194. A FRANCIA KULTÚRHARC ÉS A MAGYAR KLERIKÁLISOK
194. A FRANCIA KULTÚRHARC ÉS A MAGYAR KLERIKÁLISOK
Pokoli élvezettel olvasgatjuk mostanában a magyar klerikálisok lapjait. Az egeket verik föl siralmaikkal. Kiket siratnak? Ezt a balsorsú mi hazánkat? A nyomorgók és kivándorlók százezreit? Dehogy. A francia apácákat és a barátokat, a világosságnak e végre is űzőbe vett veszedelmes ellenségeit.
Az Alkotmány három cikkben is siránkozik.
Íme egy-két szemelvény az Alkotmány cikkeiből:
Most az egyenetlenkedő és félénk katolikusoknak teljesen szabadkőmíves kormányuk van. Justin Louis Emil Combes (volt diakonus), Ernest Vallé, Maurice Rouvier, Charles Pelletan, Theophile Delcassé, Gaston Doumergue, Léon Paul Mougeot, Alexandre Bérard nagymester, a kormány tagjai, miként a brüsszeli Patriote okmányokkal kimutatja, szabadkőművesek. André tábornok nagy valószínűség szerint szabadkőműves, marad még két tagja a kabinetnek, akikről ez idő szerint konstatálni nem lehet, nem tagjai-e a páholynak. Lemaitre számítása szerint a francia szabadkőművesek száma összesen 25 000, egy másik számítás szerint a szabadkőműves szenátorok és képviselők száma meghaladja a 400-at.
–
Combes úr üdv neked! Köszöntünk szívvel-lélekkel, mert visszaállítottad országodban a monarchiát. A köztársaság mindig a polgárságot, zsidó és szabadkőműves uralmat, a monarchia mindig a keresztény elvek és érzelmek diadalát jelentette Franciaországban. Waldeck-Rousseau ravaszul nem merte végrehajtani az egyesületi törvényt, hanem visszalépett, hogy elnök lehessen, s maga helyett oda állított egy gyenge elméjű aggastyánt, hogy az kaparja ki számára a forró gesztenyét. Ez az individium [!] Combes úr, a félkegyelmű szenátor, aki azt hiszi, hogy a koromfekete kaoszból egyszeriben feltűnt nevét azzal lesz lehetséges a világtörténelemben megörökíteni, ha a legkérlelhetetlenebbül hajtja végre Waldeck-Rousseau törvényét. Klasszikus, hogy az öreg bácsi szereplését komolyan veszi, s nem látja háta megett Waldeck-Rousseau kaján mosolyát s nem veszi észre, hogy a ferderöptűek osztályához tartozik, akiknek élete vetekedik a kérészével és az agyveleje csak két dimenzióban működik. Nyugodt lehet Combes úr. Neve a históriában nem fog fennforogni – mint ahogy nem tudjuk, ki volt Raffael korában a két Szicília miniszterelnöke, ellenben mi keresztény katolikusok mégis kell hogy hálával tartozzunk annak az embernek, aki a Habsburg–Lothringen dinasztia egyik legbájosabb tagját belesegíti a Capetingek trónjába és az Elyséere felvarázsolja a Bourbon liliomot. Éljen Combes!
Az agrárius klerikális „Hazánk” nem kevésbé dühöng. Egyebek között a következő jellemző szentenciát mondja ki:
Franciaországban az előkelőség épp úgy zárdákban nevelteti leányait, mint a középosztály; az előbbi többnyire fiait is. Tömérdek lehet a neveléssel foglalkozó zárdák száma, ha csak egyetlen rendelettel 2500-at lehet bezáratni azon a címen, hogy az állami tantervvel nem egyeznek meg az ott hirdetett elvek. Tehát a középosztály legnagyobb része ellen intézett valódi merénylet az, midőn a kormány egyszerre 2500 iskolát szüntet meg s megakasztja így 150.000 tanulónak szellemi fejlődését. De merénylet ez maga a szellemi haladás ellen, mert a jelenlegi tanuló ifjúság lelkében örökké élő rázkódást fog e megszakítás előidézni s még inkább az a brutalitás, mellyel a rendeletet végrehajtják. Ha Loubet Combes azt akarják elérni, hogy a jelenlegi tanuló ifjúság jobban ragaszkodjék az egyházi neveléshez, mint valaha, akkor igen jó eszközt választottak arra a rendeletben. Ha azt kívánják, hogy az ifjúság örökre meggyűlölje a köztársaság fogalmát, akkor bölcsen tették, hogy rendőrkatonákkal dobatják ki az ifjúság szeretetében álló nevelőket 25–30, sőt több száz év óta bírt nevelőintézeteikből.
Hát mi megértjük a mi klerikálisainkat. Nekik igazuk van. A gloire nemzete, a nagy nemzet adott mindig irányt az emberi haladásnak. Ők ám nagyon jól tudják, hogy a francia példát nálunk is követni fogják előbb vagy utóbb.
Nagyváradi Napló 1902. július 26.
