240. HÉTRŐL HÉTRE
240. HÉTRŐL HÉTRE
Az élet nem mulatságos. Ha mulatságos volna, nem keresnők a – mulatságokat.
Pedig de keressük! A nyüzsgő, kalapácsoló, izzadó világnak nem a munka a célja, hiába zeng róla himnuszt az energia képzelt betegje. Nem, nem a munka!… Görnyedve, futva, egymást űzve-törve mindig az agyoncsigázott idegek kárpótlására gondolunk… Nem a munkáért dolgozunk velővel vagy kézzel. Mulatság kell nekünk, feledés…
*
A pünkösti mulatságokból alig kerültünk ki, már várva vártuk az újabb gondszedő perceket. Műhelyünkben, a munka mellett raffinált passziókon törtük az agyunk. Valami újat, illúzióktól színesebbet, színeivel lebilincselőbbet akartunk… S a nizzai délután ilyen volt. Mégiscsak jobb ízlésük volt – szívet és gerincet nem is számítva – poéta-elődeinknek, mint nekünk, a kesernyés epigonoknak, kik restellünk az ordináré természetről írni, mikor felségeseknek gondolt perverz vágyainkról zenghetünk alanyi költeményeket. Pedig a természetet jó olykor-olykor felfedezni. Nagyon hálás érte. A szerdai felséges délutánon isteni mámort öntött a szívünkbe. A napfénytől az esőig – minden kincsével megismertetett. Ózonos levegőjével kitisztította a tüdőnket, virágillatával elbódította a szívünket. Azon a délutánon, azon az estén fiatalok lettünk: képesek talán még egy egészséges, szűzi szerelem rövid hangulatára is…
*
Hangulat, hangulat… Az én kedves, halott poétám, ott a Kerepesi temető obeliszkje alatt, az egész világot hangulatnak tartotta. Kis újságíró volt a szegény, éhes és lenézett. Az utolsó két hónapban már volt neki mit enni, de már akkor nem engedte – a doktor. Ellenben igen díszesen temették volt el. Csodálatos dolog, hogy lehet olyan csábító ereje ennek a nyomorult pennának. Ahogy rovom itt a fekete sorokat, az jut eszembe, hogy hallatlan ostobaság írni. Meg unalmas is. És mégis írunk, írtok, írnak – sokan és sokat. Szerencsére nem olvassák el a századrészét sem. Egy szép, fiatal lányismerősöm minden módon írni akar. Tizenhat éves leány, de nem hasonlít a mi tizenhat éves leányainkhoz. Nem olvasott még sokat, ruganyos eszű, csupa akció-vágy, jószemű és okos. Író akar lenni, s elég helytelenül – az íráson kezdené. Ő újságíró lesz! Sokszor mosolyogtam én már erre a mondásra, de ettől a kislánytól tetszett hallani. Különben is Marcel Prévost feminista regényének a hatása alatt vagyok, s roppant szeretném, ha a nők egy kis forradalmat csinálnának ellenünk, szemtelenül önző férfiak ellen. Egy női újságíró a jámbor felfogású vidéken – nem is volna utolsó!…
*
Lám, Thália deszkáin hogy legyőzte a férfit az asszony. Itt már nem bír velük közönség, kritikus, direktor. Senki, csak: Idő őfelsége. A nagyváradi színtársulat névsora juttatta ezt eszembe. Tudniillik az időt. A színügyi bizottság egy-két tagja ugyanis udvariatlanul szólt – az időről. Édes Istenem – hát csak nem lehet minden asszony fiatal?…
Neveket persze nem említek. Debreceni kritikus koromban azt találtam írni egy kis színésznőről: „a mi régi kedves naivánk”. Majd pisztolyozni kellett érte. A morál pedig az, hogy e tekintetben óvatosan szóljunk akármelyik Thália-papnőről. Bízzuk a mi igazainkat – az időre…
*
Annak pedig már lőttek, hogy a nyáron színészekhez jussunk. Ellenben van itt egy csomó, erkölcstelen német… pardon, ma még mind tiszta dologról írtam, nem szennyezem be írásom végén a tollam!…
Szabadság 1900. június 10.
Dyb.
