296. SZIGLIGETI HÁZA
296. SZIGLIGETI HÁZA
Zagyva, eszeveszett a fórum népe, terhes a felleg, nehéz a levegő, egymással szemben féket vesztett csapatok: midőn Nagyvárad város felgyújtja a tüzet új oltárán, mikor az eszmék szent templomában felhangzik az első prédikáció…
Mikor a fórum háborog: elszabadul minden vétkező indulat. Az egyenetlenség ördöge végigszáguld seregével a méltóságosan nyújtózkodó városokon, de nem kerüli el a verőfényes, csendes tanyákat sem. Ösztökél és uszít…
Fáj nekünk – önzők vagyunk talán –, hogy a mi ünnepünk nem lehetett nagyobb korok, csendesebb emberek ünnepévé.
Fáj nekünk, hogy utolsóig sajtolt véráldozatunkkal nem értethetjük most meg áldozatunk nemességét. Fáj nekünk, hogy ünnepünkkel – ne szépítsük – magunkra maradtunk…
Mert a mi ünnepünk nem helyi ünnep. Tartalmasabb, jelentősebb a ma minden eseményénél. Emberségesebb időkben áthatna minden magyarul beszélőt… Hiszen itt, a mi falaink közt bontogatta szárnyait a magyar géniusz. A mi apáink lelkesedése adott lendületet neki repülni. S ha berzenkedő, önhitt krónikások elgethesedett budapesti színházaikban hangulatot keresnek: nekünk köszönhetik!
De nem csak ez fáj… A kibontott szárnyak hogy összetörtek azóta!… Mi azt hittük, hogy suhogásuk jobb jövő zenéje. Nemesítést, emelkedést, szent visszahatást vártunk… S édesapáink lelkesedéséből szörnyű eltompulás, a szárnyakból piszkos kezekben hazug tollak, az ideálból pocsolya lett… Ott mászkálnak benne hahotaszó mellett a régi lelkesek lélektelen epigonjai. Jó étvágyat, sok pocsolyát! De jól tettük, hogy száz évig vártunk!…
Száz év óta messzi, filozófus nézők voltunk. A nagy szellemi tőkék üzérek, száraz szemű, piszkos tenyerű emberek kezébe kerülnek mindig. A lángeszű koplal, a kalmár lakomázik. Amit száz év előtt mi adtunk, elfecsérelték a kufárok.
Ne vádoljunk senkit. Hiszen ünnepelünk. Ünnepelünk magunk, magunkban. Ünnepeljük a száz év előttieket. S ünnepeljük a jövőt!…
Nem értenek meg bennünket, tudjuk. Nem értik meg ünnepünkben a fájdalmat. Hogy értenék meg hát az örömet?…
Száz esztendő vágya, buzdulása, akarata ünnepel. Száz esztendő dekadenciája, eszmefecsérlése, szegénysége gyászol…
Javakban gazdagabb helyeknek oltára régi. A mi áldozatainkat égették fel rajta. Felégették – az utolsó atomig…
Mi hálásak vagyunk a sors mostohaságáért. Mi megmaradtunk a régi ideálok mellett. Mi csak a szárnyakra emlékezünk, a repülő, a szállva szálló szárnyakra…
Eljönnek hozzánk vendégeink is, és nem fognak megérteni bennünket… Nem fogják megérteni a mi egyesítő ünneplésünket…
Hogy is értenék meg?… A száz esztendő elkoptatta a nálunk bontott szárnyakat. Ők már csak a pocsolyákat látták. Mit tudják ők, hogy a mi oltárunk füstje az ég felé szállt!…
…És úgy legyen!… Mi ott fogjuk folytatni, ahol az oltár volt. Szigligeti háza nem lesz a ledérség, nem lesz a kufárok otthona. Eszmék, igazságok háza lesz. Mert száz év óta ezt akartuk.
Ha a fórum zagyva népét lehetetlen indulatok nem zavarnák, a mi ünnepünk az egész magyarság ünnepe volna. Ha új nemzedéket nem nevelt volna a dekadencia, megértenék tán a mi ünnepünk lelkesedését…
…Így talán magunkban ünnepelünk. Ünnepelünk büszkén és reménnyel. Mert kigyúl a tűz a mi új oltárunkon, és tudjuk, hogy áldozatunk kedves lesz az eszmék Eszméjének!…
Fogadja áldozatunk kedvesen. Ami száz év előtt volt a mi szent lelkesedésünk, rozoga deszkapadja a magyar és becsületes ideálimádásnak, legyen az a Szigligeti díszes, büszke háza is.
Zajongjon a fórum, mardossák egymást a zagyva tömegek. Mi e szent, ünnepi entuziázmusban új oltárunk tisztító lángjától a szent tűzimádás életre kelését várjuk.
E hitben, ez imádságban gyújtsátok fel a tüzet az új oltáron! Gyújtsátok fel, hadd száradjon a pocsolya!…
Szabadság 1900. október 14.
