186. TÓTH BÉLA OLASZ ÁLLAMPOLGÁR
186. TÓTH BÉLA OLASZ ÁLLAMPOLGÁR
A „Pesti Hírlap”-ban Esti levélben szenzációs dolgot közöl önmagáról Tóth Béla, a magyar irodalom egyik büszkesége, egyik legtermékenyebb szelleme. Ideiktatjuk az esti levél végső sorait, amelyek a következőleg hangzanak:
Ne tessék félni, visszajövök Olaszországból, melynek én – Isten segítségével – akkor már polgára leszek. Ki is ülöm a fogságot, aztán békességgel megyek – haza.
Tehát Tóth Béla itthagyja Magyarországot és Olaszhon polgára lesz? Valóban nem tudjuk e szándékának értelmezését adni. Egyáltalán micsoda új szokás ez? Kacziány Géza gazdag tudásával, rengeteg kritikai erejével kifut az országból és amerikai lelkész lesz. Tóth Béla, Tóth Kálmánnak, az apánál nagyobb fia, összeszedi a sátorfáját, s hátat fordítva szülőhazájának, idegen állam kötelékébe lép. S ezt örömmel teszi. Még ott sincs, s az új országot már hazájának vallja… A legteljesebb tiszteletben tartjuk mindenkinek egyéni érzelemvilágát. Főként azokét, akik egy fejjel mindenkinél magasabbak. De elszorul a mi magyar szívünk, s aggodalom és keserűség is szállja meg lelkünket, amikor a magyar értelmiség vezéreinek távozását látjuk. Ajkunkra tolul a kérdés: vajon nem hűtlenség-e ez? Soha sem hittük volna, hogy Tompa Mihály híres költői levele oly fájdalmasan nyilall a szívünkbe.
Soha sem mertük volna feltenni, hogy az Előre! költőjének fiát egy rossz pillanat makacs elhatározása képes kisodorni ebből a hazából. Tehát a halhatatlan lantos hiába énekelt, tehát A Szózat hiába hangzik itt: megtört varázsereje, nem bízhatunk benne, legkitűnőbb hazafiainkat magával ragadja a kivándorlás láza! Korunk a drámai erővel lesújtó tényekben valóban nem szűkölködik, mint a legzordabb dráma hat reánk Tóth Béla cselekedete. És nincsen benne enyhítő sugár, nincsen benne békítő hang, mint egy sötét és zúgó gyászzene, úgy kíséri a hazáját elhagyó magyar írót az önkéntes számkivetésbe. Az asszony, a gyermekek érezhetik csak azt, akiket a szerető hitves, a hű és gondos családapa szótlanul, örökre elhagyott, amit mi, a magyar irodalom kisebb-nagyobb családtagjai érzünk Tóth Béla távozásának hírére. Szívünk megtelik gyásszal, s a lelkünkben támadt üresség sohasem telik meg fénnyel, világossággal… Hát aki ez országban gondolkozni tud, annak ki kell valóban innen vándorolnia?
Nagyváradi Napló 1903. augusztus 30.
