234. HÉTRŐL HÉTRE
234. HÉTRŐL HÉTRE
A krónikás nem búcsúzhat el. A tollat eldobhatja, elcserélheti: az eldobott tollat felemelik rögtön, mert a krónikásnak meghalnia sem szabad.
Egymást kergető nagy események, idegeket ébresztő szenzációk közt ki veszi azt észre, hogy új penna rótt sorokat a papírra, új szem – talán sokkal gyengébb – figyeli az élet színjátékait?…
A toll pedig gazdát cserélt. Bár észre se vennék, bár ne az új tollnak kéne erre a figyelmet felhívnia!… A régi gazda rámhagyta a tollát. Átadta a helyet, honnan szemével eddig a témákat kereste. Ő jobb páholyt kapott, szemben a színpaddal, sokkal többet láthat. Sokat észrevett pedig erről a helyről is. Sokat látott és jól látott. De nem volt türelmes néző. Bántotta minden diszharmónia: színben, formában, tartalomban. Sok-sok ürességet, sok-sok hazugságot nevezett a nevén. Lehet, hogy sok ellenséget is szerzett, pedig nem érdemelt ki egyet sem. Az ő tollát a való szerelme vezette. Ez a szerelem szent, s ő nem tehet róla, hogy olyan sok a hazugság.
Ez a szerelem népesítené be a világot: csupa boldogság volna páholybérlőnek lenni. Így felemészti azt a szívet, amelyet forralni szokott… Fájó igazság, annyival fájóbb, mert nekem is mea culpával kell reá felelnem. A szem talán gyengébb, a kéz talán ügyetlenebb lesz: a nagy színház krónikási páholyában azonban ugyanaz a szív vonaglik minden hazug hangra, minden hamis színre…
A régi krónikás kényelmes, új páholyában többet fog látni… Adassék meg neki, hogy csupa harmóniát, csupa valót lásson!… Találja meg forró szerelmét, s elcsitult, kibékült szívvel gondoljon a régi helyre, ahol az ő tollának új gazdáját változatlan bántó diszharmónia várja…
*
Csömörletes hét volt. Kainok fekete hete. Mégsem csömörlött meg senki sem. A szatmári Kain szörnyű bűnét könnyebben elfefedném, mint a szatmári tárgyalóterem ideges szép asszonykáinak, fiatal üde lányainak kíváncsi gyülekezetét.
Mit kerestek ott az asszonyok? Nem nyújtott a télen elég élvezetet a Rakodczay Shakespeare-mániája vagy a budapesti orfeum színházaknak Szatmárt is népszerű repertoárja?
Ott ültek füllesztő melegben, fojtó levegőben, s lesték, mint szorul a hurok a parlagi dzsentri nyaka köré.
Micsoda élvezet is volt ez! Nézni a Béla undok vergődését. A Béláét, kivel – szép szatmári szokás szerint – minden férfipajtás felesége tegeződött. Az a csoda, hogy nem kiáltott le valamelyik asszonypajtása, mikor a kegyelemkérést visszautasította:
– Brávó Béla!… Így tesz egy igazi úr.
*
Hozzánk, szegény nagyváradiakhoz, mostoha volt a sors. Meg kellett elégednünk egy közönséges emberöléssel.
Bajó Lajos nem tartalékos huszártiszt, nem előkelő úr. Azóta pláne: fegyenc… Ám azért igen jól mulattunk, több mint három napig. Egymás után négy zsúfolt ház: stílszerűen szólván.
A Bajó-ügynek volt azonban egy minket érintő mozzanata is.
Animozitással vádolta a tárgyalásról írt tudósításainkat Bajó Lajos védője: Rádl Ödön, ki egyike a legnagyobb kriminalistáknak, s kit mint embert, írót és egyik vezérét a váradi társadalmi életnek – nálunk senki sem tisztel jobban.
Nem érdemeltük meg a vádat, mi nem voltunk, nem lehettünk a Bajó védői. Másnak nem írhattuk le, csak amilyennek láttuk… Ez nagy parancs nekünk: ez az igazság parancsa.
Kifejezést adtunk több ízben a Rádl Ödön iránt táplált tiszteletünknek, de bocsásson meg, ha újabb nyilatkozataiban nagy ellenmondást látunk… Eddig tudniillik az akadémikusok szidták csak az újságírót, a Petőfi Társaság tagjai nem… Ebben a társaságban sok az újságíró… Az újságíró mind animozitással ír?
*
Egy munkatársunk van, aki a hét bizonyos napján leül az asztalhoz, megír egy hírt: térzenei kísérletek címmel.
Ennek a munkatársunknak rossz napja volt tegnap. A térzenei kísérletek fényesen beütöttek. Orbán napján kánikulai meleg volt, s a Müllerájban hattal kellett megszorozni a személyzet számát, hogy a zenét élvező közönség idejében kapja meg a jegeskávéját vagy fagylaltját.
Ebben az állandó szezontalanságban közönségünk megragad minden alkalmat, ami egy kis szórakozásra kínálkozik.
Dankó Pista nótáinak is volt elég hallgatója. Na persze nem annyi, mint az orfeumoknak.
Az orfeumok egymásután mutatnak be új darabokat. Egyikben egész este nem hangzik magyar szó… Azonban beszélni erről nem tanácsos. Nemcsak illusztris emberek dobálóznak az animozitás vádjával…
Eszünkbe jut egy másik vidéki magyar város, hol egy időben nem volt célszerű személyekről írni a helyi lapoknak. Írni azonban kellett. Úgy gondolták, hogy legokosabb lesz társadalmi kérdésekről írni. Egyik vezércikkben aztán az fordult elő, hogy társadalmunk léha egy kissé.
Másnap két úr jelent meg a szerkesztőségben – egy harmadik úr megbízásából, aki bámulatos gavallériával magáévá tette a megsértett társadalom becsületbeli ügyét, s provokáltatta a cikk íróját – a megsértett társadalom nevében…
Szabadság 1900. május 27.
Dyb.
