184. „TÁRSASÁGBELI” HÖLGYEK A SZÍNPADON
184. „TÁRSASÁGBELI” HÖLGYEK A SZÍNPADON
Párizs, február 5.
[Saját tudósítónktól.] Madame de Deville-Beaume-nak, vagy egy ilyen nevű kisasszonynak, itt, Párizsban, egy színpadi akadály-verseny mindig nyaktörő vállalkozás. Párizs a maga túlfejlett polgári erkölcseivel, állandó társadalmi határsértésével a kurtizán-kultusznak, nem vágódik ám rögtön hasra, ha egy „társaságbeli” hölgy színpadra ugrik. Sőt akkor is kételkedik, ha a divatos, okvetlenül bájos, jónevű és érdekes életű hölgy véletlenül nagyon is tehetséges és ez kisül róla. Vannak esetek, elképzelhetőségek, amikor egy előkelő hölgy akár Rachel vagy Duse lehetne: színpadra nem engedi Párizs külön morálja. Nálunk, Magyarországon, Budapesten, ilyen alkalmakkor, még mindig a régi, feudális rend szülte ösztönök dolgoznak az alapjában szervilis lelkű nagy publikumban. „Hadd jöjjön csak a színpadra a nagyságos vagy méltóságos asszony, örömmel, tapssal várjuk: hadd csúfolja meg a famíliát.” Párizsban többet jelent a színpad, kevesebbet a „társaság” s mindent a reklám, mely pénzre váltható, tehát másoktól von el pénzt. Uzès hercegnő egy kuzinja akar talán színpadra jönni, Párizsnak az az első gondolata, hogy ez az ifjú márkiz több kalandra vágyik, mint amennyit a szalónok adhattak neki. Azután pedig Párizsban minden valami és valamelyes színésznőnek szervezett testőrsége van, sőt spion-gárdája, mint III. Napóleonnak volt. Őnagyságának vagy őméltóságának Budapesten könnyű a dolga: két-három lepacsizott és kitalált történetekkel ellátott újságíró a régi „társaság” s – minden rendben van. Nálunk még lehet a színpad (s talán nekünk van igazunk, odahaza) szép arcú, testű, társadalmilag fölbecsült, de valami okból, sziklán vagy sziklákon hajótörött hölgyek vidám réve. Párizsban elvárják, hogy a színpadra pályázó hölgy, ha akár Bourbon-hercegnő is, csinálja végig egy burzsoa társadalom által parancsolt kálvária minden sorozatos kínszenvedését.
*
Mióta Párizsban vagyok (alig két hete), két „társaságbeli” hölgy tett megint próbát a párizsi színpadon. Neveiket szükségtelen leírni: egyikük: pompás, fiatal úriasszony, elsőrendű teniszező s korcsolya-tündér. Ennek több volt a szerencséje, mint sorstársnőjének, mert már három év óta okos számítással készült – a sikerre. Hiszen a siker nem is más, mint az a másodfokú egyenlet, melyet az ember úgy ad föl, hogy bizonyosan meg fogja oldani, mert meg akarja. A Madame mindenekelőtt férjhezment, mert egy ilyen szolid lépés sok polgári aggodalmat képes már jóelőre elszétoszlatni. Ezután nagy szerelemben, példás egyetértésben élt az urával, ami szintén megbabonázóan szokott hatni a francia polgári hipokrízisre. Hát még az intim estélyek, melyek megkaptak minden megkapható újságírót, s melyeken a Madame Szent Antalt el tudta volna csábítani. A Madame előre azt csinálta, amit a Comédie Française minden okos hölgye csinál, mível és céloz. Élete (és ez nagyon fontos) szerelmi arabeszkekkel közben nem volt ám díszítve, mert az ellenkező mód nagy hiba lett volna. Kurtizán, sőt nagy kurtizán lehet mindenki, a kis divatárus lány, vagy az előkelő grófnő, de ezzel nem szabad a színpadra jogot formálni. Az, aki az élet szép szabadságaira vágyik, s csak a színpad által teljesítheti a vágyát, várjon – ez Párizs burzsoa erkölcse – mint Krisztus a pusztán. Még az urát, férjét is testvérként kezelje, ha teheti s várjon, várjon, amíg célhoz ér: a színpadra. Ott már több szabad, több lehet; többet néznek csak mulatságosnak, holott piszkos és fájdalmas. Bizony-bizony, ez egy új fejlődési fok, egy új életnéző mód a mai rendben. Talán nemsokára nálunk se lesz másképpen, hiszen húsz-harminc év alatt még az életnéző módok is elkerülnek Magyarországra. Nem olyan gyorsan, mint a gyorsvonatok, az új női kalapok s a szenzációk. De elkerülnek, és jó azt Magyarországon a színpadra, mint utolsó mentsvárra készülő hölgyeknek tudni, hogy mi a mód és divat. Hangsúlyozzuk azonban, hogy a fölszedett férjet nem okvetlenül muszáj a színpadra triumfálóan eljutott hölgynek – eldobni.
Pesti Napló 1909. február 10.
A. E.
