92. VÁRAD ÉS DEBRECEN
92. VÁRAD ÉS DEBRECEN
– Válasz egy apológiára –
Távol voltam Nagyváradtól s most olvasom csak azt a tudós és lelkes apológiát, amelyet Zoltai Lajos írt, jeles kollégánk s nekem legelső szerkesztőm, a Debrecenről írott rövid kis cikkemre.
Nem vádolom meg érte, hogy válaszában engem az én cikkem egy képtelen, lehetetlen sajtóhibás mondatával aposztrofált, de az az aránytalanság bánt, hogy az én odavetett reflexióim ellen a kutatásoknak, adatoknak egész arzenálját állította s már apológiajának kvantumával, masszájával agyonnyomta az én cikkecskémet.
De voltaképpen ez sem bánt nagyon. Nem vagyok monográfus s nem ambícionál, hogy az legyek. A tudós címre sem vágyakozom. Vagyok egyszerű újságíró, ki jó látású és becsületes akar lenni mindig s aki a maga becsületeseknek tartott impresszióit nem szereti lenyelni.
Amiket pergamentekről, sárgult papírokról szedett össze Zoltai Lajos, azokhoz nem óhajtok én nyúlni. A históriáról, a múlt kultuszáról olyan a hitem, amelyet okvetlenül legalábbis szecessziósnak kell hogy nevezzen a jámbor, polgári alaposság és vaskalaposság. A szociológia fanatikusa vagyok. A meglevő faktorokkal szeretek számolni s a jelen érdekel, de még inkább a jövő. Históriájával minden nációt lefőz a görög vagy a spanyol. – Amerikának alig van históriája. Székesfejérvár metropolisz volt, mikor Pestnek nem volt jóformán híre-hamva sem. Ha hát el is ragad tán a gyönyörű múlt, amelyet Debrecenről Zoltai feltár, azt a jövőt nem láttatja velem, amelyet én keresek. És nincs módomban nagyon sokakkal, nálamnál különbekkel együtt, Debrecenről többet tartanom és várnom, mint eddig.
Valamikor soviniszta voltam kurucságból, ma talán az egyszer-egy erejénél fogva, kényszerűségből tudnék soviniszta lenni. Soviniszta kuruc koromban a legnaivabb lelkesedéssel habzsoltam a debreceni magyar levegőt s a legrövidebben és legbiztosabban megcsömörültem. Azóta is alig tudok helyrejönni.
Debrecenben – szép magyarsággal írván – kiszeret a magyarságból az ember. Máshol kell aztán, valósággal kirajzolt terv szerint, lelkében a faji érzést restaurálni. Én például a kozmopolitának kiáltott Nagyváradon kezdem hinni, hogy minden kis népnek sovinisztának kell lennie s egyetlen lehető magyar politika a kultúrállam kiépítése ugyan, de a magyar fajta teljes diadalra juttatásával. Ez persze nem azonos sem a klerikális hajlandóságú magyarok nacionalizmusával, sem a debreceni szittyák vadmagyarságával. Inkább valami összepárosítása Bánffy Dezsőnek, az erdélyi kálvinistának s Vázsonyi Vilmosnak, a nagyon rettegett terézvárosinak.
És aztán nem is kell már többet mondanom. Ez az én hitem és programom nem kaphat táplálékot Debrecenből. Ahol a konzervativizmus szervi baj s az öntelt vadmagyarság fékezhetetlen indulat, onnan én nem kaphatok sem kultúrára, sem magyarságra semmit. És mert Zoltai Lajos Váradról is ír, hát röviden konstatálom, hogy Váradban igenis a legimponálóbb jelekben jósolja meg magát a jövendő. Nálam ez nem lehet lokálpatrióta rajongás, mert én nem vagyok ősváradi, amint Zoltai ősdebreceni, sőt nem is kötöttem s nem is szándékszom kötni Nagyváradhoz az életem sorát. De szeretem, becsülöm és sokra tartom e várost, mert magyar, merész, munkás és modern. E város lelkében tehát benne van az én credóm.
Végül nagy tisztelettel hajlom meg az én első újságíró mesteremnek, Zoltai Lajosnak tudása, egyénisége előtt s hiszem, hogy más volna, sokkal reményesebb Debrecen, ha sok Zoltai Lajosa volna. Így azonban bocsásson meg nekem, a volt debreceni diáknak, egykor kollégájának, hogy még ő sem tudott meggyőzni.
Nagyváradi Napló 1902. augusztus 13.
(a–e)
