempontból nem teljesen helytelen elképzelése. A már nyitottá vált Foksányi-kapun keresztül a 6. szovjet gárda-harckocsihadsereg elérte és elfoglalta Bodza városát, a Déli- és a Keleti-Kárpátok találkozását Havasalföld felől lezáró tervezett hátsó ellenállási vonal középső támpontját, elérve a Bodza-szoros délkeleti bejáratát és megközelítve Ploieştit.55
55 Mehner X–485. p.
A Dél-Ukrajna Hadseregcsoport parancsnoksága levonta a következtetést, hogy a regáti Romániát, leszámítva Moldva északi részét, fel kell adniuk, s hogy a Déli-Kárpátok átjáróinak tartását is illuzórikussá tette a szovjet páncélosok megjelenése a Bodza-szoros bejáratánál és Ploieştinél („...man sich keiner Illusion darüber hingeben solle, dass die Karpaten-Pässe auf jeden Fall gehalten werden könnten.”).56 Ettől kezdve nem erőltették tovább Bukarest birtokbavételét és Ploieşti védelmét. Hitler 27-én bekérte az összes, a 6. hadsereg (sőt még a Dumitrescu-seregcsoport) visszavonására vonatkozó előterjesztést, táviratot, parancsot. A hadseregcsoport törzse ezt összeállította, s a köteg még aznap este a Führer elé került.57 Nincs adatunk, hogy Hitler milyen következtetéseket vont le ezen iratcsomóból, illetve milyen intézkedéseket tett éppen ezek alapján.
56 KTB 7208226. felvétel.
57 KTB 7208223. felvétel.
A Balkán német szempontból összeomlott. Nem volt rossz elgondolás, hogy a szovjet csapatokat megállítják a Foksányi-kapuban, majd annak, illetve Bukarest és Ploieşti térségének elestét követően beengedik a Havasalföldre, de megállítják a Duna szerbiai határszakaszán, szárnyait pedig lezárják a bolgár Duna-szakaszról és a Déli-Kárpátokból. Ez annak lehetőségét is ígérte (volna), hogy később a zsákba beszaladt szovjet hadseregeket egy találkozó irányú támadással bekerítik és felmorzsolják. A bolgár hadsereg 22 hadosztálya és 5 dandára augusztus végén 500 ezer főt számlált, ehhez jött mintegy 30 ezer német katona. Az események azonban túlhaladtak minden, a Balkán megtartására vonatkozó elképzelést. A bolgár hadsereg az ország belsejében, a határőrség a román határon augusztus 26-ától lefegyverezte a német csapatokat. („Die über die rumänisch–bulgarische Grenze kommenden deutschen Soldaten werden von den Bulgaren ent-waffnet, [...] Auch werden andere unfreundliche Akte [...] vorgenommen.”)58
58 KTB 7208212. felvétel.
A 3. Ukrán Hadseregcsoport szeptember 8-án átlépte a bolgár határt Dobrudzsában, miután a Szovjetunió 5-én hadat üzent Bulgáriának. 9-én felkelés tört ki, amellyel a bolgár hadsereg nem szegült szembe. A bevonuló szovjet csapatok még annyi ellenállással 24sem találkoztak, mint a Magyarországra bevonuló németek 1944. március 19-ére virradóra. A bolgár haderőt szeptember 18-án hadműveletileg alárendelték a 3. Ukrán Hadseregcsoportnak. Szeptember 15-én a szovjet csapatok elérték Szófiát, s a hónap végén felzárkóztak a jugoszláv és a görög határra. A zsák déli irányban kiszakadt, a Balkán keleti felét elözönlötte a szovjet haderő.
A Nyugat feszülten figyelte, átlépi-e a Vörös Hadsereg a görög határt. Londonban és Washingtonban azért, mert még Teheránban és az azt követő találkozókon megállapodtak a szovjet vezetéssel, hogy Görögországba az angolszász haderő fog bevonulni. Berlinben azért szorítottak, hogy Tolbuhin marsall csapatai lépjék csak át a határt: ettől remélték az angolszász–szovjet szövetség tagjai közötti ellentétek végzetes elmérgesedését, továbbá a régi cári törekvések felelevenítésétől, így a Tengerszorosok (a Boszporusz és a Dardanel-lák) szovjet elérésétől tartó Törökország aktivizálódását. Sztálin betartotta a megállapodásokat, egyetlen szovjet katona sem lépett görög területre, noha a német propagandagépezet igyekezett meggyőzni a világot, hogy ez meg fog történi. Október 4-én a brit haderő partra szállt a Peloponnészoszon, és megkezdte előnyomulását. Ez azonban nem az a balkáni partraszállás volt, amit a magyar vezetés várt. Churchill is betartotta a megállapodásokat, és a brit csapatok sem léptek ki Görögország területéről. Jóval északabbra a 3. Ukrán Hadseregcsoport az 1. bolgár hadsereggel és a Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereggel már szeptember 28-án megkezdte a belgrádi hadműveletet. A német hadvezetés előtt felrémlett Balkánon lévő erőik teljes elvágásának veszélye.
A Balkánon ekkor még tekintélyes Tengely-haderő állomásozott. A szigeteken (így Krétán és Rhodoszon), Görögországban, Albániában, Horvátországban (amelynek akkor része volt Bosznia–Hercegovina) és Szerbiában 14 német hadosztály és dandár állt, további 8 hadosztály részeivel megerősítve. Hozzájuk kell számolni néhány, 1943 nyarát követően Mussolini hűségén maradt olasz alakulatot, a horvát hadsereget, valamint a német oldalon harcoló, zömmel önkéntes szerb, bosnyák, macedón, montenegrói, albán és egyéb alakulatokat. Együttes létszámuk meghaladta az 570 ezret.59
59 II. vh. 490–491. p.
Ez a vegyes haderő a magyarok „régi ismerőse”, Maximilian Freiherr von Weichs tábornagy, a délkeleti hadszíntér főparancsnoka (Oberbefehlshaber Südost) alá tartozott. Weichs törzsének vezérkari főnöke August Winter altábornagy volt, akit október 15-én Heinz von Gyldenfeldt vezérőrnagy (november 9-től altábornagy) váltott fel.60 A Balkán OKW-, a Kárpát-medence OKH-hadszíntér volt: a legfelső szintű vezetést megosztották. A keleti hadszíntér, s a Heeresgruppe Südukraine visszavonulása nyomán ehhez sorolták a Kárpát-medencét is, a Szárazföldi Haderő Főparancsnoksága, a Balkán pedig a Véderő Főparancsnokság irányítása alá tartozott. A kettő közötti határ a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport és az OB Südost alá tartozó F Hadseregcsoport sávhatára volt.
60 Keilig I–37.
Weichs szeptember közepe óta szorgalmazta Görögország és Albánia kiürítését, hogy csapatait megóvja az elvágástól. Amikor október 8-án a 3. Ukrán Hadseregcsoport, a 2. bolgár hadsereggel és 13. jugoszláv hadtesttel együttműködve, támadásba lendült a dél-szerbiai Niš térségében és Macedóniában, Weichs megkapta az engedélyt a részleges kiürítésre. Ugyanazon a napon, amikor mint látni fogjuk, a Kárpát-medencében harcoló Dél Hadseregcsoport balszárnya is visszavonulási engedélyt kapott a Tisza vonalára.
A harapófogóból kibújni igyekvő német csapatok október 11-én elhagyták Athént, november 3-án Görögországot. November 29-ére befejezték a kivonulást Albániából is. Dél-Dalmáciában feladták a veszélyesen keskeny déli partszakaszt, de Közép-Dalmáciában megálltak. Hitler határozott utasítására ugyanis Horvátországot, amely Németország szilárd szövetségese volt, feltétlen tartani kellett. Közben október 20-ára elesett Észak-Szerbia Belgráddal, s a szovjet csapatok betörtek a Szerémségbe, Szlavóniába és a 25Bácskába. A balkáni német haderő által tartott terület gyakorlatilag az akkori Horvátországra korlátozódott. Ott azonban a két irányból, délről és keletről érkező visszavonulás nyomán olyan mértékben megnőtt az alakulatok száma, hogy 1945 márciusában még segíteni tudtak a német haderő utolsó, dunántúli ún. nagyoffenzívájában (Grossoffensive): az LXXXXI. hadtest két kisegítő támadást indított a Dráván át északnak.
A Balkán tehát 2-3 hónap leforgása alatt elveszett, nem számítva Horvátországot. Hogy ez ilyen gyorsan megtörténhetett, a román átállás következményének tudható be. Ez váltotta ki Bulgária gyors átállását is, ami viszont visszafordíthatatlanná tette az eseményeket. Egészen másként alakult a helyzet a romániai arcvonal összeomlásának következtében keletkezett hadműveleti hézag északi oldalán.
A Kárpát-medence vonatkozásában a román átállás hasonlóan komoly hadműveleti, sőt hadászati következményeket eredményezett, mint a Balkán-félsziget esetében. A különbség a két térség között mégis jelentős. A Balkán esetében a román átállás annak német szempontból való gyors elvesztését vonta maga után, úgy, hogy a front a félsziget nagyobb részén hamar átvonult, s az érintett területek ennek megfelelően nem szenvedtek számottevő háborús károsodást. A Kárpát-medence elvesztése ezzel ellentétben lassan ment végbe, s eközben minden négyzetkilométerért harcok dúltak. Úgy vált hadszíntérré, hogy a háborút minden város és falu megszenvedte. Abban, hogy a román átállás hatása másként jelentkezett, öt tényező játszott főszerepet.
Elsőként az, hogy a német Dél-Ukrajna Hadseregcsoport augusztus 23-át követően visszavonuló erői (mármint akiknek ez sikerült) elsősorban a magyar határ felé vették az irányt. Másfelől a magyar határvédelmi alakulatok készen álltak a román betörések visszaverésére, ezzel a határ mint felvételi állás biztosítására. Ide tartozik a két magyar támadó hadművelet, amely szeptember első felétől egy hónapra megszilárdította az arcvonalat, lehetővé téve a német hadseregcsoport újjászervezését és részleges feltöltését.
Harmadrészt, de nem harmadikként említendő a magyar politikai akarat a harc folytatására, amely nélkül hiábavaló lett volna a németek visszavonulása a magyar határok mögé, mint ahogy hiábavaló volt az déli irányban a bolgár határok mögé. A negyedik tényező az előzőt erősíti meg: a társadalom, a lakosság felfogása és hozzáállása. A magyar (s például a Székelyföld magyarlakta terület volt) lakosság tartott a szovjet és egyenesen félt a román megszállástól. Minden támogatást meg is adott a határt védő magyar csapatoknak, a németek pedig azok védelmi potenciálját erősítették. Bulgária ennek is ellenpéldája volt. Ott a nemzet egésze szimpatizált az oroszokkal, aminek egyenes következménye volt a hadsereg által támogatott felkelés a szovjet hadsereg benyomulása után.
Az ötödik tényező az elsőhöz kapcsolható. Igaz, a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport objektív okból vonult vissza elsősorban Magyarország irányába, de a német politikai vezetés is fontosabbnak ítélte a Kárpát-medence megtartását a Balkán keleti és déli felénél. Hitler erről (július 31-én, tehát még a román átállás és a bulgáriai felkelés előtt ) így nyilatkozott a hadsereg vezetőinek: „A legfontosabb számunkra és marad is a magyarországi térség megtartása. Élelmezési szempontból az egyetlen lehetséges pótlása annak, amit másutt elveszítünk, nyersanyag szempontjából pedig értékes forrása a bauxitnak, a mangánnak (...) Közlekedésileg pedig ez a kulcsa a délkeletnek. Ezért (...) biztosításának létfontosságú jelentősége van.”61
61 1.hds. 96–97. p.
Magyarország, ellentétben Romániával és Bulgáriával, nem vált ki a Németország vezette szövetségből. Annak, hogy csak közel két hónap elteltével tett rá (elvetélt) kísérletet, alapvetően belpolitikai okai voltak. E belpolitikai tényezők elemzése azonban nem ezen tanulmány feladata. Annyit azért el kell mondani, hogy a magyar vezetés a román átállás napjáig a nyugati megoldásban reménykedett. Ez azt jelenti, hogy a román előzetes fegyverszüneti 26feltételeknél lényegesen korábban, 1943. szeptember 9-én átvett brit előzetes fegyverszüneti feltételek alapján bíztak az angolszász csapatok megjelenésében a Kárpát-medencében. A politikai és a katonai vezetés (nagyobb részének) véleménye egybehangzóan az volt, hogy ki kell tartani a Kárpátokban, nem szabad beengedni a Vörös Hadsereget, s akkor kihúzhatják a Balkán felől vagy az Észak-Itáliából, a laibachi-átjárón bevonuló angolszász csapatok beérkezéséig, akik előtt majd letehetik a fegyvert. Mindezt úgy, hogy lovagias módon nem támadják hátba a két világháborús szövetségest, Németországot, s a Szovjetunió haderejének feltartóztatásával még érdemeket is szereznek a Nyugat előtt. A Kárpátokban a túlerővel szemben való kitartás nem volt teljesen illuzórikus: egyfelől ez egyszer már sikerült 1915–1917 folyamán, másfelől bizakodtak az Árpád-vonal védőképességében, s – mint látni fogjuk – nem alaptalanul.
A magyar vezetés 1944. augusztus 23-át követően döbbent rá, hogy komolyan kell(ett volna) venni a több irányból érkezett figyelmeztetéseket: ne csupán Nyugat, hanem Kelet felé is keressék a lehetőséget a háborúból történő kiugrásra. Most döbbentek rá korábbi információik fontosságára: a magyar felderítés idejében tudomást szerzett a román–szovjet titkos tárgyalásokról. Pontosabban: a vezetés bizonyos értelemben felismerte az információk fontosságát, hiszen még Berlint is tájékoztatta. Más kérdés, hogy Hitler bizalma ennek ellenére sem rendült meg Antonescu marsallban. Nem is a conducător hajtotta végre a román átállást eredményező bukaresti puccsot.
