25. VEÉR JUDIT RÓZSÁJA
25. VEÉR JUDIT RÓZSÁJA
– Bemutató előadás a Nemzeti Színházban –
Ha könnyű volna nekünk is a rigmus, amiként ugyebár könnyű Lampérth Gézának, verses, kuruc alekszandrinos beszámoló állna itt. Mert poétaember ez a Lampérth Géza, akárki mit is mond. Csupa becsületes hit és rím. Azért a magyar Ahrimánt, vagy ha jobban tetszik Ármányt vagy ha még jobban tetszik, a mi szegény magyar sorsunkat tessék megvádolni, ha Lampérth Géza a magyar Rostand. Maga Lampérth Géza sem tehet róla. Itt cseng még a fülünkben néhány egész és egészséges hang, egy nagy koncertnyi pompás és jó muzsika, még előttünk csinálja jelenését való élettel, való szépséggel „Veér Judit rózsájá”-nak hús-vér alakja. Ez a Lampérth Géza talán tudna jobb darabot is írni, ha merne.
De nem mer. Mint ahogy mi sem merünk most víg bátorsággal beszélni. Fene kurucvilágban élünk, s agyonütik az embert a szájas hazafiak, ha különködik. És mégis szólunk. Mirevaló ez a kuruckór (kór és nem kor)? Le akarják járatni ezt a nekünk legszebb, legdaliásabb időt? Szomorú és aktuális kérdés. Politikában, irodalomban, művészetben (be nem sejtik ezt, akik mívelik) elszájaskodják, elmelodrámázzák a legszebb históriai kincseinket. Ne vegye ezt magára egészen Lampérth Géza. De viszont vállalnia kell e vád egy részét. Ő azt mondja, nem érzett erőt a förgeteges nagyszerű kor rajzához. Hát akkor miért rántja posványba nemcsak a kuruc időket, de a maga kedves, rímes talentumát is? Mert divat az olcsó, a szájas kurucság? Tévedés. Vagyunk már sokan, kiket intellektuális szérum oltalmaz a görögtüzes hazafiasság ellen. És Lampérth Géza a Nemzeti Színházhoz nyújtotta be a darabját, nem egy borozó, kuruc asztaltársasághoz. Annak a kuruc kornak lelke volt, olyan lelke, mely a versailles-i udvartól Kiutihiáig lelkeket gyújtott. Hát az lenne ez a lélek, amit a mi kis mindennemű kurucaink idézgetnek? Egész estén sajnáltuk ezt a szimpatikus igricet, ezt a Lampérth Gézát. Milyen kedves kis verses vígjátékot tudott volna írni, ha nem kuruckodik. Nem nagyszerűt, nem új csodákat revelálót, de polgárit, szolidat, kedvest, amilyenre szintén szükség van… Ellenben… Ellenben egész este egy bolondos, rossz vicc kísértett bennünket. A poéta kiállít a placcra két leányzót és két ifjút, és szól imigyen:
– Kuruc kisasszonyok, kuruc daliák, kiki ölelje meg a párját!… Így… No most csókolózzatok! Forrón, sokáig, tapadóan, s közben kiáltsátok folyton, hogy: éljen a haza!
Ez a darab. Veér Judit, az öreg Veér Tamás leánya beleszeret Both császári kapitányba, aki amolyan labanccá rontott szittya. A kuruc leány átcsókolja a Rákóczi táborába az ő szerelmes labancát, s a végét tetszik tudni. Van egy másik mátkapár is, ellenmátkapár a történetben. Ez az arisztofáneszi darabok óta a Killicrankie herceg-ig így szokás. Aztán Cinka Pannán kívül minden kuruc rekvizitum működik. Álom ágyúdörej, pirosló ég, németátkozás, kuruc pityizálás, a pataki diák, ki Bercsényi Miklós csapatába szökik, virágének-faragás a nyílt színen, rokkant Thököly harcos és a többi. Hiszen tetszik tudni.
De még a gyanú se fogja reánk hogy mi a megátalkodott lerántók gárdájából valók vagyunk. Ha van virágének, Lampérth Géza gyönyörű virág-színjátékot tudna írni. Mi élveztük a lenevetett nagyon szabályos rímeket is. Oh, mi szeretnők egyszer megszületni látni a budapesti Comédie vagy a Bour úr párizsi új kis színházacskájának a budapesti publikumát, melynek a vers, a szép vers, a muzsika mindent pótolna. Hisz nincs szebb a versnél, s Lampérth Géza sokszor jár közel a vershez. Verses buzgóságában tetszenék is nekünk az ő vállalkozása. De mást is tud Lampérth Géza. Úgy ismeri a színpadot már, hogy szinte félünk ettől a nagy készségtől. És mert adott nekünk néhányszor kedves igazi frappáns derűt is ma este Lampérth Géza, nem volt ez az este haszontalan és kedvetlen. Jön még idő, kevésbé kurucabb, mikor a kuruc-korról is tudnak nekünk igazán, szépen, igaz és szép versekben beszélni. Ezek között talán éppen Lampérth Géza is ott lesz, és talán elől lesz, amit kívánunk.
Lelkes rendező ápolgatta a Nemzeti Színházban a Veér Judit rózsáját (ezt a rózsát Judith Both kapitánynak szakasztja, a címbe pedig nem túlszerencsés metaforaként került.) A színészek derekasan jeleskedtek. Szokásunk szerint kirukkolunk, ki tetszett nekünk legjobban. Rózsahegyi. Olyan egészséges, huncut, való pataki diák volt. Egész alakja tiltakozás a színpadi görögtűzfény és limonádés kurucság ellen. De meg kell mindenkit dicsérnünk.
Török Irma Juditja sok nemes fáradsággal javított a Lampérth Géza Judithján. Mint mindig: bájos, megejtő volt D. Ligeti Juliska. Jelesek, nagyon jók: Vízváriné, Mihályfi, Gabányi, Gyenes, Bakó és mindannyian.
Hiszen nem volt ez értéktelen este. Színészek, szerző kaptak kihívásokat is. Volt tetszészaj gyakorta. És hát verses volt a darab, és olykor szépek a versek. Csak olyan sok más ne lett volna, s csak olyan sok más ne hiányzott volna!…
Budapesti Napló 1905. február 11.
(Dyb.)
