242. MAETERLINCK ÚJ DARABJA
242. MAETERLINCK ÚJ DARABJA
Párizs mostan Maurice Maeterlinck, a belga poéta egy új darabjának tapsol. A ködvilágban elmélyedő misztikus ezúttal újra a meséhez fordult, Ariadne és a Kékszakáll vonaglásos, szenvedéses szerelmét álmodja vissza s mese-hangulatokat, ködös, szomorú álmokat idéz fel, mint annyi más darabjában. Az Ariadne et Barbe-Bleue-ben azonban mégis új utakon jár Maeterlinck szimbolizmusa, a poézisével új gondolatokra mutat fel, színei az eszmevilágba sugároznak s az álmodó költő itt harcosául szegődik a nőmozgalomnak, az elnyomott, fejlődésében megakadályozott, férfihez bilincselt nőknek, akik a férfiak oldalán szótlanul sorvadnak el anélkül, hogy kimondhatnák egyéniségük megváltó szózatát. Maeterlinck darabjában azonban mégis a zene a legfontosabb, a szavak zenéje s a helyzetek hangulata. A darabot, amint maga bevallja, a Bleubart név varázsos hangzása sugallta. Ariadne pedig nem a klasszikus leányzó, aki az alvilágba száll le. Maeterlinck Ariadnéja az elvarázsolt vár földalatti boltozataiban bolyong, hogy a Kékszakállnak öt feleségét napvilágra vezesse. A Kékszakáll fiatal feleségének hat ezüst kulcsot ad át s egy arany kulcsot, amelyről nem tudja, mire való. Ariadne csak ezt tartja meg, a többit dajkájának adja. Alig érinti azonban a kulcsot egyik ajtóhoz, mindkét szárnya szétpattan, s ametiszt-zuhatag, gyűrűk, nyakláncok, diadémek, karperecek, záporoznak le: a kincs garmada a márványküszöbre torlódik, a kapu violás fényben sugárzik. Képek, színek. Azután zafírok hullanak, tejszínű gyöngyök, hidegen zöld smaragdok, parázsló rubinok, a hatodik ajtóból pedig valóságos gyémánt-katarakták hömpölyögnek a teremben. Álomhangulat, mese. A színpad ezután egyszerre sötét lesz s öt asszony szomorú sírása hallik. A Kékszakáll feleségei sírnak és a kijáratot keresik a sötétségből. Erre megjelenik a Kékszakáll, Ariadnéra támad, mert megszegte a parancsát, a nép azonban melléje áll, úgy hogy már Kékszakáll élete is veszélyben van. Ariadne, a jóságos, a hű menti meg őt. Később Ariadnét a koromsötét sírüregben látjuk, ahol a Kékszakáll öt felesége rongyokba burkolózva, mereven kuporog. Ariadne betöri az ablakot s a sötétségbe beárad az élet-serkentő napfény. A nők azonban még mindig rabok, a bűvös várból nem tudnak kiszabadulni. Ha megpróbálják, a vonóhidak felemelkednek s a víz zuhogva tölti meg a bástya árkát. Végre a nép elfogja a gonosz Kékszakállt s megkötözve, véresen feleségei elé cipelik, hogy megöljék őt. Ariadne egy tőrt ragad, a Kékszakállhoz rohan – s elvágja vele kötelékeit. Aztán otthagyja őt. Kimegy a szabadságba. A másik öt pedig szomorúan sorakozik régi zsarnoka mellé… A darabhoz a zenét Paul Dukas írta.
Budapesti Napló 1907. június 11.
