86. SCHILLER
86. SCHILLER
Száz esztendeje lesz e május kilencedik napján, hogy meghalt Weimarban az az igen nagy ember, kinek Thorwaldsen faragta az első szobrát. Szinte azt írtuk, hogy Goethe Schillere. Mivel a magyar memóriák legfelső fiókjában úgy pihennek ők. Schiller – és Goethe. Kettős szobrukat Weimarban ma talán nem faragnák kettősnek. Ők ketten immár eltávolodtak egymástól. Hadd maradjanak azonban együtt, ahol együtt vannak. Nálunk is, sőt nálunk igazán, ahol Schillert értettük meg mindenha jobban, s ahol mintha nem is telt volna még el a száz esztendő, mert nálunk hosszabbak az évek.
Ma ünnepli a hivatalos magyar irodalom Schillert. Már ünnepelt Bécs. Ünnep ünnepet ért mindenütt, ameddig csak die deutsche Zunge reicht. Lesz még talán ez évben ezer ünnep, Budapesten tisztelik a dátumot. Alig pár nappal előbb áldozik a magyar géniusz Schiller emlékének a naptári napnál. És ez az ünnep mindenképpen helyes ünnep. Ünnep, mely okvetlenül megülni való.
A nemzeti géniusz igen érzékeny madár, de talán mégsem veszi tépázásnak, ha a mi nagy ébresztőnknek is tartjuk a weimari halottat. Schiller szózata belezendült hatalmasan a mi új irodalmunk bölcső-dalába. E hangot át-átkapták a magyar lanthúrok, s e hang zeng még most is. Hazájában elért a legfőbb halhatatlanságig. Bent él a lelkekben, a percekben, a hangulatokban, az egész, törő, zúgó életben. Bennünk nem olvadhatott így fel. És nálunk még egy kicsit az eleven Schiller él. Fordítók dolgoznak Schiller-műveken, s izgató erejű szelleme Goethe társának fölöttébb otthonos itt még, hol Schiller társának appolói magaslatait otthonosan megjárni bajos a mi kicsinységünknek és nagybajúságunknak.
A magyar Schiller-ünnep tehát helyesebb és több, mint egy Dante-ünnep például. Egy Dante-ünnep csak demonstráció. Hogy az emberi szellemmel fáklyás, örök, nagy világ-útján együtt akarunk lenni. Ezt jelenti. A Schiller-ünnep szinte nemzeti ünnep. Mert Schiller nemzeti életünkhöz, a még mindig küszködő nemzeti léthez, adta nekünk az erőt, mikor megtermékenyítette a dadogó magyar nyelv apostolainak agyát és szívét. Hiszen ő hatott, ő uralkodott itt legjobban. S az ő szelleme él még ma is itt. Mert hogy sok szomorú okból még mindig nem lehet nekünk sokkal újabb régiókba járnunk, mint amelyeket nagy Schiller száz évvel ezelőtt bejárt. A Schiller-jubileum mai magyar dátumán szeretnénk szólni: most pedig talán már a Goethe-csapáson. De ez szinte kegyetlenség volna, ünneprontó s hiú ige. A nemzeti géniuszt nem lehet dirigálni. Adjuk meg hát a lobogómeghajtás szollemnis és szokásos jelét. S írjuk ide a nem új igazságot: a nagyokat pedig nem egy népnek adja a Sors, de minden népeknek.
Budapesti Napló 1905. május 3.
Pont.
