Románia átállása
Románia átállása
1944. augusztus 23-án 16 órakor a Hohenzollern-dinasztiához tartozó I. Mihály román király letartóztatta Ion Antonescu marsallt, az ország teljhatalmú diktátorát (az államvezért, románul conducătort, amit németre Staatsführerként lehet fordítani).8
8 Lipcsey II–394–395. p.
I. Mihály 18 órakor tájékoztatta fegyverszüneti kérelméről a meglepett, a megelőző szórványos híradásoknak hitelt nem adó német követet, Manfred von Killingert, aki másnapra virradóra öngyilkos lett.9 Ezzel párhuzamosan a Constantin Sănătescu vezérezredes elnökletével megalakított katonai kormány10 lezáratta a Bukarestbe bevezető utakat és vasutakat, s blokád alá vonatta a bukaresti német alakulatok elhelyezési körleteit.11
9 Lipcsey II–395. p.; Bethlen 154. p.
10 Lipcsey II–395. p.
11 Lipcsey II–395. p.
Másnap a román hadsereg országszerte támadásokat intézett addigi szövetségese, a német hadsereg ellen, a Luftwaffe pedig bombázta Bukarestet. I. Mihály 25-én hadat üzent a Harmadik Birodalomnak. A sikeres királypuccshoz a Román Kommunista Párt csak asszisztált, ellentétben az 1945 utáni évtizedekben kiadott román könyvekben található állítással, amely a kommunisták vezette nemzeti felkelésről beszélt. A kommunisták a 23-i esti rádióbeszédből értesültek a történtekről, s másnap kapcsolódtak be az eseményekbe. Tudtak a készülő kiugrásról, de azt csak három nappal későbbre várták. Mindenesetre – mintegy gesztusként Sztálinnak – Antonescut átvehették a királyi palotából.12
12 Süle 200. p.
Bár a németeket a bukaresti események váratlanul érték, mindez nem volt előzmény nélkül. 1943-tól a román vezetés, a magyart követően, titokban felvette a kapcsolatot az 14angolszász hatalmakkal. Ellentétben azonban a Kállay-kormánnyal, a román királyi Udvar a Szovjetunióval is kereste az érintkezést. A királyi családhoz tartozó Barbu Ştirbei, a „Fekete Herceg” vezetésével 1944 tavaszától komoly tárgyalásokat folytattak Kairóban, majd Moszkvában.
A brit kormány 1944. január 16-án átengedte a Romániával folytatott fegyverszüneti tárgyalások irányítását a szovjetnek.13 Április 12-én közölték a román delegációval az előzetes fegyverszüneti feltételeket, amit Antonescu ugyan elutasított, de a Nemzeti Liberális Párt és a Nemzeti Parasztpárt június 10-én elfogadott. A fegyverszünetet majd csak az átállás után, szeptember 12-én írták alá. Ez – az előzetes feltételekkel egybecsengően – tartalmazta Románia kötelezettségét minden kapcsolat megszakítására Németországgal és szövetségeseivel, s bekapcsolódására a Tengely elleni háborúba. Területi vonatkozásokban úgy rendelkezett, hogy Románia köteles visszaadni a Szovjetuniónak az 1941-ben elfoglalt tartományokat, azonban visszakapja az 1940. évi második bécsi döntéssel elvesztett Észak-Erdélyt vagy annak nagyobb részét [sic!]. A fegyverszünet lehetőséget adott a királyság mint államforma megtartására, ám előírta a demokratikus politikai erőket összefogó kormány megalakítását és Szövetséges Ellenőrző Bizottság fogadását.14
13 Vígh 10. p.
14 Süle 199. p.; 389. p.
A király, illetve közvetlen környezete májustól kezdte el a kiugrás előkészítését.15 Június 14-ére virradó éjszaka a fenti kettő, illetve a Román Kommunista Párt képviseletében Mihai Ioanitu, Grigire Niculescu-Buzeşti és Emil Bodnăras tárgyalásokat kezdett Dumitru Dămăceanu ezredessel, Gheorhge Mihail és Ion Stircea tábornokkal (előbbi Bukarest helyőrség-parancsnokságának vezérkari főnöke volt) a kiugrás végrehajtásáról. A tanácskozást a király képviseletében a későbbi miniszterelnök, Constantin Sănătescu tábornok vezette.16 Június 20-án megalakult a Nemzeti Demokrata Blokk (Blocul Naţional-Democrat), amelynek tagja volt még a fenti három párton kívül a Szociáldemokrata Párt is. A Blokk elismerte, hogy a kiugrás a királyi Udvar vezetésével fog lezajlani, s elfogadta a monarchia fenntartását a jövőben. Antonescu és köre kimaradt az előkészítésből.17
15 Süle 200. p.
16 Bitay 63. p.; Contributia 35. p.
17 Contributia 32. p.
A szovjet vezetés 1944 első feléig majdnem azonosan tekintett Magyarországra és Romániára, sőt az utóbbival szemben Besszarábia, Észak-Bukovina és Transznyisztria (a Dnyeszter – románul Nistrul – és a Déli-Bug közötti terület) 1941-es bekebelezése, továbbá az 1941-es vérengzések miatt mélyebb ellenszenvet táplált. 1944-ben azonban már örömmel fogadta a román felajánlkozást, amely adott esetben lehetőséget biztosított a gyors előnyomulásra a Balkán irányába. Hogy az Udvar szándékait ösztönözzék, Moszkvában burkolt ígéreteket tettek az erdélyi kérdés Románia javára történő megoldására. Bukarestben azonnal kaptak ezen a lehetőségen, hiszen a bukás felé gyorsulva haladó Hitlertől egyre kevéssé várhatták Észak-Erdély 1940-es revíziójának revízióját, másfelől tisztában voltak azzal, hogy a Szovjetunió mind valószínűbb háborús győzelme Besszarábia és Észak-Bukovina ismételt elvesztését jelenti majd. Akkor pedig Észak-Erdély másodszori megszerzése „marad” csupán, az viszont kifejezetten alkalmas arra, hogy a 180 fokos fordulatot végrehajtó Udvar mögé állítsa a nacionalista román tömegeket. S az sem volt lényegtelen, hogy ez a nacionalista tömeg a mindennapi megélhetési problémák ellenére nem volt alapvetően elégedetlen az Antonescu-rezsimmel. Dél-Dobrudzsa háború utáni hovatartozása akkor még bizonytalan volt.
Sztálinnak alapvetően mindegy volt, kinek adja vissza a kettéosztott Erdély másik felét, s adott esetben egy magyar kiugrás is fontos lett volna számára, hiszen akkor a Kárpát-medencébe bejutva, elérheti a német (osztrák) határt, elvágja a teljes balkáni német haderőt, és szárazföldi összeköttetést teremt Tito hadseregével, akinek területeit az angol hadsereg addig semmiképpen sem érhette volna el.
A magyar kormány azonban 1944 szeptemberéig még kizárólag a nyugati szövetségeseknél 15kereste a kiugrás (de nem az átállás) lehetőségeit. Ennek megítélésénél nem szabad elfeledni, hogy a Szovjetunió csatlakozott a casablancai értekezlet határozatához, amely érvénytelennek tekintett minden, Hitler és Mussolini közreműködésével kialakított területi változást, s ez erős megfontolásra és óvatosságra késztette a magyar politikai vezetést.
Az előkészítés is szervezettebben folyt Bukarestben, mint 1944 októberében Budapesten. Június 14-ére virradóra már az átállás időpontját is kitűzték augusztus 26-ára, s megállapodtak, hogy azt szükség esetén fegyverrel (!) kényszerítik ki a németekkel szemben.18 (A magyar vezetés a kiugrást úgy képzelte, hogy két világháborús szövetségese, a német hadsereg számára lovagiasan biztosít egy kivonulási időszakot.)
18 Lipcsey I–373. p.
Az augusztus 20-án Iaşi–Chişinău térségében megindult szovjet offenzíva darabokra szaggatta a 3. és a 4. román hadsereg arcvonalát, ennek nyomán Antonescu 21-én és 22-én kétszer is tárgyalt Hans Friessner vezérezredessel, a német Dél-Ukrajna Hadseregcsoport főparancsnokával, s a 22-én összehívott rendkívüli minisztertanáccsal kimondatta a háború folytatását. 23-án 16 órára kihallgatást kért a királytól, majd még késő délután a frontra készült, hogy személyesen irányítsa az ellenállás újjászervezését, egyben intézkedett a Bukarestben és környékén állomásozó román csapatok útba indítására az arcvonalba. A fronton lévő román parancsnokokról, különösen Petre Dumitrescu vezérezredesről, a 3. és Ilie Şteflea hadseregtábornokról, a 4. román hadsereg frissen kinevezett parancsnokáról (a Nagyvezérkar addigi főnökéről) feltételezni lehetett a hűséget Antonescuhoz. Ezek vezettek ahhoz, hogy a kiugrás időpontját három nappal előbbre hozták, de erről a Kommunista Pártot nem értesítették.19
19 Lipcsey I–373. p.; Friessner 72–81. p.; Styemenko 155. p.
Augusztus 23-án délután I. Mihály fogadta a conducătort, s feltette a kérdést: hajlandó-e közreműködni az átállás végrehajtásában. Amikor az nemet mondott, letartóztatta.20 Este 22 órakor a rádióban elhangzott a király kiáltványa. Az uralkodó bejelentette a katonai-fasiszta diktatúra [sic!] felszámolását, az ellenségeskedés beszüntetését az Egyesült Nemzetekkel szemben, valamint a román hadsereg csatlakozását a Németország elleni küzdelemhez. Mint a fegyveres erők főparancsnoka, megparancsolta a hadseregnek, hogy lépjen harcba a németekkel szemben, s hogy indítson hadműveleteket Észak-Erdély elfoglalására: „III./b. Recuperarea fortelor armate române de pe frontul din Basarabia şi Moldova în scopul ulteriorei ľar întrebuintări în operatiunile vizând recucerirea Ardealului de Nord.” A kiáltvány megjelent a Romania Libera másnapi számában.21
20 Lipcsey II–394–395. p.
21 Bitay 26., 73. p.
A királyi kiáltvánnyal egyidejűleg, augusztus 23-án 22 órakor kiadott hadparancsában a román Nagyvezérkar (Marele Stat Major) aznap délután újonnan kinevezett főnöke, Gheorghe Mihail hadosztálytábornok elrendelte a német haderő kiverését Románia területéről, egyben a német és magyar (!) csapatokkal szembeni aktív harctevékenységet Észak-Erdélyben: „III. Ideca generală operativă: (...) c./ Eliberarea teritoriului naţional de trupele germane. d./ Actione ofensivă pentru recucerirea Ardealului de Nord (...) Pentru acţiunea ofensiva contra trupelor germano–maghiare din Transilvania de Nord...”22
22 Bitay 80. p.
Bár 25-étől román csapatrészek többször betörtek Magyarországra (a trianoni területre is), átfogó román támadás nem indult Észak-Erdély elfoglalására. Sănătescu miniszterelnök mindenesetre felszólította Magyarországot Észak-Erdély kiürítésére. Hogy a tábornok-kormányfő szavainak nyomatékot adjon, a román légierő augusztus 30-án magyar városokat bombázott, az 1940-ben visszacsatolt országrészeken Nagyváradot és Szász-régent, a trianoni területen Kecskemétet és Ceglédet.23
23 Gosztonyi 171. p.; Tájékoztatók 504/b. lap.
Az ellenségeskedés a német és a román csapatok között már 24-én kirobbant. A román Nagyvezérkar 24-én felszólította a német katonai szerveket és csapattesteket a helységek, illetve a román alakulatok és törzsek elhagyására. Az erre adott 24 órás – s így eleve teljesíthetetlen – határidőt be sem várva, Moldvában, a 8. német hadsereg 3. hegyivadász-hadosztályának 16arcvonalán, Mironnál a 3. román határőrezred megtámadta a 138. német hegyivadászezredet. Támadások érték a Bukarestben és környékén települt törzseket és alakulatokat is. Erről a német, a szovjet és a román források egyaránt beszámolnak.24 Ez korábban történt, mint Bukarest német bombázása. Nem ez utóbbi vezetett tehát az ellenségeskedések kirobbanásához.
24 KTB 7208191. felvétel; Zaharov 112. p.; Armata Romana 72. p.; Bitay 28. p.; megjegyzendő, hogy ez utóbbi általában az ellenségeskedés kirobbanásáról ír a román–német csapatok között, nem csupán egyetlen helyen lezajlott román támadásról – s Romániában adták ki.
Annak magyarázatára, hogy egy egész hétig nem indult átfogó román offenzíva Magyarország ellen, több elmélet létezik. Ezek egyike abból indul ki, hogy a román hadsereg nem készült fel egy nagyobb támadásra. A Dél-Erdélyben és a Dél-Partiumban állomásozó erők nagysága (ezt később látni fogjuk), nemkülönben az átállás előkészítésére rendelkezésre álló több hónap önmagában is cáfolja ezt az elméletet. A másik elképzelés szerint a román politikai vezetés arra várt, hogy Magyarország azonnal követi a román példát, akkor pedig Moszkva amúgy sem engedi meg a román–magyar konfliktus kifejlődését. Ezt a román király és a vezérkarfőnök augusztus 23-án este kiadott nyilatkozatai és parancsai cáfolják. A harmadik gondolatmenet áll a legközelebb a valósághoz: a román politikai és katonai vezetés egyaránt egy nagyobb arányú magyar támadást várt Dél-Erdély és a Dél-Partium ellen. Ennek bekövezése esetén a román hadsereg a magyar betörés visszaverése után mehetett volna át támadásba, a politikai vezetés pedig világgá kürtölhette volna, hogy Romániát magyar agresszió érte, s ők csupán védekeznek... A magyar offenzíva azonban a román átállást követő első héten nem következett be.
Augusztus végén a román Nagyvezérkar további két olyan, egymást követő hadműveleti utasítást adott ki, amely a Magyarország és Románia között történtek megítélése (ki is volt a támadó fél) szempontjából kiemelt jelentőséggel bír. 29-én elrendelte az Erdélyben állomásozó erők számára, hogy foglaljanak kedvező terepszakaszokat egy támadó hadművelet megindításához, s ennek érdekében kezdeményezzenek erőszakos felderítő vállalkozásokat a határ magyar oldalán (látni fogjuk: a magyar Legfelsőbb Honvédelmi Tanács csak szeptember 1-jén engedélyezte az aktív határvédelmet, azaz a határ átlépését a betört román csapatrészek visszaszorítása közben). E hadműveleti utasítás az Olt völgyében a Székelyfölddel szemben felvonult román hegyihadtestnek azonnali támadást rendelt el Szárazajta–Marosörményes térségében.25
25 Jakus 11. p.
Az augusztus 30-án kiadott következő hadműveleti utasítás korlátozott célú támadásokat rendelt el a határvonal teljes hosszában a leendő offenzíva megindításához kedvező pozíciók elfoglalására magyar területen, s előírta, hogy ezen akciók közben, ha a helyzet és a magyar csapatok harcértéke lehetővé teszi, nem szabad megállni, hanem ki kell fejleszteni a betöréseket nagyobb kiterjedésű támadássá.26 A román hegyihadtest a parancsnak megfelelően támadásba is lendült, ekképp a nagyobb arányú román hadműveletek is korábban kezdődtek meg, mint a magyar hadsereg szeptember 5-i támadása.
26 Jakus 12. p.
