245. ÁLL A VÁSÁR
245. ÁLL A VÁSÁR
Felelős szerkesztőm távollétében saját felelősségemre lettem bocsátva.
Világéletemben lelkesítettek a nagy vállalkozások, kiszöktem hát a Nagypiac térre, szenzációra lesve.
Nem mondhatom, hogy túlságos szerencsével jártam. Az emberek csodálatosan vigyáznak becses személyükre így nagyvásár alkalmával. Egyetlen ember volt, aki nem vigyázott, s e vigyázatlansága folytán az alábbi élményeiről számolhat be.
Ez az ember, akit röviden első személynek nevezek, először a mechanika csodáival ismerkedett meg.
Bevezettek tudniillik egy imitált bányába először. Apró emberkék kalapácsoltak megható természetességgel. A tulajdonos a bányászdalt énekelte. Míg a nagy csodát bámulgattam, a szomszéd rekeszben elromlott a gép.
A tulajdonos szörnyen megrémült. A közönség: én és még öten a népből zúgolódni kezdtünk. Kiadtam a jelszót:
– Adják vissza a pénzünket!
A tulajdonos megrémült, de a másik pillanatban feltalálta magát. A függöny legördült, s ő harsány hangon jelentette ki:
– Uraim, szerencsétlenség történt a bányában. A belépti díjakat az áldozatok családjának felsegítésére fordítom.
Nem volt mit tennem. Vigasztalásul elmentem megnézni a törpe asszonyt.
Igen szívesen fogadott. Kisütöttük, hogy egy faluba valók vagyunk. Búcsúzáskor barátságosan szóltam hozzá:
– Isten vele, kicsinykém! Nagyot nőjön!…
Erre azután megharagudott, s utánam hajította a papucsát.
Ez az asszonyság különben érdekes asszony. Ő az ugyanis, aki a fejét a fején hordja. Két feje van szegénynek. Egyik a másikon.
– Szegény feje – sóhajtottam fel részvéttel.
– Fejei – javította ki az impresszáriója.
Az indust néztem meg aztán.
Borzasztó ember ez az indus. Valóságos szörnyeteg. Minden héten borotválják pedig. Ide, Váradra a prérikről került, ahol emberevéssel foglalkozott.
Ahogy nézegetjük, megszólal valaki a hátam mögött.
– Hogy van, Kohn úr? Mit üzen a bárándiaknak.
Az indus erre visszavonult.
Egyik panoráma előtt láncon mutogattak egy kongói szerecsent.
Az előadást azonban kínos incidens zavarta meg.
A leláncolt Prométheuszhoz odalépett egy kis boltosinas. Rárivallt a fekete szörnyetegre.
– Azt üzeni a gazdám, hogyha nem fizeti ki a subickot, feljelenti a rendőrségen. Mégsem járja, két nap alatt harminc skatulya subickot fogyasztani!…
…Ez az intermezzó úgy elvette kedvemet, hogy Ottó Vilmost, a világ legnagyobb emberét már nem volt kedvem megnézni.
Pedig még ezer látnivaló várt rám. Ezekről holnap számolok be. Feltéve, ha felelősöm haza nem érkezik…
Nagyváradi Napló 1900. június 26.
Yda.
