73. PAUL GAUGUIN
73. PAUL GAUGUIN
A Salon d’Automne-ot széthordták tegnap s ismét meghalt Paul Gauguin. Két napig éltem a Grand Palais két Gauguin-szobájában. Nyargalva érkeztem haza, Párizsba, ezért a két napért. Veszekedtem és barátkoztam Paul Gauguinnel, aki most, íme, újra halott. Halottabb Courbet-nál, Carrière-nél, Cézanne-nál, mindenkinél. Ebben a pillanatban már érzem, hogy e halotté az igazság. S fázós árnyékát látom, amint szökik Párizsból.
Peruban született s az anyja spanyol volt. (Szegény, titokzatos életű Isidore Ducasse jut az eszünkbe. Ez is olyan francia volt, akinek valahol Montevideóban tetszett születni. Comte de Lautréamont-nak nevezte magát s huszonnyolc éves korában meghalt. Körülbelül ő írta a világ legkülönösebb verseit. Egészen bizonyos hogy őrült volt, de azt még nem döntötték el, hogy nagyobb bolond lett volna-e, mint zseni. Élni azonban kevesebbet élt Paul Gauguinnél. Ám őrületüket és zsenijüket egy vidékről, egy vérben, egy átokkal hozták.) Bankhivatalnok lett fiatalon s nagyon komoly bankhivatalnok. Egy kereskedelmi hajóval bolyongott azután a világban, s ezt is nagyon komolyan végezte. Hazajött megint, s talán már tíz év múlva tőzsdeügynök lehetett volna. Főnöke imádta s nagy percentekkel jutalmazta börze-spekulációit. Nagyreményű, ifjú üzletember s hirtelenül fejbekólintja a bolond fátum. Pissarróval találkozik, aki anyja révén honfitársa volt. Paul Gauguin huszonhat éves korában megbolondul és festeni kezd.
Kalandos, misztikus, szilaj élete itt kezdődik Gauguinnek. Vad, rossz, nomád vére akként űzi, mintha két ember volna. Az egyik: apostol, szerencsétlen, szent. A másik: állati, gonosz, utálatos. A feleségétől, aki, ha jól tudom a most meghalt norvég Thaulownak a sógornője, elválik. Párizsban rettenetesen nyomorog és fázik. Tahitiba vágyik, a vadak közé. És onnan mégis fölkerül a hideg, szürke, ködös Bretagne-ba. Néhányan az ecset istenének tartják. A publikum röhögi. A nagy kritikusok a bendőjében gázolnak. Egyszer állít ki az akkori forradalmárok között. Még a forradalmárok is bolondnak hirdetik. Senkihez sem hasonlított. Primitív is, raffinált is, okos és esztelen. Ingyen sem kellenek a vásznai. Talán szánalomból dobtak egyen-ketten valamit a képeiért. Barátai tartják, akikhez gonosz. Ő nem tud jó lenni, legföljebb balga. Párizsban például fölszed valami mulatt leányt. Ezt viszi mindenüvé magával. Egy kis kikötővárosban részeg matrózok csúfolják a leányt. Gauguin pofozkodni kezd. A matrózok elverik s eltörik az egyik lábát. (Valószínű, hogy ez a törött láb volt az ő podagrás halálának is az oka később. Némelyek kényesebb és csúnyább betegséggel gyanusítják alaptalanul. Nem, ez nem okvetlenül szükséges az ő elég bizarr életéhez és halálához.) Ugyanez a mulatt leány egy ízben megszökik tőle Bretagne-ból. Föltöri s kifosztja Gauguin párizsi lakását. Néha tudniillik lakása is volt.
Lassan-lassan már gyűlöli a civilizációt Gauguin. Itt-itt lehet az ő életének a titka. Utálja, gyűlöli ezt a mi életünket. Tudatosan rúgja föl a mi egész erkölcsi berendezkedésünket. Nem csinál új erkölcsöket, nem jézuskodik. Ő nem buddhista és nem nihilista. Sőt talán nem is forradalmár. Ő eleven tiltakozás a sablon ellen. Egy köpködő, utálatos, de hatalmas, de civilizálódott lény. Már életében legendás alak. De olyan, akit a legendák rútítva túloznak.
Bretagne-ban és Provence-ban egyformán él. Bujkál, kínlódik, fejlődik és dolgozik. De Tahiti követelte magának mindig az életét. Oda tér vissza újra. Képtelen küzdelmek között él itt is. Itt megismeri a szűz nyomort, a civilizálatlant. Még a vademberek sem szeretik. Még talán az a barna, vad leány sem, a szeretője, aki a legszebb képét inspirálta. És mégis Tahiti vezette el, vezette vissza igazi erejéhez. Az a Tahiti, ahol maga vágta ki az őserdőből a fát, amelyet szobrokká faragott. Talán szobrászkodni is akkor szobrászkodott csak, amikor minden vászna elfogyott. Talán, talán, csupa talán ennek az embernek az élete. Talán azért volt olyan nagy és eredeti, mert volt ereje teljesen szakítani mai élettel, közönséggel, ízléssel, kultúrával, civilizációval. Nem túlzó modern ő, nem is modern. Túlzó erő, túlzó valaki, túlzó egyéniség. Tahitiban nem csak a vadakkal civakodott. Lapot csinált, írott lapot. Megjelent vagy húsz példányban talán. Őrülten támadta a lapban a kormányzót, a kormányzóság tisztikarát. Sajtópört is kapott az írott lapért, el is ítélték. Neki éppen nem lehetett büntetlenül kacérkodnia a civilizáció eszközeivel. Az a Gauguin, akit ma is gyűlölnek, ma sem értenek, aki még sokszor fog meghalni és föltámadni, az igazi Gauguin, mégis a tahiti-i Gauguin. Az ő szeme számára itt rendeltettek a színek.
Hogy hogyan lát Paul Gauguin? Jobban és többet akárkinél. Színt, új, sok színt és vonalat, élesen, együtt. És nagyszerűen összefoglalva. Mondjuk: síkokban lát. Majdnem kókler a vonalak és színek kibékítésében. Egy kicsi kell és már stilizált a rajza. Egy kicsi kell és már karikatúra az, amit fest. De ezt a kicsit ő grandiózusan kerüli el mindig. Festő művészete persze dekoratív fajta. Mint ahogy ő ezt az egész világot egy ostobán, lármásan fölszerelt színpadnak tarthatta. Hogy rakja a színeit egymás mellé. Gyermek, bolond vagy zseni képes ilyen vakmerőségekre. Nincs mestere s nemigen lehet neki tanítványa. Mert nagyon külön volt ez az ember. Egy kritikus azt mondja, hogy a nagy, velencei koloristák késői fia. Az bizonyos, hogy imádta és értette a színeket. Egy megnemesítése a dekoratív fajtának az ő művészete. Hogy ő mit tartott a maga zsenijéről? Néha olyan nagynak hitte magát, hogy maga is megijedt. Néha eltévedtnek, mázolónak.
A Temps, a Figaro, az úgynevezett nagy lapok kritikusai ma is úgy püfölik, mintha élne. És hányan nézték mellettem nevetve a képeit. De vannak fanatikusai. S akiknek falain Gauguin-képek vannak, azok tudják, hogy kicsoda. Ez talán egyelőre elég is egy többszörös halottnak, aki hadilábon élt velünk, a mi életünkkel, a sablonnal, erkölccsel mindig. S a modernséggel is. A modernek problémái őt sohse érdekelték. Ő mindig összefoglalt és nem szétbontott. A fény-problémákkal sem törődött. Nem is kereste a fényt. Képein mégis csodálatos, igazi fény ömlik el. Azt sem tudja az ember, hogy honnan. Mint ahogy az ő csúnya, különös életét is beragyogja egy ilyen nagy, rejtelmes, hatalmas fény.
Budapesti Napló 1906. november 21.
Ady Endre
