183. ÍRÓK ÉS GAZEMBEREK
183. ÍRÓK ÉS GAZEMBEREK
(A Magyar Pimodán folytatása)
Mondhatnám, hogy a magyar Pimodán második kaputját akarom megírni, ha a Nyugat nem bánja, s ha nem lesz muszáj nagyon gyávának lennem. Ama rendes gyávasággal ugyanis nem szeretném megrontani ezt az írást, melyben körülbelül különféle, magyar írófajtákat akarnék és fognék megbélyegezni.
Hallottak már önök XIV. Lajos azon gyermek-bíbornokáról, akinek az ajkaival egy esetben mintha a názáreti ács fia maga beszélt volna? Ez az ifjú kardinális valamelyik öregebb nagybátyját kanonokká kente föl, s egyszersmind megbízta a kiváló Monseigneurt, hogy néhány apáca-kolostor gyóntatója legyen. Történt, hogy a kanonok bácsiról, aki az apácákat, tehát az Úristen hitveseit gyóntatta, nagyon-nagyon rossz hírek érkeztek a kardinális öccshöz. A bíbornok, az ifjú bíbornok nem habozott, de máról-holnapra, ridegen, keményen kirúgta a prelátusi rendből a nagybácsit: – Az Úristen – mondta az előtte síró ex-kanonoknak – mégis csak előkelőbb és tiszteletreméltóbb gentleman, mintsem szabad volna fölszarvazni.
Szeretném a magyar Irodalom – így nagy I-vel – sok prelátusát meginteni a XIV. Lajos ifjú kardinálisának fölséges szavaival. Kell-e különösebben megmagyaráznom, hogy azokra gondolok, akik elvetemedetten, vakmerően irodalomnak neveztetik el azt, amit csinálnak. A protekciós, nagy jövedelmű, irodalmi kanonokokra gondolok – nem a káptalanok úgynevezett irodalmi stallumainak tetteseire –, kik fölszarvazzák az Úristent, az Irodalmat.
Az Irodalom, mint „cocu”, szomorú látványosság, nemzetközi, de seholse olyan brutális és cinikus, mint Magyarországon. Angliában, Franciaországban, Olaszországban az ember türelmesen tűri az Irodalom fölszarvazását, mert ez országokban kétségtelenül vannak az Irodalomnak hűséges hitvesei, sőt van – Irodalom, azaz irodalom is. De Magyarországon bizonyisten sok megrótt könyvügynök különb és jobb felesége az irodalomnak, mint például gyönge és gyakoribb óráiban – Mikszáth Kálmán.
*
Ergó, kezdjük ezt a kezdő írást mindjárt avval a valakivel, aki irodalom-gyűlölő nagyíró: nem írjuk le mégegyszer a nevét. Bizonyos, hogy sohse volt – két-három nap hosszáig sohse volt – könnyelmű vagy bolond ez az úr. Ez tudta, mit akar s kézzel-lábbal tiltakozott, hogy őt megközelíthesse valami, ami sokszerű, idegen, belsőséges, nagyon is művészi. Ez a Mikszáth – ejnye mégis csak kiírtam a nevét – egy szerkesztőségi szolgára emlékeztet engem, aki fölvetődött Pestre, s megdöbbent, hogy a budapesti zsidók milyen ravaszok.
„Úgy, hát úgy, hát így vannak a dolgok – mormogta ez a Márton –, hát majd tenni fogunk róla.”
És Márton fogta magát és Márton ravaszabb lett minden zsidónál és Márton ma uzsorapénzeket ad óvatosan a pesti zsidóknak. Ezt csinálta meg Mikszáth Kálmán, és Kornfeld – vagy hogy hívják – leckéket vehetne még ma is tőle, mint kell egy ilyen Balkán-országocskában kínálkozó együgyűségek bőségszarujából meggazdagodni.
Én azért Mikszáthot szeretem, mint példányt, mint tanulságot, mint aki újból igazolja, hogy a mai magyarságnak melyik a legjobb rétege. Ez a dzsentri alatt, dzsentri között leledzett úr-paraszt, (– mivel ilyen nem intelligensül kell magát megértetnie a feudális Magyarország mai írójának.)
Mindez csak bejelentés, bevezetés, félő próba, hogy vajon lehet-e, szabad-e például Mikszáthról, így írni. Mert Mikszáthról még csak ezután szeretnék igazán írni, s őszintén szólva: inkább és többet másokról, mint Mikszáthról.
Vannak emberek, írók vagy mi a szösz, akiknek az a végzetük, hogy ne tudjanak elhallgatni megállapításokat, melyek már százakéi, de elmondatlanok. Ígérem, ha a Nyugat meri, én merni fogom elmondani mindazt, amit most már igazán ideje elmondani.
[1909. február eleje]
Ady Endre
