182. PÁRIZSI LEVÉL
182. PÁRIZSI LEVÉL
(Tüntetés Finnország ellen – Deibler úr divatban – Goethe és Madách)
Párizs, január 27.
[Saját tudósítónktól.] Jókai legkedvesebb figurái, a Niczky grófok, a Tanussy Decebálok és még vagy húszan, haragos lármával szokták letagadni, hogy a magyar ember atyafiságban állna a halszagú finnekkel. Pedig a finn nép egészen jó hírnévnek örvend Európában, s egy-két évtized előtt olyan hasznos dolog volt menekült finnek lenni, mint régebben emigráns lengyelnek. De minden olyan mulandó ezen az új, bomlott, neuraszténiás világon: még a népszerű népecskék népszerűsége is mulandó. Pedig a finn népecskének az a híre, hogy kultúrnép, analfabétái alig vannak, s parlamentjébe beengedte nemcsak a szociáldemokratákat, de az asszony-képviselőket is.
Mégis (erről aligha írhattak még bécsi vagy budapesti hírlapok) Párizsban nagy finn-ellenes meeting készülődik most. Kiderült, hogy ez a mártírkodó nép úgy tesz, mint a lengyel, mely hangosan átkozza az elnyomó oroszt és poroszt, de ő maga még jobban elnyomja a rutént. Finnországban, a finn nagyhercegségben például a zsidóknak sokkal rosszabb dolguk van, mint Kievben és Oroszországban. Három finn városkában szabad megtűrten zsidónak lakni, de hat kilométernél messzebb nem távozhat e három városkából. Joga nincs, csak annyi, hogy kedve szerint kereskedhetik csonttal, ronggyal vagy gubadarabokkal. És ez a finn nemzeti eszme nevében van így természetesen, s a finn demokrata pártokkal és szocialistákkal szemben a finnséget a svéd származású és érzésű, vagy az orosz zsoldban álló finnek védik. Olyan kicsi és egyforma a világ: a francia nemzeti eszmét a Cornagliok (olasz), a Pujok (portugál), a del Sartes-ek (spanyol) stb. védik. És nyilván Finnországnak is megvan a maga kikeresztelkedett Arthur Meyere, ki ostromolja a nyomorult, destruktív zsidóságot.
*
„Deibler úr négy segédjéből álló kíséretével tegnap elutazott Párizsból Carpentras-ba, Remy Danvers kivégzése céljából. Deibler úr az 59-es számú vonattal utazott el a Gare de Lyonról este tíz óra és harmincöt perckor. Külön kocsit bocsátottak Deibler úr és kísérete számára, melyet Orange-ban reggel tizenegy óra és huszonöt perckor egy másik vonathoz kapcsolnak át. Carpentras-ba Deibler úrék déli tizenkét óra s huszonöt perckor érkeznek meg, amikor is bizonyára nagy tömeg gyűl össze fogadásukra.” És így, és így tovább, minden lapban, ilyen fontossággal, ilyen utálatosan, ilyen ízléstelen, sőt gyomorrontó részletességgel. Kell, hogy ez így adassék hírül, s föl kell tennünk, hogy Deibler úr muszáj reaktiválását ilyen föltűnően a halálbüntetés kisebbségben maradt ellenesei rendezik. Mert a brutális tömegeknek, melyek brutális fölindulással követelték a guillotine-t s a vért, brutális orvosságok kellenek. Lakjanak jól vérrel, borzalommal, Deibler úrral és undorral, hogy azután ők maguk kívánják: legyen vége, igazán legyen már vége.
Rettenetes dolog azonban Deibler úr esetében megvizsgálni az új, mai társadalom förtelmes értékelési módját.
– Nem untatja önt, kedves mester, a nyilvánosságnak ez az állandó, illetlen kíváncsisága? – kérdezte Deibler úrtól valaki, egy újságíró.
Ugyanez a híres újságíró egy nagy revü számára már királyokat intervjuolt meg komázva, s valószínűleg csak hallott Anatole France-ról, pfuj.
*
Irigykedve nevettünk tegnap egy nagyon értelmes, kedves, nyugtalan párizsi társaságban Franciaország gyermekes, szellemi dölyfén. Íme például egy fiatal francia író darabjára készül valamelyik színház, s ez a darab Wedekind A tavasz ébredése, egy kicsit bátrabban és franciábbul persze. A társaság egy tagja, stoikus, bölcs francia ember, író, fáradtan elmondta, hogy Ibsen is kezd már hódítani Párizsban. Persze nem Ő, az északi Ibsen, hanem aki véletlenül olvasta, s párizsi használatra átírta.
Ez a naiv kultúr-dölyf, melyet egy sok százados nem naiv, vezető kultúra exkuzál, gyönyörű. A francia ember még ma is csak úgy ismeri el Shakespeare-t, hogy a kiváló Antoine-ról mond még elismerőbbet. „Mégis csak nagyszerű ember ez az Antoine, még az angolok között is tud talentumot találni, mint például az a Shakespeare úr, vagy hogyan hívják.”
Ez a lelki megalománia nem hasonlít a kínaiakéhoz, ez persze természetes. De mégis rokon vele, mulatságos és tudok egy-egy gyönyörű, bennünket magyarokat fölöttébb érdeklő példát. Ugye Faustot, a Goethéét, melyet mindenféle muzsikával népszerűsítenek Párizsban és Franciaországban, nagyon kellene ismerniök a mai francia intellektuálisoknak? Nos, Emerich Madách La tragédie de l’homme-ját, Az ember tragédiáját (pedig talán öt vagy hat év óta, s rosszul van lefordítva) jobban és többen ismerik. Megérdemli Madách Imre s Az ember tragédiája is, franciásabb opus is ez az opus a Faustnál, de nem nagyon jellemző dolog ez, ugye jellemző?
Pesti Napló 1909. január 28.
Ady Endre
