78. SZELÍD, ÚJ JEGYZETEK
78. SZELÍD, ÚJ JEGYZETEK
I.
(Gyónás a Világnak) Confiteor: el találtam felejteni megint, hogy szép hazánkban, Hungáriában, legkevésbé szabad minden őszintén jött őszinteséget kiírni vagy kimondani. Az, amit a Világban a Móricz-matiné keserű szájízeként elsóhajtottam, egy-két ultramontán hírlap kegyéből hercehurcás, igaztalan bűz lett. Már a verseim sorsa is kioktathatott volna, hogy aki jó, új, bátor, az legalábbis: megérthetetlen, de mégis agyonbunkózandó – nálunk. Amit írtam: igaz, de valósággal fatálisan éppen akkor írtam meg, amikor én az én igazságommal csak igazságtalan lehettem. Ezt az utált-tisztelt Budapestet éppen akkor kellett megvédeniük ragyogó, vitéz embereknek sötét agyak rágalmai ellen, amikor én már levelemet megírtam. És én megírtam a magam igazságát akkor, amikor minden nagyobb igazságommal Budapest és népének, nyugtalanságának, forrongásának igazságát kellett volna kiabálnom. Azt gondoltam szépen s a Világgal hivően, hogy ma már Magyarországon lehetséges bátran megróni minden nyilvános ferdeséget. Csalódtam, mert prédája s ürügye lettem a felekezeties ostobaságok betű-orgánumainak, s még jó szerencsém, hogy elvtársuknak nem fogadtak. Tanulság: jobban kell szeretnem ma még azokat is, akiket a változtatás s az újító harc vágyán kívül világok választanak el tőlem. Igazán sokkal dühítőbb butaságokat kell még nálunk vagy harminc esztendőig lebírni, míg rátérhetünk egy igazi kultúrélet szépséghibáira. A Móricz-matinét valóban keresztyén tüntetésnek vette néhány ember, de ördög vigye el a taktikátlan poétát: nem kellett volna ezt meglátni. Mert nagyobb bűnök, elmaradottságok, gonoszságok vannak Magyarországon, mintsem hogy a legkisebb jó ember a legnagyobb becsületességből is akaratlan eszközükké legyen mindenfajta reakcionáriusoknak.
II.
(Szendrey Júlia – telefonon) Hogy Budapesten a telefon minden lesz, csupán jobb nem, tudjuk, de ennek a kimondása is afféle szükséges, sőt nagyszerű banalitás. Hiszen van abban sok krisztusi beteljesedettség, hogy a budapesti telefon elárul bennünket egymásnak, családdá tesz. Van eset, hogy a kért cím helyett három-négy idegen beszélgetést kell percekig hallgatnom, s ez: szép. Például: ma olvastam egy délutáni újságban bizonyos Katz Etelkáról, aki egy nagyváradi ügyvéd barátnője. De ezenfölül Katz Etelka egy csak kezdőbetűkkel megjelölt bankdirektor úr részére keresett harmatos, ifjú barátnőt Debrecenben. Debrecen is, Nagyvárad is ismerős helyeim, asszonyos kíváncsiság gyötört: kik ezek az urak? Telefonálgattam régi ismerősökhöz, s egyszerre csak váratlanul a Szendrey Júlia nevét dobták a fülemhez. Valami fölolvasás-tervről tényleg olvastam is: „Szendrey Júlia vétkezett-e, hogy Petőfi után újból férjhez ment?” Erről nekem volt, van, lesz írott, mondott, gondolt, határozott s nem tegnapi véleményem, de mégis megrökönyödtem. A telefonon egy úr magyarázta (riport vagy megbeszélés, készülés vagy vita volt-e, nem tudom) Szendrey Júliát s az okokat, hogy a Petőfi jóslatát miért kellett teljesítenie. Más azt mondaná erre: ez a Budapest mégiscsak intellektuális város, vagy rettenetesek itt a telefonviszonyok, de én azt mondom, hogy a nők halhatatlanabbak, a Petőfik női, a Petőfiknél.
III.
(Justh Zsigmond regénye) Szegény néhai Justh Zsigának olvastam el – tizenkét év után fölmelegítetten – egy regénykéjét, mivel most régibb íróink könyveivel mulatok. Ez a regényke a maga idejében finom, sőt értékes volt, s okvetlenül különb a későbbi Herczeg-regényeknél. És áhítatosabban olvashatták az akkori sznob olvasók, mivel hát a legkékvérűbb arisztokraták életéről szól beavatottan s mégis naivan. Nem gondolnám, hogy Justh nem ismerte a magyar kékvérűeket, s még kevésbé gondolnám, hogy azóta sokkal változtak ezek a lények életükben. Nekem se sorsom, se időm, se kedvem nem engedték meg, hogy a magam szemeivel a saját szemeimmel láthassam – egy kis egyenrangúsággal s fél lépésről – őket. De a Justh Zsigmond regénykéje újból meggyőz, hogy a mi mágnásaink kiskirályi allűrökkel sem éltek s élnek másként, mint a megpocakosodott kispolgárok. Hiába, az Életet kezelni, elintézni nem elég a régi rablás, tébolygás, hetykeség, császári urakhoz való dörgölődzés és vagyon: kell, illetve kellene mindehhez egy kis művészet is. Egy igazi művész mindig teljesebben, tudatosabban, szebben fogja elélni a reá kiszabott életet, mint akármelyik Eszterházy herceg – ami megint, íme, egy kedves, jó, szükséges banalitás.
Világ 1911. december 3.
Ady Endre
