99. A SÖTÉT SZÁRNYAK
99. A SÖTÉT SZÁRNYAK
(Vlagyivosztok felé iparkodnak a mérhetetlen, csöndességes tengeren Romanov Miklós félelmes hajói.
A föld kerekségén pedig, valamerre emberek élnek, sejtések szállnak a hajók után. Rozsgyesztvenszkij viszi a hajókat. A hős admirális. A cár bosszúja nem késik. Oroszországot büntetlenül megalázni nem lehet. Jaj a fölkelő Nap országának, ha fiait tengeren éri az orosz admirális.
És míg az Idő maga is remegve késlel, hogy jegyezhessen a História, az úszó hajókon sugdosva terjed valami hír.
Az admirális hetek óta nem mutatja magát. Rozsgyesztvenszkij parancsait hiába várják az úszó, félelmes városon s messze csatangoló külvárosain.
– Mi történt az admirálissal?
Ezt kérdik aggodalmasan a hajók alparancsolói. De megnyugosznak. Értik a zsenit. Visszavonulva dolgozik a nagy terven, mellyel tengerbe fogja süllyeszteni az utolsó japán ladikot is.
Hanem végre is beszélni kellene vele. Tudni, hogy merre s meddig törtessünk ebben a tempóban. És a tisztek behatolnak az admirális szalonkabinjába.
Ül hintaszékében hős Rozsgyesztvenszkij. Vagy – ő-e csakugyan? Egy ólmos árnyék. Bús, üres fényű szemekkel. Föl akar állni. Lábai remegnek. Az arcán nagy kínlódások ugrándoznak. Beszédbe kezd s dadog…
Tokióban egy ideig újra nyugodtan lehetnek. A paralízis beleszólt a világhistóriába. Ki tudja, hanyadszor?)
*
A dr. Salgó Jakab könyvéről sok szó esik. Jeles könyv ez. A sok mementó közül, mely a magyar értelmiséghez mostanában beszél, félelmesen zúg ki. A könyv címével szólva, a szellemi élet hygiéniáját jó lesz megismernünk s megtartanunk, mert különben nemsokára paralitikusok országa leszünk. A túlságos intellektuális élet miatt talán? A sok munka miatt? Nem. Hanem az ideges, ötletszerű élet miatt. Azért, mert nehezen élünk. A szellemi munkások kénytelenek sokfélét dolgozni. Mert – folytathatja a szociológus – összevisszább társadalom nincs a mienknél. Tele kénytelenséggel, ápolva ápolt hazugsággal, minden más társadalomnál több igazságtalansággal s kíméletlenséggel önéletünkkel szemben. Nem is beszélve az iskoláról s egyéb ezernyi átkáról a magyar idegrendszernek.
De mindezek fölött legkeserűbb végzetünk, hogy az életet, a magunkét s a másét, nem tartjuk szent értéknek. Ma tomboljunk, legyünk, s holnap akármi jöhet. Társadalmunk, tele ósdisággal, ezer legyőzhetetlen akadállyal arra, hogy bárki ereje teljességét fejtse ki, s mindent elérhessen, amit egy modern társadalomban talentummal elérhet valaki, – ez az első oka a magyar értelmiség bús-epikuri életfelfogásának. Reménytelenebb értelmisége csak egy országnak van, mint a mienk. A szegény Rozsgyesztvenszkij országának. De nálunk sem küzdelmes múltunk, sem társadalmi mizériáink, vagy éppen közjogi helyzetünk nem tudnak annyit megértetni, mint az orosz értelmiséggel szemben egy szó megértet: a cárizmus. Az orosz értelmiség beteg. Minden egyéni öntudat felett ott csapong sötét szárnyaival az őrület. Az orosz társadalom nem bízhat egy igében, egy tettben, mert nem tudhatja, hogy rugója nem egy meghibbant agyvelőből pattant-e ki. Nem bízhat egy vezérében sem. Íme még a cárizmus fanatikusát, a hős katonát is rohanva éri utól az esztelenség.
És a statisztika azt mondja, hogy a magyar értelmiségnek több a paralitikus betege, mint az orosznak.
Rettenetes. Rettenetes elgondolni, hogy a sötét szárnyak ott csapkodhatnak minden lelki munkába fogott magyar agy körül. És a Röntgen-gép nem mutathat nekünk semmit. Nem tudhatjuk, hogy az egész nemzetéletre szóló ideák, törekvések, tervek nem lágyuló agyakból suhantak-e ki.
Az orosz gondolkozóknak nincs okuk kétségbeesni. Sőt hirdetik, hogy megérett sorsát veszi el az orosz értelmiség. Ott lehet ez a jó sorsnak végzése. Százmilliós nép teremthet bármikor friss, erős, termékeny, új, nagy intelligenciát. Mihelyst a cárizmus összeomlik, s szabad életre egyenesedhetik ki a lenyűgözött szláv népóriás.
De intelligenciánk romlását mivel pótoljuk mi? Még akkor is, ha a társadalmi erők rendjét, egyensúlyát sikerülne megcsinálnunk. Hol van szunnyadó lelki kincseivel a sok-sok millió magyar parasztság? Züllik s vándorol – ki.
Megdöbbenve úgy képzeljük, hogy a jövő Rozsgyesztvenszkij hajóhadaként jön, jön a magyar társadalom felé. A jövőtől várjuk a megváltást, s a jövő admirálisának, a magyar értelmiségnek, feje körül sötét szárnyak suhognak…
Budapesti Napló 1905. május 20.
D.
