60. ÉLJEN A VÁRMEGYE
60. ÉLJEN A VÁRMEGYE
Az apámnak, Szilágy vármegyében, egyetlen boldog álma volt valamikor: hogy központi főszolgabíró s azután alispán lehetne a fia. Többre nem gondolt, főispánságról nem fantáziált, csak magyar és vidéki ember érti meg ezt. S lett belőlem vármegyei ember helyett a vármegye becsületes gyűlölője Magyarországon, örömömre.
Mocsáry Lajos, aki egyébként európai ember, a Kossuth–Apponyi-forradalom idején, tanácsokat adott a vármegyéknek. Ezek a tanácsok olyanok voltak, mint a vármegye maga: büszkék és ostobák. Lökjön el a vármegye mindent, ami betű, ami értelem, ami új. Tegyen úgy, mint II. József korában: hordassa máglyára az írásokat és nyomtatványokat.
Jó tanácsok voltak ezek, s Magyarországon mindig megfogadta az ilyen jó tanácsokat a vármegye. Hajh, a vármegye nem változott századok óta: az alispán piros borral itat ma is. S a páva csak a legritkább esetekben száll föl a vármegye-házra, szegény legények szabadulására.
II. Józsefet a kalapos királyt megigézték Voltaire és társai, a kor. Ez az aufklérista császár úgy gyűlölte a magyar vármegyét, mint ma egy intelligens magyar tudja gyűlölni. Akkor minden nemes vármegye így kezdte határozatait: Nos universitas comitatus. Nincs az a császár vagy király, aki gőgösebben tudjon beszélni. És ugyanaz a József császár, aki halála előtt kibékült velünk, magyarokkal, mondott egy nagyon okos dolgot: „Ich verbiete mir anhero die pluralia, Comitate sind nur singularia. Es giebt[!] nur ein plurale: Nos status et ordines Hungariae.” Egy veszekedett Lengyel Zoltán nem tudná szebben megmondani, hogy a vármegyének – kuss.
Emlékszem, vidéki koromból, hogy a vármegye nem változott meg, s ebben az alig konszolidált Magyarországban, a vármegye az igazi ország. Ott is, ahol erkölcstelen paktum van románokkal, tótokkal, szerbekkel, szászokkal. Ott is, ahol Tisza István az úr vagy Andrássy vagy valamely pápista hatalom.
S arra is emlékszem, Nagyváradon (az ország e nagyon nyugtalan és értelmes vidéki városában éltem sokáig), hogy a vármegye rettenetesen gyűlöli a várost. „Coki város, mikor a vármegye mulat” (a vármegye szeret mulatni), mondja, szokta harsogni, a fals és igazi dzsentri egyformán, Nagyváradon.
Ergo, lyukadjunk már ki: most van a vármegye szezónja, most választ a vármegye. Talán az egy Békésen kívül, ahol Achim L. András dirigál, nincs semmi baj. Az atyafiság összetart, s az atyafiság mindig a hatalommal tart. De jelszó kell még a magyar vármegyének is, még az új rend idején is. Persze nem a Borsod vármegye bátor lépésére emlékszik a vármegye, mikor Borsod a szekularizációt sürgette. De mivel szívesebben emlékszik arra az időre, amikor Mocsáry szerint elégetett minden fölvilágosító betűt. És arra a hőstettre, amikor Kovács Gusztávot Debrecenben félholtra-verten halottas kocsira rakták. Ha gonoszak akarnánk lenni, még azt is szívesen ajándékoznók a vármegyének, hogy a pénztárra emlékszik. Mert „mire jó az árvakassza, hogy a dzsentri elsikkassza.”
Abszolute és haragosan nem vagyok elragadtatva a módtól, mellyel Budapesttel az ő jelenlegi urai bánnak. De, oh pesti adófizetők és polgárok, van-e sejtésetek, hogy mi történik a vármegyékben? (Széll vagy Apponyi egyszer zavarból ezt a rossz szót mondta ki: a perifériákon, s azóta minden magyar analfabéta ezt használja.)
A vármegyék ma (éljen Kossuth Ferenc és vidéke) inkább országok, mint Magyarország. Magyarországnak például szabad kvótát emelni, a császárnak behasalni, katona-költséget emelni, a vármegyének szabad ellenben önmagát szolgálni s az uralkodó rokonságot.
Jó kis hecc volt ez a Kossuth–Apponyi-féle szabadságharc, mely még Ugron Gáborból is föltámadt embert és mamelukvezért tudott csinálni. Fenének kell most már itt parlament, mikor van hatvan és egynéhány vármegye, ha jól tudom. Még csak az nem történt meg, hogy Ugron Gábor ajánlja a magyaroknak: menjünk be a Reichsrath-ba. Talán ez is meg fog történni rövid időn belül, hiszen a vármegye a fő és fontos, nem az ország.
A vármegyét ösmerem, hálaistennek, tele vagyok emlékekkel és vármegyei rokonsággal. Tudom, hogy kikkel közigazgatnak bennünket a vármegyében. Van egy pajtásom, akivel együtt hallgattam a jogot, s aki ötször volt a hülyén idegesek szanatóriumában. Ma ez az úr, mert ma már úr, főszolgabíró, s talán holnap főispán lesz egyenesen. Nagy következetlenség volna a vármegyétől s az új rendtől, ha nem csinálna belőle főispánt.
Éljen a vármegye, mely most választ és nagy ország ebben a kis országban. Hiszen már Budapest is vármegye lett egy kis kóser mellék-ízzel. Ez a jövő, ez az ország, ez a minden, még ha rosszabb rend is fog jönni a koalícióból. Éljen a vármegye, hiszen egész Magyarország egy erőteljes és aggodalmas vármegye a Habsburgok birodalmában. Annyi erővel, hogy kitartsa a rokonságot és annyi aggodalommal, hogy féljen az általános választói jog következményeitől. A paraszt meg- és alaposan megvan közigazgatva. Az éhes és szegény dzsentri és hamis dzsentri el van látva. A mágnás, főpap és minden reverendás pap ki van szolgálva. Kell-e ennél tökéletesebb, nagyobb és szebb institúció?
Választ a vármegye, s egy pillanatig nem jut az eszébe, hogy lehet valamikor majd másként is. Ezeréves intézmény a vármegye, s a sejtőképessége kipróbáltan erős. Ha egy Kossuth a Habsburgokkal szűrte össze a levet, abból legalább is ötvenéves állandóság lesz, még akkor is, ha a Habsburg kicserélődik, s a Kossuth úgy hal meg, hogy hamarabb kap szobrot, mint az apja. Minden el fog itt romlani egészen, de élni fog a vármegye. A vármegye, mely hű dajkája néhány szerencsés családnak. És vesszen az ország, mert ez igazán mellékes, de éljen, éljen a vármegye.
Budapesti Napló 1907. december 18.
(A.)
