A szovjet és német páncélosharcászat 1944 őszén
17A szovjet és német páncélosharcászat 1944 őszén
A szovjet harckocsizó-alakulatok az 1941 nyarán bekövetkezett káoszból 1942 októberére lábaltak ki valamelyest. Az október 16-án kiadott 0325. számú direktíva megtiltotta az újonnan felállításra kerülő harckocsihadtestek megosztását, a siker kifejlesztése érdekében azok egy egységben való bevetését írta elő.
Ezzel szemben az önálló harckocsidandárokat a szovjet hadvezetés mint a gyalogságot közvetlenül támogató harckocsi-alakulatokat szándékozta alkalmazni. Ezek számára elrendelték a roham alatti, menetből való tüzelést; fő feladatként pedig az ellenséges gyalogság megsemmisítését jelölték meg. A gyalogsággal való szoros együttműködés érdekében a harckocsik 400 méternél távolabbra nem szakadhattak le a lövészalegységektől.31 Noha az elgondolás helyesnek bizonyult, állandóan kevés volt az ilyen feladatok végrehajtására alkalmazható harckocsizó-egységekből. Többek között e miatt maradt a háború végéig igen alacsony a szovjet csapatok harcászati mélységet áttörő harcának üteme.32
Az egyetemes és magyar hadművészet fejlődése az ókortól napjainkig. Szerkesztette: Dr. Füzi Imre. (Budapest, 1986; a továbbiakban: Füzi) 268. o. Megjegyzendő, hogy a szovjetek harckocsihadosztályokat ekkor már nem, illetve még nem szerveztek. A szovjet harckocsihadtest ereje kb. egy teljesen feltöltött német páncéloshadosztályéval egyezett meg.
Füzi 279. o.
1943 nyarától a gyalogságot támogató harckocsik harcrendjét ismét lépcsőkre osztották. Az első lépcsőben T-34-es közepes, míg a másodikban T-60 könnyű harckocsik támadtak. Sok esetben a németektől átvett új harcjármű-fajtával, rohamlövegekkel is megerősítették őket. 1944-től már 20-30 darab gyalogságot közvetlenül támogató harckocsi és rohamlöveg jutott minden arcvonal-kilométerre.33 Ettől kezdve a harckocsidandárokat és -ezredeket a lövészcsapatok harcrendjében, a harckocsiveszélyes irányokban helyezték el. Védelemben mozdulatlan „tűzfészkekként” alkalmazták őket. Ellenlökések esetén összevontan támogatták a támadó gyalogságot.34
Füzi 286., 293. o.
Füzi 316. o.
Támadásban a szovjetek általában több harckocsikötelékkel operáltak. Először a német védővonalakra merőleges utakon 18indultak meg. A harckocsikra szorosan felzárkózott a támogató feladatot kapott, sokszor gépesített, de általában csak a harckocsikra „deszantként” felkapaszkodott gyalogság. Ha a támadást megerősített ellenséges támpont akasztotta meg, a szovjetek – a német eljárástól eltérően – kikerülték és ott csak gyenge lekötő erőket hagytak; igyekeztek a támpontot minden irányból megkerülni és bekeríteni, s csak ezután felszámolni.35 1944 végétől a szovjetek egyre gyakrabban alkalmazták támadásaik során a 10-20 harckocsiból álló kisebb csoportosításokat, amelyek élén JSZ-2 típusú nehézharckocsik rövid harcfelderítéseket végeztek, magukra vonták a németek páncélelhárító eszközeinek tüzét s ezáltal felfedték azok állásait.36
Friessner, Hans: Verratene Schlachten. (Hamburg, 1956.; a továbbiakban: Friessner) 246. o.
Hadtörténelmi Levéltár mikrofilmtára, Kriegstagebuch des Oberkommandos der Heeresgruppe Süd (a továbbiakban: KTB/HGr. Süd) 627. tekercs 1944. december 18. Ia. Nr. 13733/44 geh. Oberkommando der Heeresgruppe Süd.
A szovjet páncélelhárító képesség a kezdeti időszakban nem volt kielégítő. Először 1943-ban Harkovnál, majd a kurszki csatában tapasztalták meg a németek, hogy a szovjet páncélelhárítás is új alapokra helyeződött. Páncélelhárító körleteket hoztak létre a védelem egész mélységében (ezeket hívták a németek Pakfrontnak); ezek általában 8 darab 76 mm-es és 4 darab 45 mm-es páncéltörő löveget, illetve 50-70 darab páncéltörő puskát kaptak. A lövészszázadok páncélelhárító támpontjait zászlóaljszinten csomópontokban, az ezredeknél körletekben vonták össze. A szovjet lövészhadosztály ezen kívül utolsó (harmadik) állásának előterében is berendezett 1-2 páncélelhárító körletet. Bár 1943 nyarától a szovjet csapatoknál megjelentek a 57 és 85 mm-es páncéltörőágyúk, a Panther, Tiger E, majd a Tiger B harckocsik ellen később is be kellett vonni a tábori tüzérség többnyire közvetlen irányzással tüzelő 122 és 152 mm-es lövegeit is.37
Füzi 306., 315. o.
Ezzel párhuzamosan folyt a német páncéloscsapatok harcászatának átalakítása. 1943-tól német részről is áttértek a harckocsik és rohamlövegek által támogatott – lehetőség szerint lövészpáncélosokon manőverező páncélgránátos – gyalogság alkalmazására. Miután felderítették a védelem gyenge pontjait, harcba vetették a páncélosokkal megerősített főerőket. Kerülték a frontális támadást, inkább a szovjetek szárnyaira mértek csapást. A páncélos éknek (Panzerkeil) nevezett új harcászati alakzat lényege abból állt, hogy az elöl szoros vonalban haladó, 10-15 19darab Tiger E (később Tiger B) harckocsiból álló nehézharckocsi-csoportok tűzereje és páncélvédelme oltalmában a Pz.V Panther típusú harckocsik oldalbiztosítása mellett az általában a Pz.IV típusú közepes harckocsik oszlopai behatoltak a védelem harcászati mélységébe, ott sikeres áttörés esetén legyezőszerűen szétnyílva bekerítő manőverekbe kezdtek. Az elért sikert a rohamlövegek által támogatott, terepjáró tehergépkocsikon, féllánctalpas lövészpáncélosokon (Sd. Kfz. 251) vagy gyalog utánuk nyomuló páncélgránátos gyalogság szélesítette ki, majd az beásta magát és a beérkező páncélvadász-kötelékekkel védelemre rendezkedett be, vagy felkészült az újabb támadásra.38 1944-től kezdődően a német gyalogság és páncélgránátos-gyalogság egyre állandósuló létszámhiánnyal küzdött, amely megakadályozta az elfoglalt terepszakaszok kielégítő mértékben való megszállását és a páncélosok állandó közelbiztosítását.
Macdonald, John: A II. világháború nagy csatái. (é.n. <1995>) 105. o., illetve Healy, Mark: Kursk 1943. The Tide Turns in the East. (Osprey Campaign Series: v. 16, London, é.n.) 44. o. A háború utolsó két esztendőjében (így a magyarországi harcok során is) a németek elegendő bevethető Tiger hiányában sokszor arra kényszerültek, hogy az áttörést Pz.V Panther harckocsikkal hajtsák végre és az oldalbiztosítást Pz.IV harckocsikra bízzák.
A német harceljárás sikerének egyik legmeghatározóbb feltétele az elegendő saját légi támogatás volt. 1943 nyarától a nagyszámú, mesterien álcázott és nagy tűzerejű szovjet védelmi támpont lefogása, illetve megsemmisítése a német csatarepülő-alakulatok hatásos tevékenysége nélkül, csupán a páncéloscsapatok önerejéből – a legkiemelkedőbb egyéni teljesítmények ellenére is – időrablóés veszteségterhes megoldásnak bizonyult. Elegendő saját vadászvédelem hiányában azonban ezeket a repülőgépeket a szovjet vadászrepülőgépek ugyanúgy elűzték az égről, mint a szovjet harckocsizó- és gépesített tartalékok feltartóztatására és (részben megsemmisítésére) kijelölt páncélvadász repülőgépek csoportjait. Így bármennyire is ellentmondásosnak tűnik, a keleti fronton harcoló német páncéloscsapatok támadásának eredményessége is a levegőben dőlt el csakúgy, mint a nyugati és déli (afrikai, majd olaszországi) frontokon. A német stratégiai védelemre jellemző aktív védekezés során az ellenlökéseket, ellencsapásokat indító német páncéloscsapatok a keleti fronton mégis kevésbéérezték a kellő légi támogatás hiányát és a szovjetek minden hiányosságát villámgyorsan kihasználva hatalmas – de szovjet részről gyorsan pótolható– veszteségeket okoztak harckocsizó- és gépesített csapatainak.
20A német páncélos- és páncélgránátos-hadosztályok meglévő páncélozott harcjárműveiket (harckocsik, rohamlövegek, páncélvadászok, önjáró lövegek, lövészpáncélosok stb.) a nagyobb átütőerőés a kölcsönös támogatás érdekében igyekeztek koncentráltan alkalmazni, ezért azokból a hadosztályokon belül ún. páncélozott harccsoportokat vagy páncéloscsoportokat (Gepanzerte Kampfgruppe, Panzergruppe) hoztak létre, melyeket olykor más seregtestek kötelékeivel is megerősítettek.39 Ezek az ideiglenes harcrendi elemek többnyire a hadosztály páncélosezredének (páncélososztályának) vagy valamelyik páncélgránátos-ezredének parancsnoka közül kikerülő irányítóik után kapták elnevezésüket. A páncélososztályból és lövészpáncélosokkal felszerelt páncélgránátos-zászlóaljból állóún. vegyes páncélosezred (Gemischtes Panzer-Regiment) kialakításával az 1945. mintájú német páncéloshadosztályok szervezetét szabályozó– 1945. március 25-én kelt – utasítás ezt a jól bevált megoldást ugyan átvette a seregtestek állandó hadrendjébe, de ebből a szervezési irányelvből a valóságban alig valósult meg valami.40
Ezek a csoportosítások a keleti fronton rendszerint egy páncélososztályból (40-60 harckocsi), egy páncélozott páncélgránátos-zászlóaljból (50-80 lövészpáncélos különböző fedélzeti fegyverzettel), egy páncélos-tüzérosztályból (két üteg 105 mm-es „Wespe”önjáró löveg, egy üteg 150 mm-es „Hummel”önjáró löveg) és egy páncélos-utászszázadaraból álltak. Gyakran ide osztották be a seregtest páncélos-felderítőosztályát is, de itt felderítő feladatok megoldása helyett inkább könnyű páncélgránátos-zászlóalj szerepkörben alkalmazták. Lásd Senger und Etterlin, F. M. v. : Die Panzergrenadiere. Geschichte und Gestalt der mechanisierten Infanterie 1930-1960. (München, 1961.) 83. o.
Nehring i.m. függelék 1-2. o.
1944 szeptemberében egy német páncéloshadosztály keleti fronton szerzett tapasztalatai alapján az egyre inkább szaporodó szovjet betörések ellen követendő eljárást, az ellenlökések és ellentámadások menetét a következőképp összegezték:
„1. Az ellenséges betörést közvetlenül követő ellenlökés mindig eredményre vezet. Az ellenségnek nincs ideje védelmének kiépítésére és nehézfegyverei előrevonására (Pakfrontok és tüzérségi állások kiépítésére).
2. A helyi tartalékokat (harckocsikat, rohamlövegeket és lövészpáncélosokat együtt a gyalogsággal) a főharcvonal mögött úgy kell elhelyezni, hogy a támadás minden irányban bármikor lehetséges legyen.
3. Az ellenlökést abban az esetben is azonnal meg kell kezdeni, ha tüzérségi vagy nehézfegyverek által biztosított támogatás pillanatnyilag nem elérhető. Mérvadó a meglepetés!
214. Harckocsikkal illetve rohamlövegekkel, valamint a rájuk ültetett gyalogsággal vezetett éjszakai ellenlökések szinte mindig eredményesen végződnek, mivel az ellenség ilyen vállalkozásokra nincs felkészülve és az ellenséges gyalogság összezavarodik. A felültetett gyalogság egyúttal a harckocsikat is védi a páncélromboló osztagoktól.
5. Nappal nem szabad a gyalogságot harckocsikra ültetni, hanem a páncélozott harcjárművekről leszállva kell harcolnia; különben súlyos veszteségeket szenved, mert a harckocsik minden fegyver tüzét magukra vonják.
6. Egy tervszerű ellentámadás előkészítéséhez elegendő időt kell adni a csapatok számára, hiszen olyan teljesen kiépített védelmű ellenséget támadnak, akinek volt ideje védelmi vonalának kiépítésére, s melynek páncélelhárító körleteiben a 30-40 darab páncéltörőágyú sem ritkaság.
7. Egy ilyen módon megindított tervszerű ellentámadásnál célszerű az ellenséges gyalogság állásait még pirkadat előtt saját gyalogság és saját utászok felhasználásával áttörni. Az aknazárakat és akadályokat ezek távolítják el. Ez által megteremtődik a lehetőség a páncélosok előretöréséhez.
A páncélosok fő feladata az ellenség mélységébe betörni és a kitűzött támadási célpontokat elérni, de semmiképp sem a terepen visszamaradt páncéltörőágyúkat megsemmisíteni. Ez a feladat a támogató gyalogságra hárul.
8. Egy ilyen ellentámadás sikeréhez a meglepetés nélkülözhetetlen (minden előkészület titkosítása; elővigyázatos rádióforgalmazás, felderítés és megfigyelés; mozgás csak éjjel; rádiórejtjelezés!).” 41
Nehring i.m. függelék 40. o.
A sötétben vezetett német ellenlökések legtöbbje – akár gyalogos, akár páncélos, akár vegyes erőkkel hajtották végre – a szovjet páncélelhárító körletek kiemelését célozta. Nappali ellenlökéseiket rendszerint akkor hajtottak végre, amikor a szovjet tüzérség éppen állást váltott.42
Füzi 318., 320. o.
Bármennyire is ellentmondásosnak tűnik: a német páncéloscsapatok akkor harcolhattak a szovjet hadianyagfölény ellen a leghatásosabban, ha az aktív védelem követelményeinek megfelelően gyors ellenlökést indítottak és az éppen megindult szovjet offenzívába sikerült oldalról, a szárnyakra mért csapással 22beletámadni. Az ekkor kialakuló páncélos-találkozóharcban jobban érvényesülhetett a német páncélostechnika tűzfölénye és a németek harcvezetési felfogása. Többek között ennek köszönhetően sikerült a rendkívül megcsappant páncélosállománnyal rendelkező német páncélos seregtesteknek oly sokszor feltartóztatni a túlerőben lévő szovjet harckocsi-rohamokat és jelentős veszteséget okozni nekik. E jelenség a magyarországi harcokat fokozottan jellemezte.
A német nehézharckocsik harcfeladataikat általában szakaszkötelékben oldották meg (4 darab harckocsi). Félszakaszt (2 darab harckocsi) vagy magányos Tigert csak biztosítási feladatokra alkalmaztak. A szakasz ékalakban támadott: két harckocsi középen 100 méterrel a két szélső előtt haladt vonalban, egymástól is 100 méter távolságra. A támadás rövid megállásokból leadott célzott ágyúlövésekből és az újabb tüzelőállásokba való előretörések folyamatából állt. Nagy hangsúlyt helyeződött a kölcsönös tűztámogatásra. Páncélozatlan célokra 800 méter távolságig a torony43- és homlokgéppuskák menetből is hatásosan tüzeltek. A század általában széles ékalakban támadott: a három szakaszból kettő egymás mellett elöl haladt, mögöttük a századparancsnok és a tartalékharckocsi manőverezett, hátul pedig a harmadik szakasz középen, vagy nyitott szárnyak esetén valamelyik oldalra zárkózva. Ugyanez – ideális esetben - osztályszinten is megvalósult, csak a szakaszok helyét századok, a századparancsnok helyét pedig az osztályparancsnok harckocsija vette át.44
A Tiger B-nél a löveggel párhuzamosított toronygéppuskát elhagyták, helyette légvédelmi állványra szerelték a fegyvert. Azonban a német hadsereg 1944/1945-ben már szinte állandóan géppuskahiányban szenvedett, s ezért a Tiger B nehézharckocsik sok esetben második géppuskát nem is kaptak.
Merkblatt 47a/30 für Ausbildung und Einsatz der schweren Panzerkompanie Tiger vom 20.05.43. 7-18. o.
A német támadóharc vonatkozásában a szovjetek a következőt tapasztalták: a németek a szovjet kiépített védelem ellen főleg nehézharckocsijaikat alkalmazták, amelyek kis csoportokban mozogtak előre. Mögöttük 500-600 méter távolságra rohamlövegek haladtak, feladatuk a szovjet páncélelhárító körletek tűzeszközeinek elhallgattatása volt. A szárnyakat vegyes páncéloscsoportok és lövészpáncélosokon szállított gyalogság kisebb csoportjai biztosították. Találkozóharcban a németek előszeretettel alkalmazták az úgynevezett „csalétket”: egy erős páncélzatú magányos német nehézharckocsi tüntetőleg manőverezett a szovjet harckocsik irányába, a többi német páncélos pedig lesállásban 23várta meg, amíg a szovjetek „ráharapnak”, és akkor nagyobb tűzgyorsaságukat kihasználva lecsaptak.45
Zaharov, M. V.(szerk.): A 2. és 3. Ukrán Front felszabadító hadműveletei Délkelet- és Közép-Európában. (Budapest, 1973.; a továbbiakban: Zaharov) 284. o.
Mindehhez azonban hiányzott a támogató gyalogság. A sztálingrádi csata óta állandó gyalogoshiány kísértette a német hadsereget. Ahogy Johannes (Hans) Friessner vezérezredes írta, „miként az ide-oda hullámzó magyarországi harcok is tanúsították, hiábavalónak bizonyultak a páncélosok legjobb eredményei is, ha ezeket nem tudta stabilizálni a gyalogság”.46
Friessner 230. o.
