26. SÁRA ÉS A KORBÁCS
26. SÁRA ÉS A KORBÁCS
Lóga Lukács István (talán ez volt a neve) bűnben kapta az asszonyát, Sárát. (Libabőrös borzongással emlékezem e történetre.) Nincs ennek húsz éve sem. Már szörnyen kultúrország voltunk. Nagy kiállítást tartottunk Budapesten, s a Nemzeti Színházban már vígan játszották ifjabb Dumas Sándor drámáit. Lóga Lukács István (vagy hogy hívták?) Lompérton lakott. Kis falu ez a Szilágyságban, ahol szintén csalnak a hitestársak. Megölte Sárát Lóga Lukács István? Nem. A csábítót ölte meg? Azt sem. Magamagát sem. Hanem levágta tőből a Sára haját. Becsirizezte az egész fejét, s bedugta egy fölbontott vánkos toll-özönébe. Leszedte róla a viganót egészen évai túlzásig. És végigkorbácsolta, űzte Sárát a falu utcáin. A hajaszála sem görbült meg ezért, ha jól tudom. Az egész faluban csak én dideregtem a borzalomtól. A kis hétszilvafás kúrián valami otromba cseléd ezt elmesélte a nyolcéves fiúnak, akinek misztérium volt ugyan a nemi élet, de volt némi fantáziája. Ma sem tudok igazábban fölháborodni a Lóga Lukács Istvánok ellen, mint akkor már, mikor még a bűnbeesésről nem voltak olyan nagyon, óh nagyon alapos képzeteim. Magyarországon fogja az utolsó dühödt férj leütni az utolsó bűnös feleséget. Mikor már egészen új motorok hajtják a világgépet, nálunk még mindig lesz kikapós asszony, csak azért, hogy – kikapjon a brutális férfi-hím, aki azt hiszi, hogy a Don tövén vagyunk még, és rabnőket tartunk szíjon és csupán a magunk mulattatására a sátrainkban.
Kolozsvárott pedig most avult papírok közül kihalásztak egyet, mely arról szól, hogy 1783-ban Török Imre kolozsvári lakos házasságtörésen érte Sára feleségét. Ez alkalommal panaszával a városi tanácshoz fordult elégtételért. A városi tanács az ügyet megvizsgálta, s minthogy a tanuk vallomásából nemcsak az tűnik ki, hogy az asszony házasságtörést követett el, hanem gyakran megbotránkoztató módon engedett kicsapongó természetének, bűnösnek mondotta ki, de a szokásos és büntető paragrafusaink által előírt fejvesztés büntetése alól felmentette. Tekintettel a nő ifjú korára – szól az írás – s arra, hogy javulásához még remény van, e szigorú büntetés alól feloldatik, és más büntetéssel sújtatik. Szenvedjen egy hónapon át, melynek eleje a mai naptól számítódjék, kemény karcert, száraz kenyéren és vízen. Ennek kiállása után pedig a tanácsház előtt a nyilvánosság színében szenvedjen 33 erős korbácsütést, ezután pedig a város kerületéről proskribáltassék.
Tehát 1883-ban csak az volt a magyar férj-regula, mint 1783-ban s mint 883-ban lehetett. És mint talán még 1983-ban is lesz. Korbács neked, Sára! Lompérton párna-toll, itt fent, Budapesten betűvető-toll is. A férfi botlásainak a védelmében minden országot utolértünk talán. Szerelmi botlásait pláne tudjuk menteni. A bukó asszony számára azonban nincs megértő szervünk. Külön-külön, titokban magunkban, különösen, ha érdekeltek vagyunk, vagy szeretnénk lenni, még biztatni is tudjuk az asszonyt. De könyörtelenek szoktunk lenni mint erkölcslények, mint társadalmi lények. Az asszony hű legyen, s ha nem hű, átkozott, rossz és korbácsraméltó. Mert (Lampérth Géza darabjában ez volt a legigazibb rész) a magyar férfi, még a túlcivilizált is, rest arra, hogy a lelket fölfedezze az asszonyban. Ez így volt, s így van. Hiába a német és francia hatások alatt e témában dolgozó irodalom. Még a magyar feminista mozgalom is hiába. Ez a vérünkben van. Tessék mindenkinek a maga társadalmi köre eseteire gondolni. Tessék olvasni a lapok krónikáit. Házasságtörési pör talán csak éppen egy volt még Magyarországon. Holott a megcsalt férjnek, ha már bosszúra szomjazik, ez az egy mód illő és megengedett egy kultúrtársadalomban. Nálunk nincs szükség pörre. Hóhéri bizonyossággal működik a társadalom, a közfelfogás, a csúnya, önző, barbár férfiúi érdekközösség.
Hiszen a tizenharmadik században Franciaországban is működött még a férji korbács mint általános büntető eszköz. (Ám már akkor sem csirizzel kenték be az asszony fejét, de – mézzel, mielőtt tollba dugták.) Még nemrégen 25 frankot fizetett, vagy nem sokkal többet a bünös asszony. Ma már azonban Hervieu, Marcel Prévost, stb. dolgoznak a Code Napoléon-t reformáló bizottságban s akarják örökre kiirtani a barbár múlt minden emlékjelét, mely gyalázni akarja a szerető asszonyt. A társadalom ott már túl van ifjabb Dumas Sándoron s mindenen. Ott már hajnal van.
Nálunk nem látunk jeleket a társadalom megkegyesedésére. Nem akarja belátni, hogy a csaló asszony voltaképpen nem akar csalni, mikor csal, s aki házasságot tör, annak csak egy bűnhödése lehet hitvestársa részéről: kidobatás a házasságból. Ha anya, ha nem anya. De ezen túl s felül semmi. Mert bizony a Sárák nyolcvan százaléka szerencsétlen, minden irgalomra méltó asszony. Ne csapjon már mindig és olyan barbár kegyetlenséggel Sárára a korbács…
Budapesti Napló 1905. február 12.
A. E.
