A magyar országerődítés
A magyar országerődítés
Magyarországnak 1939 tavaszától Kárpátalja visszatérésével ismét ezeréves határai (is) voltak. Az esztendő azonban súlyos eseményeket hozott. Németország és a Szovjetunió lerohanta Lengyelországot, amit Lengyelország negyedik felosztása követett. Ezzel Magyarország két ellentétes világnézetű nagyhatalom – a pánszláv, kommunista Szovjetunió és a nemzetiszocialista Németország – közé került. E veszély megjelenése arra késztette a magyar kormányzatot, hogy a kárpátaljai határszakaszt megerődítse. A Honvédség utászszázadai hozzákezdtek a járható irányok lezárásához, a határvadász-alakulatok védelmének műszaki kiépítéséhez.
A magyar katonai vezetés 1940 decemberében szerzett tudomást a Szovjetunió elleni esetleges fegyveres fellépés lehetőségéről. A német katonai vezetés ekkor arra kérte Bartha Károly szolgálaton kívüli táborszernagy honvédelmi minisztert és Werth Henrik gyalogsági tábornok vezérkari főnököt, hogy Kárpátalján építtessenek ki erős védelmi rendszert, és szükség esetén legyenek készek annak megszállására. Ennek fejében ígéretet tettek korszerű fegyverek, így tábori lövegek, harckocsik, repülőgépek szállítására, ami elengedhetetlen volt a m. kir. Honvédség fegyverzetének korszerűsítéséhez.
A Honvéd Vezérkar a tárgyalások után szinte azonnal hozzáfogott a védelmi feladatok megszervezéséhez. 1941. április 11-én a védelemre kijelölt 1. hegyidandár és 8. határvadászdandár megszállhatta a már nagyban kiépített erődvonalat.
A magyar katonai vezetés a háború addigi tapasztalataiból levont következtetések alapján olyan erődvonal kiépítését határozta el, amelyik nem hasonlított egyetlen addig kiépítetthez sem. A Kárpátok nyújtotta lehetőségeket kihasználva olyan védelmi rendszert dolgoztak ki, amelyik csak a járható irányok lezárására hivatott. A határon általában nem 245építettek védőműveket. Az ország belsejébe futó folyó- és patakvölgyek, szorosok védelmére koncentráltak, hiszen gépjárművek, harckocsik, ló vontatta szállítójárművek számára csak az említett irányok járhatók, s az ezer méternél magasabb hegyek nagyobb csapatok támadására alkalmatlanok.
Ezeket a völgyeket az ország belseje felé eső részükön egy-egy völgyzárral látták el, amelyek rendszerint 15-25 bunkerből álltak. A bunkerek szándékosan nem rendelkeztek lőréssel, mindössze a személyi állomány és a fegyverzet épségének megóvására szolgáltak. Nem volt rajtuk szellőzőnyílás sem, vagyis nem terveztek hosszabb idejű benn tartózkodást. Kétfajta bunkert készült: az egyik egy raj, a másik egy félraj befogadására volt alkalmas. Mélyen a föld alá épültek, 60-100 cm vastag födémmel, amire álcázásul földréteg került. Csak ritkán és elkerülhetetlen esetekben építettek lőréssel ellátott bunkert a völgyzárat megközelítő és a visszavonulási útvonal mentén. A bunkerek ajtaja rendszerint a leszerelt román és csehszlovák erődökből származott. Vezetési pontok és segélyhelyek is készültek a föld alá süllyesztett vasbetonbunkerek mintájára.
A bunkerekhez csatlakoztak a futóárkok, amelyek a nyílt tüzelőállásokhoz vezettek. Minden fontosabb fegyvernek több váltóállást is kiépítettek. Ezek a tüzelőállások általában egymás fölött, a hegyoldalban helyezkedtek el, emeletes tűzrendszert képezve. A védőállások egymással tűzösszeköttetésben álltak, hogy egymást tűztámogatásban tudják részesíteni. A völgyzárban a gépkocsival járható utakat, patakvölgyeket elaknásították és lebetonozott harckocsiakasztó prizmákkal tették járhatatlanná. Az utakat kettős vasbeton sorompókkal látták el, amelyek között kanyarogva lehetett áthaladni.
A völgyzárak védelmét egy-egy erődszázad látta el, amely abban különbözött egy gyalogszázadtól, hogy több sorozatlövő fegyverrel, aknavetővel, gránátvetővel rendelkezett, és páncéltörő fegyvereket is kapott. Az erődszázad mögött 5-10 km-re volt építették ki annak a határvadász-zászlóaljnak a védőkörletét, amelyikhez az erődszázad is tartozott. Itt már nem építettek annyi bunkert. Ez nem jelentette az erődrendszer hátsó határát, a határvadász-zászlóaljak mögött (az elvek szerint) hegyi- vagy gyalogoscsapatok álltak szükség szerint készenlétben, hogy a betört ellenséget visszaverjék.
A völgyzárak közötti hegygerinceken határportyázó-századok tartották az összeköttetést és látták el a határőrizetet. Háború esetén – az elképzelések szerint – a völgyzárak között gyalogoscsapatok által kiépített és védett tábori erődítések húzódtak volna.
A völgyzárban védekező erődszázadnak az ellenség tüzérségi tüzelőkészítése idején a bunkerben kellett tartózkodnia, a gyalogság támadásakor a nyílt tüzelőállásokból kellett megvívnia a harcot a mögöttük álló határvadász-zászlóalj hegyi-ágyúsütegének támogatásával. A völgyzárat csak addig kellett védenie, amíg a támadást fölényesen vissza tudta verni. Amikor az ellenség nyomása olyan nagy lesz, hogy már veszélyezteti a század létét, akkor a rajok ismét – teljes fegyverzettel – saját bunkereikbe vonulnak, és magukra zárják az ajtót vagy visszavonulnak a határvadász-zászlóalj támpontja mögé. Az ellenség folytatja a támadást a völgyben a határvadász-zászlóalj támpontja felé, amelyik tüzérségének és gyalogságának összefogott tüzével megállítja az előretörést. Ez a feltétele annak, hogy a zászlóalj mögül meginduló csoportosításban lévő hegyi- vagy gyalogoscsapattestek ellenlökése visszavegye a völgyzárat. Ekkor az erődszázad ismét felveszi eredeti harcrendjét, és minden kezdődhet elölről, mintha nem történt volna semmi.
A fentiekből kitűnik, hogy a Honvédség szakemberei 1940 és 1944 között olyan erődvonalat terveztek, amelynek működési elve alapján egyedülálló volt Európában. Kímélve az anyagot és az emberi életet, a lehető legnagyobb teljesítményre volt képes.
Az Árpád-vonal 1944 késő nyarán, Románia átállásakor még nem volt készen, ám egy ideig így is feltartóztatta a Vörös Hadsereg nagyszabású támadását addig, ameddig délről 246meg nem kerülték a szovjet csapatok, így további védelme értelmetlenné vált. Jelentőségét csak ekkor veszítette el.
A témáról érdemes elolvasni autentikus visszaemlékezéseket is. Jolsvai Viktor vezérkari ezredes különböző vezérkari beosztásokban, majd az 1. magyar hadsereg vezérkari főnökeként teljesített szolgálatot. Terjedelmes és részletes visszaemlékezésében így ír:
“Mivel a határ a Kárpátok gerincén húzódott, s ott nem volt lehetséges a védelem alapjait felépíteni, azt egy hátrébbfekvő vonalon kellett megtenni. Ez lényegében abban állott, hogy úgynevezett völgyzárakkal (...) fő közlekedési vonalakat (völgyek, utak, vasutak) zártak le s így feladatuk az volt, hogy páncélos és gyorscsapatok lerohanása ellen biztosítsanak, és időt nyerjenek a saját erők bevetéséhez. A völgyzárak telepítése a határhoz legközelebb eső védelemre, illetve lezárásra legalkalmasabb helyeken történt (...) Egy-egy völgyzár általában 1-2 km szélességben zárta le a kelet-nyugati illetve a kelet-dél irányba vezető utakat és völgyeket. Lényegében egy völgyzár kb. 10-20 kiserődből álló betonrendszer volt, amelyek előtt harckocsiakadályok, aknamezők, drótakadályok – részben magasfeszültségű árammal – terültek el. Egy völgyzár megszálló ereje egy állandóan hadiállományon lévő erődszázad volt, kb. 200-300 főnyi létszámmal. Később a megfelelő mélység biztosítása végett e völgyzárak mögött a terepnek megfelelően 5-10 km távolságban az elsőhöz hasonló második völgyzár telepíttetett. Egy völgyben egymás mögött fekvő két völgyzár fölött egy erődzászlóalj parancsnok állott, akinek feladata a völgy védelmének egységes vezetése volt. A (...) völgyzárak korántsem alkottak egy összefüggő vonalat, hanem az egyes támpontok között nagy hézagok voltak, amelyeken könnyű volt az átszivárgás és így csak páncélosok és gyorsan mozgó alakulatok lerohanása ellen jelentett némi védelmet. Amellett időt biztosított a saját nagyobb erők tervszerű bevetéséhez. Ez bizonyítja, hogy a magyar vezetés nem gondolt merev védelemre, hanem a helyzetnek megfelelően támadással akarta a védelmet összekapcsolni.”3
3 Jolsvai Viktor: A m. kir. 1. honvéd hadsereg története 1–2. p. (Hadtörténelmi Levéltár Tanulmánygyűjtemény [a továbbiakban: HL Tgy.]; 3480.I.).
“Az 1943. Év folyamán (...) az arcvonal fokozatosan közeledett Magyarország északkeleti határa felé. Ez az év őszén a magyar vezetést arra késztette, hogy az elöljáróban említett völgyzárak vonalát védőállássá építse ki. (...) Ez lényegében földerődítés jellegű volt és kisebb csoportok, szakasztámpontok, óvóhelyek, megfigyelőállások, barakkok stb. építésére szorítkozott, vagyis a meglevő betonerődök (völgyzárak) közeit tábori erődítések beiktatásával védőállássá fejlesztették ki. Még ez sem volt teljesen összefüggő vonal, de az egész védőállás tűzzel mindenütt lezárható volt.”4
4 uo. 5. p.
Az Árpád-vonal építése
A Honvéd Vezérkar főnöke az 1941-re szóló szervezési intézkedésében5 elrendelte az Erődítési Parancsnokság felállítását, amely a VKF 7. m. osztályán keresztül a vezérkarfőnöknek volt alárendelve. E vezetési szerv felügyelte a már építés alatt álló kárpátaljai védelmi művek megépítése mellett a Keleti-Kárpátokban felállítandó hasonló erődökkel kapcsolatos munkálatokat is. A végcél egy összefüggő, de nem a határon futó (ez anyagi okból sem kerülhetett szóba), völgyzáró erődítéseken alapuló, katonai szempontból egyedülálló aktív védelmi rendszer kiépítése volt a visszakerült kárpáti határszakaszon.
5 HL VKF, B/237, 277/1948/1988 számú mikrofilmlap.
Az elkövetkező három év során a Honvédelmi Minisztérium a lehetőségeihez képest hatalmas összegeket költött a munkálatokra, amelyek eredményeként északnyugatról délkeletre az alábbi völgyzáró erődöket építették ki: Malomrét, Vezérszállás, Volóc, Ökörmező, Felsőszinevér, Alsókalocsa, Királymező, Oroszmokra, Körösmező, Rahó, Tiszabogdány, Vasér, Havasmező, Borsa (Priszlop), Óradna, Kisilva, Nagyilva, Maros-borgó 247(Tihucza), Gyergyótölgyes, Borszék, Palotailva (Szalárd), Gyergyóbékás, Gyimes-felsőlok, Kászonújfalu, Sepsibükszád, Úz-völgy, Ojtoz.
Az Erődítési Parancsnokság parancsnoka Molnár Pál hadmérnök ezredes volt. Vezérkari főnöke eleinte Pacor Ernő vezérkari alezredes, 1943 augusztusától Kőszegi Attila vezérkari alezredes lett. Hadbiztosa Gede Sándor hadbiztos alezredes volt. Az Erődítési Parancsnokság állományába tartozott még Hárosi Teofil ezredes és Mikes László őrnagy. Az Erődítési Parancsnokság egy szűk törzs volt, de az erődítési csoportparancsnokságokkal és a hozzá tartozó erődítési kirendeltségekkel együtt már jelentős szervezetnek számított. 1942–1943-ban mintegy 35 ezer ember dolgozott a Keleti-Kárpátok erődítésén. A vezetési szervek működésére Zágony Pál százados így emlékezik vissza.6
6 A riportot Szabó József János készítette 1998-ban a 90 esztendős Zágony Pállal, aki az Erődítési Parancsnokság Erődítési Csoport Parancsnokságán teljesített szolgálatot 1936-tól 1944-ig.
“A Műszaki Egyetem hadmérnöki karát végeztem el 1936-ban és a Haditechnikai Intézet Műszaki Osztályára kerültem mint tervező mérnök (...) Hamarosan előléptettek hadnagynak (...) főhadnagynak, rá egy félévre századosnak. Egyszer azt a feladatot kaptuk, hogy vasbeton falakat kell tervezzünk, különböző méretben azért, mert ezekből majd bunkerek lesznek. (...) Kipróbálásukra a hajmáskéri laktanya melletti területet jelölték ki. 100 méteres körívben felépítettünk 8 darab 3 méter széles és 3 méter magas vasbeton építményt, különböző vastagságban, különböző vasszerkezettel, különböző betonszerkezettel. (...) a kör középpontjából különböző kaliberű löveggel mindegyikre több lövést adtunk le (...) elemeztük, hogy a falak milyen ellenálló erővel rendelkeznek (...) megterveztük a bunkereket is. Voltak olyan bunkerek, amelyiken egy lőrés, volt olyan amelyiken két lőrés volt, de olyanok is amelyek csak pihenő helyek voltak. Négy vagy öt fajta bunkert terveztünk, amelyek különböző típusúak és méretűek voltak. A kísérletek alapján döntötte el a Haditechnikai Intézet Műszaki Osztálya, hogy melyik bunker milyen méretű legyen, és milyen szerkezetű anyagból kell elkészíteni. Így aztán típustervek készültek. (...) minden típusú bunkerre komplett építési tervet készítettünk, a zsaluzástól kezdve a vasaláson át a cement és sóder mennyiségen keresztül mindent. Ha meg kellett valahol építeni egy bunkert, annak a típustervét mi oda tudtuk adni az építőknek. (...) Időközben eljött 1938 ősze, amikor a Haditechnikai Intézet állományából a Műszaki Osztályt kiemelték és ebből alakult meg az Erődítési Részleg, még a Hadik laktanyában a Haditechnikai Intézet keretében.7 1939-ben, amikor Kárpátalja is visszakerült, kiküldtek engem, Mikes László századost és Kákovics főhadnagyot Kárpátaljára. Técsőn volt néhány napig a székhelyünk. A katonai építkezésekhez szükséges fűrészárút kellett összegyűjteni, és vasúton elküldeni a megadott helyekre. Néhány hónap múlva itt végeztünk a feladattal és felrendeltek minket Havasaljára. Ez Körösmezőnek egyik külterületi faluja volt, ahol kanyarodik fel az út Tatár-hágó felé. Ott volt egy nagy fűrésztelep. Itt összerakható és szétszedhető barakkokat készítettünk (...) visszamentünk a fővárosba. Rövid idő múlva újra felrendeltek minket Kárpátaljára, Ungvárra. A Haditechnikai Intézet erődítési kirendeltsége lettünk.8 Az ungvári vármegyeházán volt az irodánk. A kirendeltség parancsnoka Mikes László utász őrnagy volt (...) volt egy tervező részleg, aminek én voltam a parancsnoka. Az előmunkálatokat végeztük a kárpátaljai katonai építkezésekhez, erődítési munkálatokhoz. (...) Ekkor kezdődtek meg az erődítési munkálatok (...) még a honvédség hadi-létszámra emelt árkász századainak részvételével.9 (...) 1940-ben (...) év vége felé megkaptuk azokat a pontokat, ahol völgyzárakat kellett építeni. Ehhez a szervezetet is átalakították. 1941 elején létrejött az Erődítési Parancsnokság10 és a Hadik laktanyából átköltözött a Honvéd utcába a mostani HM melletti épületbe. A mi részlegünk pedig parancsot kapott arra, hogy költözzünk le Csapra, mint Erődítési Csoport Parancsnokság.11 Csapon a vasútállomás mellett a Frank kávépörkölő telepen rendezkedtünk be. Az volt a feladatunk, hogy egy olyan bázist hozzunk létre, ahonnan minden szükséges építési anyaggal, 248élelmiszerrel el tudjuk látni az erődítési kirendeltségeket. (...) Volt 30-35 darab személygépkocsink és 80-90 tehergépkocsink (...) Az anyag zömét vasúton szállítottuk, mert beépített dupla vágányunk volt, de nem mindenhova vezetett vasút. Nagyon sok helyre nem tudtunk szállítani, mert olyanok voltak az útviszonyok. Nem hogy gépkocsival, de szekérrel sem volt járható némely útszakasz, ezért igen sok utat építettünk. Amikor a munka nagy részével végeztünk, – akkor már Észak-Erdély visszakerült – Csapról áthelyeztek Désre, ott alakítottuk meg a következő erődítési csoportot, hét kirendeltséggel (Havasmező, Felsővisó, Borsa, Óradna, Nagyilva, Marosborgó, Maroshévíz, egy kirendeltség több völgyzárat is épített – SZ.J.J) Mivel Désről a Székelyföld igen messze volt, egy külön erődítési csoport alakult meg Gyergyószentmiklóson, amelyikhez három kirendeltség tartozott (Gyergyótölgyes, Gyergyóbékás, Gyimesfelsőlok – SZ.J.J.). A kirendeltségek teljesen önállóak voltak, mi csak az anyagot és a terveket szállítottuk számukra. A faluban voltak raktáraik és mi oda szállítottuk a kiutalt anyagot (...) Hogy hogyan szállították ki (az építkezésekhez – SZ.J.J) az már rájuk tartozott. Minden kirendeltségnek volt 2 darab tehergépkocsija, voltak szállítómunkásai, meg szerződtettek helyi fuvarosokat.”
7 Az erődítési részleg feladata volt az országerődítéshez szükséges erődelemek tervezése.
8 Ez a kirendeltség egy előkészítő tervező részleg volt, az Árpád-vonal kivitelezési munkálatainak megszervezésére.
9 Ezt erősíti meg Laborc Gyula visszaemlékezése. Laborc Gyula: Katonaéletem 1931–1945 (HL Tgy. 3055.) 100. p.
10 HL HDM, B/237, 277/1948/1988 számú mikrofilmlap.
11 A csapi Erődítési Csoportnak volt egy tényleges tiszt parancsnoka, kezdetben Mikes László őrnagy, majd Puskás őrnagy. Ide tartozott egy segédtiszt, egy GH (a gazdasági hivatal korabeli rövid megnevezése) főnök, egy gépkocsi előadó, egy vasúti előadó és egy biztonsági tiszt. A munka nagy részét Zágony százados részlege végezte.
Az erődítési kirendeltségek működésére és a völgyzárak építésére vonatkozóan viszonylag pontos adatokkal szolgál Bajor Kálmán nyugállományú őrnagy, aki 1941-ben került az Erődítési Parancsnokság állományába.12
12 Bajor Kálmán a Ludovika Akadémia árkász szakának elvégzése után árkász parancsnoki beosztásokban szolgált, majd az Erődítési Parancsnokság állományába került. Mint a 9. számú kirendeltség vezetője a Nagy-Szamos és az Ilva patak völgyében három völgyzár építését irányította. A riportot Szabó József János készítette 1997-ben.
“A csapatoknál szolgálatot teljesítő műszaki tisztek közül emeltek ki sokadmagammal együtt. (...) Az erődítési kirendeltség állománya rajtunk kívül a különböző fegyvernemektől, elsősorban a gyalogságtól odavezényelt törzstisztekből állt. A részletes kitűzést is ők végezték. Az erődvonal felépítésének elveit a Honvéd Vezérkar határozta meg, de a részletek kidolgozásába nem szóltak bele (...) A részletes kitűzést a terepen szintén beosztott gyalogos és tüzértisztek végezték el. Az építést viszont mindenütt műszaki tisztek irányították. Az Erődítési Parancsnokság állományában (...) jelentős számú polgári alkalmazott dolgozott. Ezek a mérnökök tervezték a völgyzárakba beépített erődelemeket, a bunkereket és más építményeket is. A személyi állomány szállásaként szolgáló fából készült barakkokat is ők tervezték. (Ezekre a barakkokra az építés időszakában is nagy szükség volt, mert a völgyzárak meglehetősen elhagyatott vidékeken épültek, s később az erődalakulatok szálláshelyeként szolgáltak. – SZ.J.J.) Az elgondolás szerint a völgyeket kellett lezárni völgyzárakkal. 1943–44-ben (...) teljesen összefüggő vonalakat kell építeni, de ez már nem a mi feladatunk volt. Munkaszolgálatos alakulatokat hoztak, és azok építették ki a tábori erődítéseket.13 Eredetileg az volt a cél, hogy a völgyzárakat ne tudják megkerülni. Én először 1941-ben Borsára kerültem. (...) ott akkor már folyt az építkezés. A Kolozsvárról érkezett vállalkozók építették az erődelemeket. Ezek a létesítmények pedig olyan helyen épültek, amelyeket nehéz volt megközelíteni szállítóeszközökkel, ez viszont nagyon megnövelte a költségeket.14 1941 telén áthelyeztek Nagyilvára, ahol kirendeltségvezető lettem. Itt már vállalkozó nélkül, lényegesen kevesebb költséggel mi építettük meg a völgyzárat. A bunkerek tervrajzait központilag kaptuk meg. A barakkok építéséhez is kaptunk különböző típus tervrajzokat (...) 1942-ben indult ez a rendszer (...) Az építkezéshez szükséges anyagok (...) megrendelését a csoportparancsnokság végezte. A mérnökök, szakemberek felvételét is a mi igényünk alapján ők végezték. Az erődítési kirendeltség teljesen önálló volt, szokatlanul nagy hatáskörrel. (...) Nálam rendszerint 6-7 mérnök, meg építésvezető, valamint több száz munkás dolgozott. Az akkori időkhöz viszonyítva nagyon jól fizettünk. 1 pengő 10 illetve 1 pengő 30 fillér volt az órabér. Abban az időben egy pengőért egy többfogásos ebédet lehetett kapni Pesten. Ez a kubikusok órabére volt, a munkavezetők és a mérnökök ennek a sokszorosát kapták. Ezen kívül ingyen szállást is kaptak, igaz csak barakkban (...) Mi is ott éltünk a családunkkal együtt tavasztól őszig, 249szintén barakkokban. Rengeteg földmunka volt, így nagyon sok kubikusra volt szükségünk. (...) Mivel nagyon sok volt a sziklás és köves rész, felvettem egy robbantómestert is. Rajta kívül szükségünk volt még számos egyéb szakmunkásra is. Vasbetonszerelők, villanyszerelők, ácsok foglalkoztatása is elengedhetetlen volt. Az erődelemek kitűzésénél alapvető követelmény volt, hogy a tűzfegyverek megfelelő kilövése biztosított legyen. Egy-egy völgyzár egy-egy erődszázad számára készült. Először tehát kitűzték a főbb tűzfegyverek (...) tüzelőállásait, amelyek nyílt tüzelőállások voltak, és ezekhez kapcsolódva tűzték ki a bunkerek helyét. A bunkereken nem volt tüzelőnyílás, csak páncélajtóval rendelkezett. A tüzelőállások helyeit gyalogos tisztek tűzték ki, bunker (...) pontos kitűzése már az én hatáskörömbe tartozott, műszaki feladat volt. A bunkerek vasbeton építmények voltak (...) Ezeket mélyen a föld alá építettük, kőtörmelékkel vettük körbe, földdel betakartuk és álcáztuk. A kőtörmelék arra volt hivatott, hogy a tüzérségi lövedék, ha netalán találat érné a bunkert, ezen robbanjon és ne a betonfalon. A bunkertől futóárok húzódott a tüzelőállásokig, ezen keresztül közelítették meg a fegyverkezelők a nyílt tüzelőállásokat, amelyek úgy lettek megépítve, hogy kereszttűz lövésére is alkalmasak voltak. (...) a völgyeket, utakat vasbetongúlákkal zártuk le. Ezek 1 négyzetméter alapterületű vasbetonból készült gúlák voltak amelyeket 3-4 sorban raktunk le és jól le is alapoztuk. Az akkori harckocsik ezeket nem tudták felborítani. Kisilvánál még a Szamos és az Ilva patak medrébe is építettünk ilyen gúlákat, amihez először a patakot is el kellett terelni. Az utakat is elzártuk két, nagyon erős sorompóval. Az egyik az út jobb oldalán, a másik az út baloldalán volt úgy, hogy egymást fedték és közöttük csak kanyarogva és nagyon lassan lehetett gépjárművel, vagy harckocsival áthaladni. A bunkerek falai igen alaposan meg voltak vasalva, ha jól emlékszem 220 kg szilárdságú betonnak kellett lennie. (...) A völgyzárban többféle bunker kapott helyet, így volt parancsnoki (...) A legtöbb szabvány bunker volt (...) ahova az erődszázad katonái tüzérségi tüzelőkészítés esetén be tudtak húzódni. Nagyilván 18 ilyen bunkert építettünk. Egy második vonalat is kiépítettünk, egy zászlóaljnak a védővonalát Kisilván. A nagyilvai völgyzár építése egyéves program volt, tehát egy év alatt el kellett készülnünk vele. (Mindössze egy olyan bunker készült, amelyik kilövőnyílással is rendelkezett, az Ilva patak és a Szamos összefolyásánál Kisilván, belőle kitűnően lehetett pásztázni mindkét völgyet. Nagyilva két meredek hegylánc között fekszik, ahol a 10-15 m széles Ilva patak folyik, egyik partján az úttal, a másikon a vasúttal. – SZ.J.J.) Miután az erődszázad átvette a völgyzárat, még sok építeni való volt rajta, mint például a telefonhálózat, de ezeket már nem mi készítettük. A bunkereket és a tüzelőállásokat a hegyoldalra kellett építeni, ami nem volt egyszerű feladat. (...) a betonnak a helyszínre való juttatása jelentette a legnagyobb gondot (...) hozattam motor meghajtású csörlőket, bányacsilléket és bányasíneket. Ezekből felvonókat építettünk. (...) A bunkerhez kapcsolódó lövészárkok nem készültek betonból (...) Ha olyan volt a talaj, hogy a lövészárok beomolhatott, akkor vesszőfonattal erősítettük meg. (...) Mélyebben volt, mint egy ember magassága, de a tüzelőállások már normális mélységűek voltak. A bunker magassága is olyan volt, hogy kényelmesen elfért benne a legmagasabb ember is. A tüzelőállások kitűzésének az volt az elve, hogy egymást tudják védeni. (...) a jó kilövéshez az erdőt is ki kellett irtani (...) olyan nyílt területek keletkeztek amelyeken nagyobb létszámú egység nem tudott észrevétlenül áthatolni. (...) Március végén, április elején kezdődött a munka a terepen és október végén november elején vonultunk be Budapestre, ahol a következő évi munkálatok tervezését, szervezését végeztük. (...) Ahhoz, hogy a bunkert be lehessen építeni többszörös mennyiségű földet kellett kitermelni. (...) Nagy segítség volt a robbantómester, aki igen csak értette a dolgát. Kirobbantotta a bunker helyét, a kubikusok meg kivágták a szükséges formát. A kirobbantott követ, meg földet használtuk a bunker 250betemetésére. Ezt követően amennyire csak lehetett álcáztuk a bunkereket és a tüzelőállásokat. (...) Mikor Nagyilván elkészült a völgyzár, azt elfoglalta az erődszázad, hozzákezdtünk Kisilván kiépíteni a második vonalat, ami egy zászlóalj védőkörlete volt. A völgyzár elkészülte után mi nem telepítettünk aknamezőket, nem húztunk ki drótakadályokat (...) A völgyzárhoz tartozott még Nagyilván kívül az Óradnán épült erődrész is.
13 A különleges munkásszázadok szervezése 1942-ben kezdődött meg (HL HM. Eln. 6/k. 226/M. 5034. számú csomó).
14 Pacor Ernővel készült interjú a Történeti Interjúk Videótárában (HL Tgy. 3172.) 30. p.
A Székelyföld erődítésének és védelmének problémái
Az Északkeleti- és Keleti-Kárpátok magas hegyvonulatai nagy előnyhöz juttatják a védekező felet. Erre a magyar katonai vezetés mindvégig számított is. Annál nehezebb volt a hosszú, ám kis mélységű “székely zsák” védelme a déli irányból. Vizek, leszámítva az Olt egy rövid szakaszát, sehol nem képeztek természetes akadályt. Komoly veszélyt jelentett, hogy az ország belsejével a mindössze 75 km szélességű kosnai nyak kötötte össze. A Honvéd Vezérkar ezért a Székelyföld körkörös megerődítése mellett foglalt állást. Észak-Erdélyben a domborzat a Sebes-Körös völgyében még kedvezett a védelemnek, de a Mezőséget kettészelő nyílt határ a támadónak kínált jobb lehetőségeket.
Bardóczy Ferenc vezérőrnagy, a Honvéd Vezérkar hadműveleti csoportfőnöke, egyben az erődcsapatok felügyelője 1943. augusztus 29. és szeptember 3. között megszemlélte a székelyföldi erődítési munkálatokat, valamint az erődítési alakulatokat. Augusztus 30-án megtekintette a borszéki és a gyergyótölgyesi völgyzárakat, 31-én a Sepsiszentgyörgy környékén épülő helységtámpontokat, valamint a völgyzárakat a Kászon patak völgyében és Sepsibükszádnál, szeptember 1-jén az Úz völgyi völgyzárat és a Szentegyházasfalunál épülő körkörös zászlóaljtámpontot, 2-án a gyimesi- és békás-szorosi völgyzárakat, valamint a parajdi zászlóaljtámpontot.
A szűkös levéltári források között az általa készített szemlejelentés rendkívüli jelentősséggel bír, mert képet kapunk belőle a Székelyföld erődítéseinek helyéről és építésének helyzetéről.15 Bepillantást nyerünk az erődrendszer tervezésének folyamatába is. A Székelyföld erődítései különösen fontosak a számunkra, mert ezek képezték az Árpád-vonal déli szárnyát, amit nem védtek magas hegyek és szűk völgyek. A Székelyföld viszont – a havasokkal körülvéve – mint egy nagy kiterjedésű erőd szolgál, amennyiben sikerül azt körkörösen megfelelő védőművekkel ellátni.
15 Vkf. Hdm. Csf. 609..sz/eln.hdmcsf-1943. Székelyföldről szemlejelentés (HL VKF 277/3019. számú mikrofilm-lap).
A látottak alapján az erődítés helyzetét kielégítőnek minősítette. Véleménye szerint az Erődítési Parancsnokság az 1943-ra kiadott feladatainak eleget tud tenni, kivéve a hargitai támpontok építését, ahol az erős munkáshiány miatt a támpontok építése lassabban halad. Megjegyzi, hogy a következő évben még nagyon sok feladat vár az erődítések építőire, mert a határ óriási kiterjedése és a terep nagy részének aránylag jól járhatósága az erődítések állandó kiegészítését és továbbfejlesztését kívánja.
Kiemelte az Erődítési Parancsnokság kiváló működését, amely rövid 3 év alatt úgyszólván a semmiből hatalmas szervezetté bővült és jelenleg már rendelkezik azon korszerű eszközökkel, amelyek szükségesek ilyen nagyarányú munkálatok elvégzésére. Név szerint említi Pacor Ernő vezérkari őrnagyot, az Erődítési Parancsnokság vezérkari főnökét és Varró László vezérkari századost, a hadműveleti részleg vezetőjét, mint akik kiváló műszaki és vezérkari felkészültségről tettek tanúbizonyságot.
A hadműveleti csoportfőnök a 9. határvadászdandár parancsnokával, Szász Ferenc vezérkari ezredessel egyeztetve megfogalmazott szakmai észrevételeiben az 1944-re kiadott erődítési irányelvek16 módosítását javasolta, az alábbiak szerint.
16 6.k.1.vkf.-1943. számú intézkedés, ami a levéltárban nem lelhető fel, ám a szemlejelentés lehetővé teszi ennek részleges rekonstruálását.
Az Aklos csárdánál lévő körvédőképes zászlóaljtámpontot eredetileg két zászlóalj részére 251tervezték kiépíteni. Ehelyett három körvédőképes századtámpontot javasol az Aklos csárdánál, a Gyürke-tetőn és a Csobányos patak völgyében a 881. magassági pont területén, ezen kívül javasolja az Úz völgyi völgyzár szárnyainak megerősítését egy-egy szakasztámponttal. Az elgondolás arra épít, hogy a védelem mélysége így jelentősen növelhető, mivel a támpontok nem egymás mellett, hanem egymás mögött helyezkednének el a völgyben. A Csobányos völgyében, az Úz völgyétől északra egyáltalán nem volt erődítés. Az Úz völgyét jó védi a völgyzár, de a Csobányos, bármennyire is nehezen járható, lehetőséget ad az áttörésre. Bardóczy számol azzal is, hogy annyi erő, amennyi számára kiépítenék a támpontokat, nem fog rendelkezésre állni.
Bardóczy javaslata szerint Csíkszépvíz és Csíkszentmiklós területén két zászlóalj helyett csak egy zászlóalj részére kellene körvédőképes támpontot kiépíteni. Megjegyzi, hogy Szász ezredes véleménye szerint ennél sokkal többre lenne szükség, de ennyi alakulat sohasem áll majd rendelkezésre. Leírja, hogy a 9. határvadászdandár parancsnoka szerint zászlóaljtámpontokat kellene még építeni Csíkszentlélek, Boroszló, Zsögöd, Ma-rosfő, Csíkszentmárton-kelet, a Pongrác-tető és a Hegyes-tető területén is. (Boroszló nevű helység nem azonosítható – R.I.).
Az 1943. évre kiadott követelmények alapján az Erődítési Parancsnokságnak szeptember elején 4 darab körvédőképes zászlóaljtámpont építését kellett volna megkezdenie Kézdivásárhely környékén, azonban sem elegendő erő, sem elegendő anyag nem állt rendelkezésére. Ezért mindössze egy támpont elkészítését javasolja, azzal, hogy a fennmaradó munkaerő és anyag átcsoportosításával a gyimesi, a gyergyótölgyesi és a bélbori völgyekben kellene egy-egy körvédőképes zászlóaljtámpontot kiépíteni.
Az egyes erődelemek építéséről megállapítja, hogy azokat az oroszországi tapasztalatok figyelembevételével folyamatosan korszerűsítik. Így például a nyílt tüzelőállások egy részét betongyűrűkkel befedték, ezért azok mint fedett tüzelőállások működnek. A váltóállások továbbra is nyíltak maradtak. Megállapítja továbbá, hogy a Sepsiszentgyörgy környékén kiépült helységtámpontok védelmének nincs mélysége, ezért ott műszakilag alátámasztott harc csupán a harckocsiárkok mentén folytatható, s a helységtámpontok egyes házainak megerődítésével lehet csak növelni a védelem mélységét.
Külön gondot okozott az is, hogy a Székelyföld az akkori határ miatt déli irányból harckocsikkal könnyen járható volt. Gondoskodni kellet tehát a megfelelő páncélelhárításról is. Bardóczy e probléma megoldására azt javasolja, hogy a harckocsikból kiszerelendő rövid csövű páncéltörő ágyúkat kellene a kupolával együtt a völgyzárakban elhelyezni, mivel a műszaki zárás kevés a közepes harckocsik ellen. Az erődalakulatok nehézfegyverei, elsősorban aknavetői számának szaporítását is elengedhetetlennek tartja.
Az erődalakulatok elhelyezése sem volt még mindenütt megoldott. A tél közeledtével az erődszázadok nem maradhattak sátorban. A rendelkezésre álló laktanyákban általában a határvadász-alakulatok voltak elhelyezve. Az erődszázadokat mindenképpen a völgyzár közelében kellett elhelyezni. Ezért például javaslata szerint a 32/1. határvadászszázad laktanyájában – amelyik a völgyzár területén áll – a 32/1. erődszázadot kell elhelyezni, a 32/1. határvadászszázadnak pedig új laktanyát kell építeni az Aklos csárda térségében, ahol egyébként alkalmazását tervezik.
Az erődök területén telepítendő műszaki zárak kérdése sem volt még véglegesen rögzítve. Ennek kidolgozása és az ehhez szükséges anyag helyszínen való tárolása az erődökben vívandó harc sikere érdekében igen fontos volt. Az idő egyre sürgetőbb volt, mert a szovjet csapatok egyre közeledtek Magyarország határaihoz.
A személyi állomány feltöltésével is gondok voltak. Elsősorban a tiszthiány megoldása volt sürgető. A székely határőrzászlóalj-parancsnoki helyek jelentős része ekkor még nem 252volt feltöltve, s ezt a zászlóaljak kiképzése, összekovácsolása sínylette meg. Az erődszázad-parancsnoki poszt sem volt népszerű, oda sok esetben máshonnan kiselejtezett emberek kerültek. Ezen önként jelentkezéssel és kedvezmények adásával kívántak segíteni.
A legnagyobb gondot mégis a megfelelő alakulatok hiánya jelentette. Ezen a terepen nagyobb kötelékek mozgása, harcának vezetése komoly nehézségekkel járt. Ezért több határvadász-zászlóalj megalakítására lett volna szükség, amihez viszont nem volt sem ele-gendő pénz, sem elegendő mozgósítható tartalék.
A m. kir. Honvédség 1944-es átszervezését a “Szabolcs” hadrend rögzítette. Az 1944–1945-re tervezett hadrend azzal számolt, hogy a székely határőrség az 1943–1944-től kiképzendő fiatal évfolyamokkal megerősödve, a közvetlen határvédelemre kielégítően alkalmas lesz, s az így felszabaduló határvadász-zászlóaljakkal a kétezredes 27. székely könnyűhadosztályt (a Székely Határvédelmi Erők központi tartalékát) háromezredes gyaloghadosztállyá alakíthatják. Az erdélyi határvédelmet 1944. október 1-től a 26 zászlóaljnyira bővített Székely Határvédelmi Erők (a székely határőrség) látta volna el.
A szemlét vezető Bardóczy vezérőrnagy és Szász ezredes úgy látta, hogy a 27. könnyűhadosztály feloszlatása jelentené az egyetlen megoldást, hogy elegendő zászlóalj álljon rendelkezésre a Székelyföld védelmére. Javaslatuk szerint a könnyűhadosztály zászlóaljaiból határvadász-zászlóaljakat kellene szervezni. Noha tudták, hogy az ellentétes a már jóváhagyott “Szabolcs” hadrenddel, javaslatukat mégis megfontolandónak tartották, mivel a 27. hadosztály háromezredessé fejlesztése esetén a közvetlen határvédelem a gyenge harcértékű székely határőrzászlóaljakból és ütegekből összeállított határvédelmi csoportokra hárulna, s a központi tartalék nem sokat ér, ha az első vonalban nincsenek ütőképes alakulatok. A völgyzárak védőképességét pedig jelentősen befolyásolják a szárnyakon és a mélységben elhelyezett harcképes határvadász-alakulatok.
Érdekes a völgyzárakban elhelyezett csapatok hangulatáról tett megjegyzés a szemlejelentésben: “A völgyzárakban elhelyezett csapatok hangulata és harci kedve igen jó. Jelentenem kell azonban, hogy a polgári körökben nem mindenütt tapasztaltam ezt. A románoknak az utóbbi időben tanúsított magatartásával szembeni passzív magatartásunkat általában a gyengeség jelének minősítik és a gyengébb jellemek már igyekeznek jó pontokat szerezni az oláhoknál.”17
17 Vkf. Hdm. Csf. 609..sz/eln.hdmcsf-1943. Székelyföldről szemlejelentés (HL VKF 277/3019. számú mikrofilm-lap).
