278. A CSONTBARLANG
278. A CSONTBARLANG
Látogatás a temetőben
Ahogy ott künn ültünk a Mülleráj előtt, felénk fújt egy novemberies, hideg szél, s összedideregtünk.
Nem vagyunk mi együtt egészséges emberek. Külön-külön sem… Felhajtottuk gallérjainkat. Fázósan, arcrángatóan gondoltunk valamire, s egymásra néztünk. Mi értjük az egymás nézését. Hideg lesz már, ősz, jön a köd, s egyikünk-másikunk bizonyosan köhögni fog… És szól az egyik:
– Menjünk ki a temetőbe!…
Alkonyodott. A gáz kigyúlt már. Az új színház előtt lámpabokréták égtek. A korzón nevetgélve jártak szép arcú nők és egyebek…
Hallgattunk a kocsiban. Csak nagysokára beszélt az egyik. A csontokról szólt, az emberek csontjairól. Bámészkodó koponyákról, renyhe lábszárakról, árvult állkapcákról. És mind borzongtunk a kocsiban.
A másik országba hírtelen elérünk. Még nézegettük a külvárosi házikók kigyúló világát. A házak előtt polgári nőkkel incselkedének kiöltözött mesterlegények. Ám egy kis háznál, az utolsónál, megnőtt a köd, s megtetszett célunk: a nyitott kapuval váró temető…
Az elhagyott utcavégen fiúgyerekek rikoltoztak. A kapunál megálltunk. Bámészkodó koponyák nem néztek reánk. Homályos este, csend és köd volt, s mi hallottuk a megnyugodás kéjes, csendes sóhajtását… Berohantunk…
…Moszatos, pihés bozótág van a gomblyukamba tűzve… Rohantunk mohó indulattal az írtatlan úton. Jobbról és balról ködtől tompított sötétzöld ciprusok és vastag levelű más bokrok között fehér, barna, fekete kövek. Süppedő és lesüppedt dombok. Bólingató szomorú fűzfák. És köd…
Maszatos, pihés bozótág van a gomblyukamba tűzve…
– Kié ez a törött oszlop?…
– Az Iványi Ödöné…
Hajadonfővel, a ködbe bámulva megtámaszkodunk a vasrácsú kerítésbe. Egy óriási tőr látszik ideszegeződni. A tőr hegye ez a sír. A kő teteje pedig el van törve… Ez ifjú ember nyugodtan alszik itt.
– Szép helyet kapott – szólt egyszerűen közöttünk a vén cinikus, ki idecsalt bennünket. Hátunk megett megmozdulnak a sötétlő fák. Ki az? Ki háborgat?…
– Nem Bacsó Kanut – szólt ismét a vén, s hosszú kezével megérintette a csonka kő barnult reliefét. A homlokánál…
Itt nagyon fájt szegénynek egykoron. Hogy olyan sokat gondolkozott… A homloka, a feje… Eddig nő most a gaz. A homlokáig csak. Azt nem meri benőni. Egy kiaszott búzavirágtő elfedi az egyik szemét. Dudva, bozót, gizgaz az egész sír. Ám igen szép helyen van.
Moszatos, pihés bozótág van a gomblyukamban. Az ő sírjáról téptem. Mind tépünk. Végigmentem vele a fényes esti korzón, hadd nézzenek bolondnak…
Nagy, fojtó a köd, itt, e sír körül… Menjünk tovább, rohantunk…
Szép volna itt lakozni. Ez a halott város, szebb, mint ez a mozgó a hátunk megett. Szépek ezen utcák, a halál utcái, és kedvesek ezen lakók. Csendesek és békességesek…
De süppednek a sírok, s szélesednek az utak. Mondatik, hogy e szép temetőbe igen régen vándorolnak már a csendes emberek. Aztán a besüppedt sír felé új sír jön. Egymáson álmodnak az emberek. E titokról azonban csak az élet bölcs málházói, a sírásók tudnak…
Mondatik, hogy e sírásók álmot is zavarnak. Hogy ott fekszik a csendes ember, megmozdul a takaró. Hallik az ásónyikorgás. Jön a vas. Egy perc, és dereka át van vágva a csendes embernek. Derekától fejéig egy új csendes ember nyomódik reá. A lábai megmaradnak szabadon. De ezekkel nem rúghat át – a másik sírba, hol a másik felét nem engedik nyugodtan pihenni.
Mondatik aztán, hogy a sírásó néha kiveti a fehér csontokat, hogy hely csinálódjék az új lakóknak. S a sok fehér csontot összegyűjtik a temető csontbarlangjában…
A csontbarlang… Sokáig kerestük… A halott város vége felé van. Kasul jártunk a sárguló gyepen. A szomszédban kukoricásföld van. Zörögtek a száraz nyársforma levelek. Emberek kiáltoztak egymásnak. A kukorica-élet szedődött a temető végén… Keresztül botorkáztunk néhány jeltelen síron. Itt már, hátul, a krajcártalan embereket helyezik el.
– Itt a csontbarlang.
Mély-mély gödör. Felette zsindelytető. Volt. Most csak félig van befedve. A zsindelyt elkorhasztotta az idő, vagy elvitték tüzelni fázó, szegény emberek, vagy lebontották élelmes csontkereskedők, mivel e gödörben sok a csont…
Bevilágítottunk. Hátunk megett halkan szólt a legfiatalabb s minden filozófiától mentes:
– Jaj, ha lehetne egy koponyát elvinni!…
Ölnyi halomban csontok feküsznek egymáson nagy testvérülésben. Öt emberöltő itt ismerkedik. Itt lesz egy múlttá a múlt. Itt hever az élet, mozgás, érzés, tudat, gondolkozás, önérzet, vágy, szenvedély és tudás… Fehérek, porlók a csontok. Valaha velő forrt mindenikben. Valaha jártak, beszéltek és ölelkeztek. Most fejlesztenek gázokat…
Hogy kulcsolódnak egymásra e fehér csontkarok! Mint ölelik át a vakító fehér lábcsontok a bordatörmelékeket! Hogy bámulnak nagy szemüregeikkel a kíváncsi koponyák!… Nagyon okosaknak látszanak itt is. Legfelülre telepedtek. Mintha kivágynának a tető nyílásán. Mintha vissza szeretnének térni…
– Ki megy le egy kötélen?
Halkan válaszol valaki:
– Menjünk innen.
Ahogy elaludt a világosság: sötéten, síron, barna-zöld bokrokon szaladtunk kifelé. A boncolóháznál álltunk meg. Itt már otthon vagyunk. Itt nincsenek bámészkodó koponyák, ölelkező lábszárak. Ide hússal burkoltan kerülnek a csontok…
…Nógattuk a kocsist. Gyorsan… gyorsan…
Vissza az unalomba, embert látni, embert gyűlölni, embert bolondítani…
A színház előtt még égtek a fényes lámpabokréták. Nevetgélve jártak fel s alá a szép nők és egyebek…
Moszatos, pihés bozótággal a gomblyukamban nézegettem őket, a nőket, a fiatalokat, a szépeket, s lefoszlott róluk előttem a ruha, de nem a testüket láttam, csak a csontjukat…
Szabadság 1900. szeptember 13.
ae.
