28. HA VÁROS UTAZIK
28. HA VÁROS UTAZIK
Tempora mutantur. A magyar földön még nem is régen a vármegye volt a káprázatos tekintély. A világ azonban úgy fordult, hogy a vármegye dicsősége lehanyatlott. A városoké a jövő. Eddig így szólt az ige:
– Félre város, mikor a vármegye mulat.
Ma már ritkán jön kedve a vármegyének mulatni. A város dolgozik s a város az, amely mulat is hébe-hóba.
Az idők e nagy változását láttuk a múltkoriban. Valahova deputációt küldött Bihar vármegye és Nagyvárad város is. Díszes, pompás két fogattal rukkolt ki a város. A kocsik bakjain ragyogó egyenruhás hajdúk és kocsisok feszítettek. A kocsikba – ha jól emlékszünk – Komlóssy tanácsnok, Gerő főkapitány, Hoványi Géza dr., Hegedűs Géza, Lukács Ödön foglaltak helyet s mint modern deputációhoz illik, magukhoz vettek egy zsurnalisztát is, ki közel áll e sorok írójához.
A deputáció már hazafelé tartott. A város táltosai csak úgy repültek. Még úgy másfél órányi út volt hátra.
– Jó volna uzsonnázni valamit, jegyezte meg Hegedűs Géza, a világ legjobb szívű pénztárosa.
A másik pillanatban már megállottak a kocsik az országút szélén. Komlóssy tanácsos súgott valamit az egyik hajdúnak. Az első kocsi ládája felnyílott. Pár perc múlva a közeli halomra leterített úti pokróc nem cserélt volna sok fejedelmi asztallal. Sültek, sonkák, sütemények pompáztak rajta. Kétféle bor, konyak, három vagy négy üveg pezsgő.
Megkezdődött a pazar lakoma. A lakoma közepén eszébe jut valami Komlóssynak:
– Várjuk meg a vármegyét. Annak is jönni kell már, majd meginvitáljuk,
Messze az országúton föltűnik egy döcögő hintó. Elérkezik a lakomázókhoz.
Csakugyan a vármegye. Az alispán és még két úr.
Komlóssy, Hoványi dr., Gerő invitálják erősen az urakat.
– Nem lehet, válaszolja az alispán. Sietnünk kell. Az egyik lovunk mindjárt kidől. Alig bír már menni.
A hintó elbaktatott s a lakomázók egyike, a zsurnaliszta, úgy gondolta ekkor, hogy ez a pillanat történelmi volt. Szimbóluma s bizonysága annak, hogy a vármegye baktat s kidőlőben van s a jövő a városé!
Nagyváradi Napló 1902. április 13.
