242. HÉTRŐL HÉTRE
242. HÉTRŐL HÉTRE
Borongó ősz szellőjétől hullámzik az érni vágyó búzatenger. Júniusnak októberi ambíciója támadt. Olyan-olyan lucskosak, ködösek a napok, hogy beledidereg a polgári lélek. A burzsoáé tudniillik, amely ilyenkor fürdőszezont áhít. Olyanféle áhítozás ez, mint a szürke cilinderé május havában. Mert van reá pénz, ergo meg kell szerezni. A fürdőző vágy sem különb: polgári áhítat a pénzköltésre. Az egészség nem volna elég úr fürdőzést parancsolni, a pénz és divat igen. Az idő azonban szociálistáskodik s ráfekszik a burzsoá vágyakra. Ám ez a szociálizmus új fegyverekkel küzd. Először tudniillik hűvös esőjével, őszi szelével az agráriusokat akarja tönkretenni. Persze nem azokat az agráriusokat, akiknek fidei comissumok van, hanem azokat a jámborokat, akik a Péter-Pálkor kezdődő aratástól háromszázhatvanöt nap kenyerét várják…
*
Gondolják-e a tisztelt honatyák, hogy az aratástól függ az ő gavallérosan fizetett napidíjuk is?… Aligha. Oly nyugodtan csinálták kisded afférjaikat, hogy csupa élvezet volna, ha nem volna nagyon szomorú. Egyik affér azonban szokatlanul érintett bennünket. Egy néppárti úr zokon találta venni Wlassics miniszter őszinteségét, s olyan hangon válaszolt, ami klerikális szájból is érthetetlenül durva. És ráadásul ő provokál. Úgy látszik, hogy miután a kereszt nem bizonyult elég fegyvernek, most már a kardba vetik minden reményüket a klerikális urak. Jó lesz. De ha a kardot eltörik a kezükbe[n], ezt már nem foghatják – a zsidókra!…
A bodonosi szénharc semmi ahhoz képest, amilyen harcokat ezért a mi agyondíszített kis színházunkért vívunk. Már a neve is micsoda csetepatét szült. Városi vagy Szigligeti?… A harc elült, az új színház neve: Szigligeti Színház. Ehhez tulajdonképpen nem is volna már szó, de tekintettel a csak elnöki szavazattal elért siker minőségére, a postscriptumok jogát mi sem engedjük el.
Nem engedjük, mert nem engedhetjük. Azt a már túlságosan is díszelgő kis színházat Nagyvárad város emelte. Olyan hatalmas áldozatok árán, amit az idegen méltányolni nem tud. Deszkája mindnyájunk katedrája lesz. Ebben a mi csoportokból álló társadalmunkban mindenki meg akarja kapni ízléséhez és igényéhez képest áldozataiért a remunerációt. A tragédia nem foglalhatja le, az operett sem. A Szigligeti-repertoár legkevésbé. Haragudjanak meg rám, de az összes színpadra termelt darabok közt a színmű nevezhető leginkább efemer becsűnek. Egy kurta, sokszor nagyon is átmeneti korszak pillanatnyi felvétele, mely óriási hatást tehet azokra, kik a lekapott vidéket és mozgó bábujait ismerik, de ránk legfeljebb érdekességével hathat. Szigligeti nagyságából ez mit se von le, de darabjaiból igen. A színház azonban, mely minden kornak, de elsősorban a jelennek tükre, nem szolgálhat eszközül a köteles kegyelet könnyű lerovására. Színházat elnevezni egy elmúlt kor – bár tagadhatatlanul – zseniális rajzolójáról nem lehet. Szigligeti emlékét szobor őrizze! A nagyság mindenkori értékének szimbóluma a szobor. Szobrot érdemel Szigligeti s városi nevet a színház, melyet Nagyvárad város annyi érdemmel és áldozattal emelt a kultúra nemesítő csarnokául… Megbocsát talán dr. V. Zs., hogy nekem ez a szerény különvéleményem.
*
Irigyeljük a gyerekeket. Nem a vizsgákért, mert a vizsgák nem irigylésre méltó passzió: irigyeljük a vakációért… Vakáció!… Ma már nincs vakációja csak a tanárnak és a nebulónak. Másnál még az üdülés sem teljes. A robot alól amnesztiát nem nyerhet egészen senki, csak ők. Most jön az ő boldog semmittevésük. Van-e nagyobb boldogság pedig a semmittevésnél?… Boldog tanárok, boldog nebulók!…
Szabadság 1900. június 17.
Dyb.
