59. KISS JÓZSEF
59. KISS JÓZSEF
Az én Jehovám, Istenem, Krisztusom, Sorsom vagy mim, adna nékem negyven esztendőt – élni, tehát még kilencet és valamit. Nem fog adni, holott csak annyi esztendőt kérek életnek, amennyi óta Kiss József ezen a búzatermelő és kalásztalan Magyarországon verseket ír. Adna nékem negyven esztendőt csak azért, mert nagy dolog volna azt megtudni, mit érez az ember, ha negyven évig király. Ha negyven évig úgy király, hogy mindig inkognitóra van kényszerítve, s ha koronázni is csak olyan koronával koronázzák meg, mely históriátlan.
Petrovics Sándornak mégiscsak jó mészárszékű és rokonságú ember volt az édesapja, őmagának pedig olyan villamos lelke volt, hogy a haragos Ég is megijedt tőle. De ha valaki a falusi, zsidó árendás házából indul el, ha félénken, illatos halk és új muzsikás álmokkal indul el, borzasztó ez nálunk, itthon. Valahogyan Spinózával barátkozhatott össze nagyon gyorsan a mezőcsáti legényke, mert királyi trónusra tudott ülni már akkor, amikor a trónusát alig százan látták.
Ő, talán itthon a maga kora számára előbb jött mindünknél, akik valami átokból bármikor korok számára kívántunk érkezni. Nem kalibereket hasonlítgatunk, de Ibsennek elég korán a storthing szavazta meg az élethezvalót, ha már egy norvég Napóleon nem csinálhatott belőle pair-t. Kiss József előtt az akkor nobilisabb, de a maiként európaiatlan s talán még gőgösebb Magyarország fölvont minden várhidat. Kibírta, mert tudta, hogy király, s még azt is kibírta, hogy azért szeresse meg a publikum, amire ő sohse volt büszke. Szinte gonosz öröm szállna meg bennünket, ha búsak, becsületesek és végzet-sejtők nem volnánk, hogy Kiss Józsefet iskolákban szavalják, s csak éppen azt nem tudják elegen, hogy a koszorús Kiss Józsefnél van egy különb poéta Kiss József.
Max Nordaut nem szeretem, s mikor Párizsban beszélgettem vele, ott volt asztalán nyitva és megjelezve a Kiss József könyve. És kérdezte, hogy bús-e, víg-e, tud-e még dalolni az ő nagy barátja? Egyszerre másnak láttam Nordaut, aki talán magyarul is csak Kiss Józsefért nem felejtett el.
Holnap, vasárnap, a Petőfi Társaság kezdi meg sorát a Kiss József-ünnepeknek. S egy ifjú poéta fog dalolni Magyarországnak: Kiss Józsefnek hívják. Tele van a lelke álmokkal és dalokkal ma is. Ma már talán meghallják a dalát mindenek, s egy marék virágot szór elébe mindenki. Egy kapocs volt a lelke negyven évig, a mi dacos, ázsiai szívünk, és Európa között. Most már fogadjuk őt mindnyájan egészen a szívünkbe.
Budapesti Napló 1907. december 15.
Ód.
