Máté evangéliuma (Mt)

Teljes szövegű keresés

Máté evangéliuma (Mt)
0,
Az evangélium felirata a legnagyobb valószínűség szerint nem a szent szerzőtől származik, hanem későbbi eredetű, de már a II. században megvolt, amint ezt a II. század végén élt egyházi írók bizonyítják. Lehetséges, hogy ez a forma egyenesen az evangélium szerzőjét akarja kifejezni, de az is lehet, hogy rámutat arra a régi felfogásra, amely szerint csak egy evangélium, „jóhír” van, az Úr Jézusé, s ez négy formában jelent meg. Szent Ireneus lyoni püspök (202) kifejezetten „négyformájú evangéliumról” beszél, és a régi kódexekben az evangélium szó csak a legelső evangélium előtt áll, míg a többi evangélium előtt csak ez: „Márk szerint”, „Lukács szerint” és „János szerint”. Szent Ágoston ezért az „egy evangéliumnak négy könyvéről” szól.
Az evangélium szó a görögben eredetileg a jó hírért adott jutalmat jelentette, majd magát a jó hírt, elsősorban a győzelemről szóló hírt. A zsidó nyelvnek is megvolt a maga szava (beszoráh), amely szintén jó hírt jelentett. A fogságból való visszatérés után elsősorban az Isten végső győzelmének hírét. Az Újszövetségben Jézus ezt a tartalmat adja a szónak: „Betelt az idő, és elközelgett az Isten országa” (Mk 1,15). Itt a jó hír tartalma magának a hirdetőnek a személye: Jézus maga az evangélium. Általa és vele valósul meg az Isten országa (Mt 12,28). Ez állott az apostolok igehirdetésének a középpontjában. Tehát maga az igehirdetés, a „jóhír”, az evangélium. A szót a II. század második felében átvitték azokra az iratokra is, melyek Jézus életét és tanítását tartalmazták. Innét érthető, hogy csak egy evangéliumról beszéltek, melynek négy megjelenési formája van. Legelső, aki biztosan írott evangéliumokra használja ezt a szót, szent Jusztin (150-155). Említi az apostolok emlékiratait, melyeket „evangéliumoknak neveznek”. Sőt már valószínűleg a Didaché (I-II. sz. fordulója) ezt értette rajta, amikor mondja: „amint az evangéliumban van”, „amint az Úr parancsolta az evangéliumban”.
Az evangéliumok felsorolása azt a régi véleményt tükrözi, hogy ilyen időrendben keletkeztek. Ma Márk evangéliumát tartják elsőnek.
(Vö. Lk 3,23-28). Máté Jézus Krisztus őseivel kezdi evangéliumát. Jézust kettős névvel hozza, amennyiben Krisztusnak is nevezi. Jézus nevének teljes alakja a zsidóban Jehosusa-Jahve a segítség, az üdv. Ennek rövidített alakjából, Jesua-ból lett a görög Jézus név. Kedvelt név volt a zsidóknál (Józsue - más formája a névnek -a honfoglaló Jézus főpap Jézus, Sirák fia, Jézus Jusztus, Pál munkatársa stb.). Az angyal szavai Józsefhez: „népét meg fogja szabadítani bűneitől” (1,21) a név zsidó jelentésére utalnak, s arra, hogy Jézus nem politikai vonalon fog működni. Ennek alapján fordítjuk magyarra a Jézus nevet Megváltónak, Szabadítónak, Üdvözítőnek. Az evangélista a Jézus név mellé teszi a Krisztus szót. Krisztus megfelela zsidó Masiach-nak, görögösen Messiásnak, görögre lefordítva Chrisztosznak, ami Felkentet jelent. Az Ószövetségben olajjal kenték fel és Istennek szentelték a királyt, a prófétát és a papot. „Jahve felkentje” elsősorban az uralkodó királyra vonatkozott a zsidóknál de a Szentírás megadta ezt a címet a perzsa királynak, Cirusznak, mert Isten tervét megvalósította (Iz 45,1), sőt még a pátriárkáknak is (Zsolt 104,15; 1Krón 16,22). Izrael megváltójára csak a Kr. e. utolsó században kezdték alkalmazni, amikor a Messiást királyként képzelték el,s ebben az értelemben vették át az Újszövetség írói is, mert Jézusban a prófétáktól megígért Messiás-királyt látták. A zsidók valószínűleg csak megtisztelő címként vagy hivatali jelzésként használták (a görögben névelővel) míg a hagyományoktól kevésbé kötött görög-keresztényeknél (névelő nélkül) Jézus második neve lett, mert az Úr Jézus a mi legfőbb királyunk, tanítónk és papunk. Ebből a szóból képezték követőinek nevét is, amikor chrisztianoi-nak, keresztényeknek nevezték őket.
Jézus Dávid családjából, s így Ábrahám nemzetségéből, a zsidó népből származik. Ezért hozza Máté Jézus származását Ábrahámtól kezdve Dávidon keresztül. Máté a zsidó szokás szerint sorolja fel Jézus őseit és az egyes tagokat a görög „nemzette” (egennészen) szóval köti össze. Ennek a szónak tágabb értelme van, s jelenti az apa meg fia közti származási kapcsolatot, de jelentheti ugyanakkora nagyapa és unoka, a dédapa és dédunoka közti kapcsolatot is sőt, nem zárja ki az örökbefogadást sem. Máté származási könyvében hiányok vannak, nem sorolja fel az összes őst, pedig tudhatta őket.
Az ősök névsorának összeállításában Máté Jézus származását Dávidra viszi vissza, mert a Messiás a jövendölések szerint Dávid király leszármazottja. Ezt meg akarja erősíteni azzal is, hogy mesterséges keretbe szorította be az ősöket, 3x14 őst sorol fel. A mesterséges keret kedvéért kihagy három királyt Jorám és Uzija között. A 14-et mint szent számot is felfoghatjuk, amennyiben 2x7-ből jön létre, és felfoghatjuk, mint Dávid nevének a számát. Ha Dávid nevében a mássalhangzók értékét összeadjuk (d=4, v=6), 14-et kapunk. Ezzel is hangsúlyozni akarta Jézus Dávidtól való származását és messiási voltát. Összesen 41 ős szerepel 42 helyett, mert Jechoniást kétszer sorolja fel. A Messiásnak Dávid családjából való származását nem Szűz Márián keresztül bizonyítja Máté, hanem Józsefen, mert jogilag csak az számított, hogy Jézus József házasságában - de nem házasságából - született.
A névsorban feltűnő a négy nő szereplése: Támár, Ráháb, Rut és Urija felesége, Betsabé. Ezek a nők az üdvtörténetben úgy szerepelnek, mint bűnös és idegen nők. Támár és Ráháb kánaánita, Rut moábitas Betsabé hetita származású. Ezzel akarja az evangélista jelezni, hogy a megváltás nemcsak a zsidókra terjed ki, hanem minden emberre.
József nem atyja Jézusnak, hanem férje Máriának (Mária = úrnő, Istentől szeretett), aki József közreműködése nélkül természetfeletti módon szülte Jézust.
Jézus születését mondja el. Mária a Szentlélektől foganta Jézust. Erről József nem tudott, ezért akarja elbocsátani jegyesét. József nem akarta nevét adni oly gyermeknek, akinek atyja ismeretlen, akihez neki semmi köze sincs, aki látszólag házasságtörésből származik. Viszont nem kívánta Máriával szemben alkalmazni a törvény szigorát (MTörv 22,20), mert meg volt győződve Mária erényességéről - emiatt igaz ember -, ezért titokban akarta kezelni az ügyet. A jegyes a zsidó törvények szerint teljes jogú feleség volt, a feleség minden jogával és kötelességével. A jegyesség és házasság közt a különbség csak annyi, hogy az előbbinél még nem történt meg a férj házába való bevezetés, míg az utóbbinál igen. Az angyal hivatkozik Izajás jövendölésére, melynek be kell teljesednie. Máté sokszor használja ezt a kifejezést, hogy rámutasson arra, hogy Krisztusban beteljesedtek a próféták jövendölései. Az eseményeket nem azért jövendölték meg, mert előre látták bekövetkezésüket. A zsidó népnyelv ugyanis nem tesz szoros különbséget a cél és következmény között.
Az evangélista hivatkozik Izajás jövendölésére. A próféta azt mondja Acház királynak (Kr. e. 736-721), hogy ne féljen Szíria és Izrael királyaitól, mert Isten megsegíti őt azok ellenében. Kérjen bizonyító jelt Istentől, de a király képmutatóan visszautasítja. Ekkor jövendöli Izajás, hogy eredetileg a Megváltó szűztől fog születni (Iz 7,14). A jövendölés eredetileg Acház király fiatal hitvesére vonatkozott, aki majd trónörökössel (Hiszkija) ajándékozza meg a királyt. A héber szövegben „almah” szó áll, mely férjhezmenésre alkalmas nőt jelent.A Hetvenesek ezt a szót fordították le „szűzzel” (parthenos) és ettől kezdve került előtérbe ez az értelem. Nem minden jövendölés vonatkozik egyenesen Krisztusra. Így ez a jövendölés közvetlenül Hiszkijára vonatkozik és csak tipikusan, előképszerűen Krisztusra. Az Újszövetségben teljesedik be ténylegesen, amit Izajás mond: Velünk az Isten, mert megtestesül az Ige és miköztünk lakozik, azután ott van az Egyházban, mely Krisztus titokzatos teste, és az oltáriszentségben, ahol a kenyér színe alatt rejtőzik Krisztus istensége és embersége.
József erre Máriát házába vezette, magához vette, ami a házasság utolsó szertartása volt. Így József Jézus fölött apai jogokkal rendelkezett, nevet adott neki, biztosította számára a törvényességet, és gondját viselte mindenben. Nem ismerte meg, míg meg nem szülte fiát. A héber kifejezés „nem ismerte meg” azt mondja, hogy József nem élt házaséletet. Máté ezzel hangsúlyozni akarja, hogy Mária szűzen szülte meg fiát. A szöveg így magában nem mondja, hogy továbbra sem éltek házaséletet s Mária megőrizte szülés után is szüzességét. A szentírót csak Jézus születéséig érdekli Mária szüzessége, mert így akarja hangoztatni Jézus természetfeletti származását. Különben a mondat fogalmazására áll, hogy tagadja Mária házaséletét a múltra vonatkozólag anélkül, hogy a jövőre vonatkozólag ezt állítaná. Ilyen példa található a Királyok könyvében: „Mikolnak, Saul leányának nem születetett gyermeke halála napjáig” (2Kir 6,23), ebből nem következik, hogy halála után született volna. Hogy Mária Jézus születése után sem élt házaséletet, tehát szűz maradt,a Szentírásból kifejezetten nem lehet bizonyítani, itt a hagyományra támaszkodik az Egyház, mikor Mária szüzességét tanítja szülés előtt, alatt és után.
Amint csodálatos módon alkotta meg az Isten az első ember testét, ugyanolyan csodálatos módon alkotta meg a második Ádám testét a második Éva testéből.
A második fejezet történetei összefüggő egészet alkotnak. Krisztus megjelenésével két részre osztja a világot. Vannak, akik mellette foglalnak állást, mint a napkeleti bölcsek, s vannak, akik szembefordulnak vele, mint Heródes, egész hatalmával. A napkeleti bölcsek, „mágusok” oly személyek, akik járatosak voltak csillagjóslásban, egy személyben csillagászok és csillagjósok. Napkeletről jöttek, ez jelentia Jordántól K-re elterülő területet egészen Mezopotámiáig. Nem tudjuk sem a számukat, sem a nevüket. A három ajándékból következtetnek arra, hogy hárman lehettek. a három ajándék: arany, tömjén, mirha talán közelebbről meghatározza hazájukat, mert ennek termékei lehettek s akkor ez a Jordántól K-re eső vidék, mely elért egészen a Holt-tenger K-i oldaláig. Ebben az esetben a nabateus arabok földjéről jöttek. Az ajándékok szent Ireneus magyarázata szerint a királynak, Istennek és a keresztfán szenvedő embernek szóltak.
A feltűnt csillag természetét illetőleg csak találgatásra vagyunk utalva: együttállás, üstökös és nova. Különösen elterjedt az a vélemény, melyet Kepler, a nagy csillagász képviselt. Számításai alapján Kr. e. 7-ben háromszor volt együttállása a Szaturnusznak és a Jupiternek a Halak képében. A csillagjósok szerint ez az együttállás király születését jelentette. Mások Halley-üstökösre gondolnak, amely Kr. e. 12-ben jelent meg, vagy valamilyen novára. Azonban mindegyik elméletnél megmagyarázhatatlan marad a csillagnak É-ról D-re való mozgása, amikor a bölcsek Jeruzsálemből Betlehembe tartottak. Ha feltételeznénk is ilyen természetes jelenséget, akkor is megmagyarázhatatlan marad isteni kinyilatkoztatás nélkül, hogy miért mentek Jeruzsálembe. Ezért a katolikus szentírás-magyarázók különleges égi jelenségre gondolnak, amely kapcsolatba volt hozható Jézus születésével.
Heródes, és vele együtt egész Jeruzsálem meghökkent. Heródes féltette hatalmát, hatalomféltésből még saját fiait is megölette. Emiatt döbbent meg Jeruzsálem is. Heródes megkérdezteti az írástudókat, akik teológusok, jogászok voltak s a farizeusok pártjához tartoztak. Ezek Mikeás próféta jövendölésére hivatkoztak. Betlehemet jelölték meg a Messiás születési helyéül (Mik 5,2). Betlehem (=kenyérháza, vagy még inkább Lahamu isten háza) 8 km-re volt D-re Jeruzsálemtől. Dávid családjának ősi helye, az Ószövetségben „Júda Betlehemének” nevezték, hogy megkülönböztessék Zebulon törzsének hasonló helyétől. Heródes még titokban kihallgatáson fogadja a bölcseket, hogy majd a gyermek megtalálása után számoljanak be az eredményről, s ezt felhasználva megszabaduljon új vetélytársától. De a bölcsek álmukban intést kapnak és Jeruzsálem elkerülésével térnek vissza hazájukba.
Heródes elől szent József Egyiptomba menti a gyermek Jézust anyjával együtt, s addig marad ott, míg Heródes meg nem hal (Kr. e. 4 vagy ab U. C. 750). Máté a visszatérő Jézusra alkalmazza Ozeás próféta szavát (11,1), aki azonban a zsidó népre értette, hogy Isten Egyiptomból hívta a fiát.
Heródes hatalomféltésből legyilkoltatta Betlehemben a két éven aluli gyermekeket ilyen korú lehetett az Úr Jézus is. Heródes elég tágan számolhatott, de még így is biztos, hogy a csillag nem a születés idejében jelent meg. Erre utal az is, hogy a mágusok a gyermeket már a házban találták meg és nem a születési istállóban. A gyászoló anyák bánatát Jeremiás próféta szavaival írja le (31,15), aki Ráchelben, Jákob feleségében személyesítette meg a fogságba hurcolt zsidók fölött siránkozó Júdát. Rámában gyűjtőtábort rendeztek be a babiloniaiak Kr. e. 586-ban, és innét vitték fogságba a zsidókat. Mátét ennek az idézetnek a használatára sugallhatta az a téves zsidó hagyomány, amely Betlehem közelébe helyezte Ráchel sírját. Ezt azonban Benjamin törzsi területén kell keresni Ráma és Bétel közt (Ter 35,16). Heródes mintegy 25-30 fiúgyermeket öletett meg az egyház aprószenteknek nevezi őket.
József ismét álomlátás útján tér vissza, de nem telepedik le Betlehemben, mert itt Archelausz uralkodott, aki örökölte atyja kegyetlen természetét (Kr. e. 4-Kr. u. 6.) Augusztus később száműzte a mai Franciaországba. József Názáretben lakott ezután. A próféták (Iz 11,1; Jer 23,5; 33,15; Ez 17,22; Zak 3,8; 6,12) a Messiásról, mint virágzó ágról, sarjról beszélnek (héberben: nécer), s ezt vélte kihallani Máté Názáret nevéből. Názáret jelentéktelensége miatt sem az Ószövetségben, sem Flaviusz Josephusznál nem szerepel, jóllehet a legújabb ásatások tanúsága szerint már Kr. e. 2000-ben laktaka völgyben, s Kr. e. 1200 körül a hegyek lejtőjére húzódtak fel. Az ásatások feltártak Krisztus korabeli cserépedény-töredékeket, mécseseket, kézi malmokat, ciszternákat és silókat.
(Vö. Mk 1,2-8; Lk 3;, 3-18.) Keresztelő János - Zakariás pap és Erzsébet fia - Júdea pusztájában vagyis Jerikótól D-re eső hegyes vidéken prédikált és keresztelt. A legnagyobb valószínűség szerint az esszénusok qumráni közösségében nevelkedett, s innét hívta őt az Úr szava a Megváltó fellépésének előkészítésére. Bűnbánatot hirdetett, vagyis követelte a belső érzület, gondolkodásmód megváltozását, amint ezt a görög szó (metanoia) alapján értelmezhetjük. Izajás róla jövendölt (40,3), aki előkészíti a mennyek országát; ez a kifejezés Máténak sajátja (31-szer fordul elő), míg a többi evangélistánál Isten országáról van szó. A zsidók Isten nevét aggályos tiszteletből nem mondták ki. A kifejezés Jézusra megy vissza, ő ezzel akarta hallgatóinak tudomására hozni, hogy természetfeletti országról beszél, amely lényegesen különbözik a zsidók gondolta földi messiási országtól. János ruhája és tápláléka szigorú vezeklő életre mutat. A beduinok ma is fogyasztanak sáskát, s a vadméz egy növénynek az izzadmánya (Tamaris mannifera), amelyet a Sínai-hegy szerzetesei ma is gyűjtenek. A Jordán partja mellett ez a növény bőségesen volt található. A bűnvallomás lezárása volt a megkeresztelés. Nem szentség, csupán jelképe a bűnbocsánatnak.
Keresztelő Jánosnál megjelennek a farizeusok (=elkülönültek), akik az Írás mellett a hagyományokat is szigorúan megtartották, dea legtöbbször képmutatásig elfajult külsőséggel. Eljönnek a szadduceusok is (=Szádok főpapról elnevezve), akik hagyományokat, feltámadást, angyalok létét elvetették, s erős volt bennük a ragaszkodás az anyagi javakhoz. A zsidók nagyon hangoztatták Ábrahámtól való testi leszármazásukat erre mondja János, hogy a kiválasztott néphez való testi hozzátartozás magában véve nem elegendő az üdvözüléshez. János után majd jön az, aki Szentlélekkel és tűzzel keresztel, vagyis akinek a keresztsége nemcsak jelkép, mint az övé, hanem valóság, az embert belsőleg átalakító szentség. Oly nagy a két személy közt a különbség, hogy János még rabszolgamunkát, saruhordozást sem méltó végezni mellette.
(Vö. Mk 1,9-12; Lk 3,21-22; Jn 1,31-34.) Jézus is megjelenik János előtt, hogy megkeresztelje. Jézus megkeresztelésénél az Atya hangja, a Szentlélek galamb alakjában való leereszkedése a megtestesült második személy fölé a Szentháromság bemutatása. A Szentháromságnak ez a megjelenése arra akar rámutatni, hogy Jézusnál nincs szó bűnvallomásról, ő csak magára vette a világ bűneit, hogy megváltson minket. A keresztelés különben Jézus beiktatása messiási munkájába. Ezért hallható az Atya hangja, aki Iz 42,1 szavait idézi, de az idézetben levő „szolga” szót „fiúval” helyettesíti, mivel rámutata valódi fiúságra és a Fiú születésére: „A Fiam vagy, én ma szültelek” (Zsolt 2,7). A keresztelés Betániában történt, a Jordán bal partján, mintegy 7 km-re a Holt-tengertől.
(Vö. Mk 1,12-13; Lk 4,1-13.) Jézus megkísértése szándékolt az Isten részéről, mert a Lélek vitte ki a pusztába - Jeruzsálem és Jerikó közt lévő kopár hegyre: Dzsebel Qaranatál-ra -, ahol találkozott a sátánnal, a messiási ország ősellenségével (sátán =ellenség). A sátán megkísértette Jézust ez a kísértés azonban csak külső lehetett, legfeljebb meg lehet engedni a képzelet által történő kísértést. A sátán három kísértése megfelel a János-féle klasszikus meghatározásának (1Jn 2,16), amellyel a sátán el akarja távolítani Jézust feladatától. Eléje adja egy anyagi és politikai messiási országnak a képét, ahol a vagyon, dicsőség és hatalom állnak előtérben. Ez ellentéte Isten tervének, amelyet Jézus alázatosságban és tökéletes engedelmességben akar szolgálni.
Az első kísértés a test kívánsága. Az Úr Jézus ezt szentírási idézettel utasítja vissza. A második kísértés helye a hagyomány szerint a jeruzsálemi templom DK-i sarka, amely mintegy 150 m-re emelkedetta Kedron völgye fölé. Itt már az ördög is idézi a Szentírást (Zsolt 90,11), hogy Jézust rávegye, ereszkedjék le a templomról. Ez a kísértés az élet kevélységéhez tartozik. Jézus ismét a Szentírás idézésével utasítja vissza. A harmadik kísértésben a sátán földi hatalmat ajánl fel Jézusnak, ha szolgálja őt. Jézus a leghatározottabban utasítja visszaa kísértést a zsidó vallás legfőbb parancsával (MTörv 6,13).
A kísértésekben fokozás van. Az első csupán a test szükségletét akarja kielégíteni a második a hatalom mutogatása a zsidók ugyanis a templomban várták az égből leszálló Messiást, s ezt az elképzelést kellett volna Jézusnak megvalósítania a harmadik kísértés teljes hitehagyást követelt. A sátán nem tudja, hogy Jézus Isten Fia, a kísértések révén erről is meg szeretne győződni. Jézus feleleteiből azonban nem tud bizonyságot szerezni. A kísértések kiállásá-val az embereknek is példát akart adni, miképp kell a kísértést legyőzni.
(Vö. Mk 1,14-15; Lk 4,14.) Máté a kísértések után hosszabb időnek elteltét tételezi fel, melyet Jézus valószínűleg Júdeában töltött, s csak Keresztelő János letartóztatása után jött Názáretbe, illetve Kafarnaumba. Ez a galileai városka lett működésének a középpontja. A város a Genezáreti-tó É-i partján feküdt, ma rom s Tell Humnak nevezik. Itt látható egy zsinagóga romja (a zsinagóga imaház, ahol a szombati istentiszteletet végezték nem templom, mert az csak egy volt, Jeruzsálemben), amely az Úr Jézustól látogatott zsinagóga romjai fölé épült. Jézus működését Máté Iz 9, 1-2 verseinek szabad idézésével írja le. Kafarnaum Naftáli földjén feküdt, míg Zebulon törzsi birtoka alatta terült el. A tenger melletti út vagy a Földközi-tengerhez vezető karavánút, amely Mezopotámia felől jött, vagy a Genezáreti-tó Ny-i oldalán vonuló út.
(Vö. Mk 1,16-20; Lk 5,1-11.) Jézus a Genezáreti-tó halászait hívja meg tanítványainak, mert ezek már rendelkeznek bizonyos alapismerettel, miképp kell társaságot vezetni. A halászok, mint másutt is, kis önálló társaságokban éltek. Simon és András hálója rokolyaháló, ami arra mutat, hogy nem voltak annyira jómódúak, mint a Zebedeus-fivérek, akik kerítőhálóval (gyalom, öregháló) dolgoztak. A halászok munkája sokszor sikertelen volt, viszont a siker sem ragadtatta el őket. Ilyen a lelkek halászainak a munkája is. Erről mondja Szent Pál: „Én ültettem, Apolló öntözött, de Isten adta a növekedést” (1Kor 3,6).
Ez a rész Jézus galileai működését foglalja össze, Szíria alatt a Hermon D-i részén elterülő vidéket kell érteni, amelyet Dávid szerzett meg.
Máté evangéliumát öt beszéd köré csoportosította. Elsőa hegyi beszéd, amelyet Jézus Kafarnaum közelében levő, a Genezáretet környező hegyek egyikén tartott helye ma már nem állapítható meg. A régi hagyomány Kafarnaumtól 3 km-re levő magaslattal azonosítja, amely az előtte elterülő sík területtel alkalmas, hogy rajta ezrek hallgassák meg a beszédet. A hegyi beszéd tartalmazza mindazt, ami az embert Isten gyermekévé teheti.
(Vö. Lk 6,20-23.) A nyolc boldogság, amely bevezeti az egész beszédet, adja a kereszténység lelkét. Általuk lesz az ember mentes minden szenvedélytől, s lelke kristálytisztává válik, mint a gyermeké, aki minden hátsó gondolat nélkül éli életét. Az embernek elsősorban ki kell üresítenie lelkét minden földhöz kötöttségtől, nem szabad semmihez, főképp az anyagiakhoz ragaszkodnia, ezt mondja a lelki szegénység erénye. Izajás óta (61,1) főképp a zsoltárokban a „szegény” szónak vallásos jelentése is van. Nem a vagyon nélkülieket jelenti, hanem a jámborokat, akik a világban elnyomottnak érzik magukat, ezért mindent Istentől várnak. A szomorúak életfelfogása komoly, bántja őket a maguk, akár a mások bűne. A szelídek önuralmat tudnak gyakorolni magukon. Akik éhezik és szomjazzák az igazságot, vágyódnak Isten és a lelki értékek után. Az irgalmasok átérzik az emberek szociális nehézségeit, s igyekeznek rajtuk segíteni. A tisztaszívűek igyekeznek az emberek közt felmerülő ellentéteket megszüntetni. Boldog, aki bármilyen üldözést szenved a keresztény vallásért.
(Vö. Lk 14,34-35; 8,16; 11,33; Mk 4,21; 9,50.) Amint a só ízt ad az ételnek s megóvja a romlástól, úgy kell a tanítványoknak az emberek életét megtölteni a kereszténység vallástanaival, és óvni őket a bűntől. A tanítványok élete a nyilvánosság előtt játszódik le, ők a világosság, ők a hegyen épült város, azért a tanítványok életükkel mutassanak példát.
(Vö. Lk 16,17.) Az Ószövetségben hirdetett hittani és erkölcstani igazságok érvényben maradnak az Újszövetségben is, sőt, az Úr Jézus ezeket tökéletesíteni jött. Az i betű a héberben a legkisebb betű (jod), s a vessző az egymáshoz hasonló betűket megkülönböztető vonásokat jelenti. A keresztény embernek életével példát kell adnia, s ha itt a legkisebbet is elhanyagolja, ez megítélés alá esik, ezért mondják legkisebbnek a mennyek országában. Ezután az Úr Jézus példákon mutatja meg, hogy mit követel az Újszövetség az Ószövetséggel szemben.
(Vö. Lk 12,57-59.) Az Ószövetség csak a tettet, teháta jelen esetben a gyilkosságot tiltotta: Ne ölj! A gyilkos fölött a vidéki városokban a 23 tagból álló bíróság ítélt. Jézus azonban már a haragot is oly súlyosnak tartja, hogy méltó a bíróságra. Aki pedig szavakkal szidalmazza felebarátját, az a főtanács elé kerüljön ez 71 tagból álló testület csak főbenjáró ügyekben (istenkáromlás, hazaárulás) ítélkezett. Aki pedig bolondnak mondja felebarátját - a bolond szóból a zsidó mindig kiérezte az istentagadást -, az bírói ítélet nélkül jusson az örök kárhozhatra. A gehenna szó eredetileg a Hinnom völgyét (gehinnom) jelentette Jeruzsálem D-i részén húzódott. A vallási hanyatlás idején itt mutattak be gyermekáldozatokat Molochnak ezenfelül állandóan e helyen égett és bűzlött a szemét, s ez tette alkalmassá a pokol jelölésére. Isten csak olyan ajándékot fogad el, melyet a megbékélt szív ajánl fel. A római jog értelmébena hitelező és az adós még a bíróságra menet kibékülhetett. Különösen erősen hangzik Jézus szava: Én pedig mondom nektek, mert itt saját magára, mint abszolút törvényhozóra hivatkozik.
(Vö. Mk 9,43-47; 10,11-12; Lk 16,18.) A házasságtörés súlyos bűn, és ennek számít már az asszony megkívánása is, mert ennek folyománya szokott lenni a házasságtörés. Keleti férfi saját feleségével szemben nem mindig követ el házasságtörést, mert a többnejűség megengedett volt de a nő igen. A férfi csak akkor követett el házasságtörést, ha más feleségét vitte bűnre, tehát más jogát sértette meg. A szem kivájása és a kéz levágása azt akarja hangsúlyozni, hogy a házasságtörés önmagában súlyos bűn, amit mindenkor kerülni kell. Különös eset az elválás, amikor a férfi válólevelet ad feleségének valami okból ez az ok lehetett komoly ok is, de az enyhébb felfogás szerint bármilyen apró ok is. A Mózestől megengedett házassági elválás az Úr Jézus szemében házasságtörésnek számít. Nem lehet feleségül venni még a házasságtörés címén elbocsátottat sem, amikor az elbocsátás jogos.
A zsidóknál nagyon elterjedt volt az eskü, s különbséget tettek az eskü szövege szerint, hogy melyik eskü kötelez, melyik nem. Az Úr Jézus tiltja a felesleges esküt. A beszéd a mindenkor mögötte lévő gondolatot fejezze ki, s ekkor felesleges az eskü.
(Vö. Lk 6,29-30.) Az Ószövetségben az igazságszolgáltatás tökéletlensége miatt elvileg megengedett volt a megtorlás: szemet szemért... Az Úr Jézus elveti ezt, és minden erőszakkal szemben a teljes szeretetet és türelmet állítja. Aki zálogba akarja vinnia ruhát, annak adja oda a kabátot, a felsőruhát is, melynek a lefoglalását a törvény tiltotta (2Kiv 22, 26-27), mert a szegényeknél ez takaróul is szolgált éjszaka.
(Vö. Lk 6,27-28 32-33.) Az Újszövetség legfőbb parancsa a szeretet parancsa. Felebarát alatt a zsidók csak honfitársukat értették. Gyűlöld ellenségedet: nem volt bent az Ószövetségben ezt a legújabb kutatások alapján az esszénusok hangoztatták és így vált közkeletűvé a Krisztus-korabeli zsidóságnál. Különben a gyűlölni szónak a zsidóban sokszor „kevésbé szeretni” jelentése van. Utolérhetetlen ideált állít hallgatói elé az Úr Jézus, amikor a tökéletesség példájáula mennyei Atyát állítja.
A farizeusok a lelkiéletben nagyra értékelték az alamizsnát, az imát és a böjtöt, és ezek voltak az erény (eredetileg: igazságosság) legfőbb gyakorlatai. A szemek kívánságának megfékezésére az alamizsna szolgál, de tartózkodni kell a fitogtatástól, ami a farizeusok szokása volt, akik a zsinagógát mintegy színháznak nézték, ahol a jótékonykodó szerepét játszották. A képmutató, a görögben hypokritész, aki színész módjára tetszeleg, mikor alamizsnát ad. Az ilyen elvette már a jutalmát az emberektől, ezért Istentől nem kap jutalmat.
Az élet kevélysége ellen megvéd az ima. Az ima a lélek felemelése Istenhez, ezért ne a nyilvánosság előtt történjék. Jézus nem a nyilvános, közös imádságot helyteleníti, hanem a farizeusok feltűnést keltő módjait, melyeknek a célja nem az Isten dicsérete, hanem az emberek felemelése.
(Vö. Lk 11, 2-4.) Az Úr a korabeli imaszokásokkal fordul szembe. Sokszor értelmetlen szóhalmazokban látták az ima lényegét, amint ezt az előkerült görög mágikus szövegek mutatják. Jézus megtanítja hallgatóit a Miatyánkra. Az ősegyházban naponta háromszor imádkozták. Ebben az imában először is az Istent Atya szóval illetjük ez kifejezi az emberek egymásközti testvériségét. Utána hét kérésben adjuk elő kívánságainkat.
A test kívánságát a böjt töri meg. Ennél is kerülni kella kifelé való mutogatást. A farizeusok hetenként kétszer böjtöltek, de úgy, hogy az emberek észrevegyék elváltoztatták arcukat. A szigorú böjtben tilos volt a köszöntés, ezért lehajtott, födött fejjel jártak, tilos volt a munka, a fürdők, a fej megkenése olajjal. A keresztény úgy böjtöljön, mintha lakomán venne részt, legyen vidám. Nem az emberekért, hanem Istenért böjtölünk.
(Vö. Lk 12,33-34.) Nagyon sok ember törekszik a nagy vagyonra. A keresztény nem mulandó kincseket gyűjt, hanem a jó cselekedetekben, imában, böjtben oly kincseket halmoz fel Isten előtt, melyet nem lopnak el, s amely nem megy tönkre rozsda vagy moly által.
(Vö. Lk 11,34-35.) A tested világa a szem Jézus a helyes életfelfogásról beszél. Ez az életben oly szerepet játszik, mint a szem az ember földi életében. A zsidó kifejezés: rossz szem jelenti az irigységet, rosszakaratot és álnokságot, míg az ép(görögben: egyszerű) szem ezeknek hiányát az ilyen szem semmiféle gonoszságot nem ismer. A sötétség a léleknek Istentől való távolságát fejezi ki.
(Vö. Lk 16,13.) Nem lehet az ember megosztott. Nem szolgálhat egyszerre Istennek és a vagyonnak - a Mammon vagyont megszemélyesítő arám szó.
(Vö. Lk 12, 22-31.) Az ember bízza magát teljesen az isteni gondviselésre. Ha Isten megadta az életet, megadja az élethez szükséges táplálékot és ruházatot is. Gyönyörű hasonlatban mutatja be az isteni gondviselést, amikor az ég madarairól és a mezők liliomairól szól. A bíborvörös pápics vagy szélvirág (Anemone coronaria) színével emlékeztet a bíborba öltözött Salamonra, pedig a tüzelőanyagban szegény Palesztinában tüzelésre használják, ha elszáradt. A túlságos aggodalom eltereli az ember gondolatát az Istentől, ezért nem méltó a keresztényhez.
(Vö. Mk 4,24; Lk 6,37-42.) Ne ítéljetek: a vakmerő ítéletet érti Jézus, mely nemcsak a szeretetet, hanem az igazságosságot is megsérti. Miért látod meg a szálkát... közmondás lehetett. Azt akarja kifejezni, hogy az ember más mértékkel ítéli meg embertársait, mint magát. A szigorúságot a kereszténynek magával szemben kell alkalmaznia.
A szent dolgokat szentül kell kezelni. Eredetileg az áldozati húsra vonatkozik, melyet nem lehetett a kutyák elé vetni. Ezen a mondaton alapul az ősegyházban a titoktartás fegyelme. A hit nagy titkairól nem beszéltek a pogányok előtt, hogy ne tegyék ki gúnynak azok előtt, akik képtelenek megérteni.
(Vö. Lk 11,9-13.) Kérjetek és kaptok... az állhatatos imát ajánlja. Ha az emberek tudnak jót tenni egymásnak, mennyivel inkább tesz jót az Isten, akinek a lényege a jóság.
(Vö. Lk 6,31.) A törvény összefoglalását adja cselekvésünk aranyszabálya. Pozitíve fogalmazta meg Jézus azt a cselekvési szabályt, amit negatíve ismertek (Tób 4,16). A keresztény ember tökéletessége nem abban áll, hogy nem tesz rosszat, hanem megteszi a jót.
(Vö. Lk 13,24.) A keresztények élete nehéz, mert az erények szűk útján jár és a jótettek keskeny kapuján kell bemennie. Nem könnyű ezt mindig megtenni, mert a test lefelé húzza az embert.
(Vö. Lk 6,43-44.;46 13,26-27.) De nemcsak a test akadályoz utunkban Isten felé, hanem vannak hamis tanítók is, akik a jót megjátsszák, valójában pedig félrevezetik, s elszakítják az embert az Istentől. E ragadozó farkasokat életükről lehet felismerni, mert hiányzik belőlük a jó. A keresztény életre nem elegendők a szavak: Uram, uram..., hanem tettek is szükségesek. A hit élővé csak a cselekedetek által lesz. „Valamint a test lélek nélkül holt, úgy a hit is cselekedet nélkül holt” (Jak 2,26).
(Vö. Lk 6,47-49.) Jézus tanítványa tudatosan építi lelki életét, sziklára épít, s így ellen tud állni a kísértéseknek.
(Vö. Mk 1,22; Lk 7,1; 4,32.) Jézus beszéde hallgatóiban csodálkozást váltott ki, mert tanítása mögött észrevették az isteni hatalmat, amely erőt adott szavainak.
(Vö. Mk 1,40-45; Lk 5,12-16.) „Úgy tanította őket, mint akinek hatalma van”, fejeződik be a hegyi beszéd, s most Máté bemutatja az Úr Jézus hatalmát: Csodákat sorol fel bizonyítékul. Jézus a csodákat azért teszi, hogy rámutasson istenségére. Nem kényszerít senkit sem, hogy istenségét elfogadja, az mindenkinek szabad akarati elhatározása marad. Isten csak ott tesz csodát, ahol azzal terve van. Ezért nem keresztény felfogás a mindenáron való csodavárás, de éppenúgy nem keresztény felfogás a csodáktól való irtózás. Az első csoda egy leprás meggyógyítása. A lepra Krisztus korában rettegett ragályos betegség volt, aki megkapta, azt kizárták a közösségből. A betegség egyik formájában göbös csomók jelentkeznek a bőrön (lepra tuberosa), mely az arcot eltorzítja (facies leontina) a másik formájánál a betegség az idegeket támadja meg, lehalnak a tagok és ízenként esnek le (lepra mutilans). Gyógyulás alig volt lehetséges, s ha mégis megtörtént, a megtisztultnak meg kellett jelennie a templomban, ahol megállapították a gyógyulást, azután áldozatot mutatott be. Így vették vissza a vallási és nemzeti közösségbe Mózes előírásai alapján.
(Vö. Lk 7,1-10; 13,28-29.) A százados pogány származású volt. Heródes Antipás szolgálatában állott, mert Kafarnaumban nem volt római helyőrség. A századost jellemzi emberszeretete, mert rabszolgájában is észreveszi az embert és nagy hite, amely miatt Jézus megdicséri. Szavait: Nem vagyok méltó... az Egyház átvette liturgiájába. Isten titkai közé tartozik, hogy a hívő Izrael - az ország fiai - egészében véve miért nem fogadta hittel a Messiást, míg a hitetlen pogányok elfogadták.
(Vö. Mk 1,29-31; Lk 4,38-39.) Jézus Kafarnaumban meggyógyította Péter anyósát, aki valószínűleg maláriában feküdt. A teljes gyógyulást azzal mutatja be Máté, hogy a beteg azonnal felkelt és az asztalnál szolgált. Ennek a gyógyulásnak híre ment, estére betegeket hoztak eléje. Máté ezzel kapcsolatban hozza Izajás próféta jövendölését (53,4), ahol Isten szolgájáról van szó, aki bűneinket magára vette.
(Vö. Lk 9,57-60.) Aki Jézus követője akar lenni, annak fel kell készülnie az önmegtagadó életre, s a legszorosabb rokoni kapcsolatokat is háttérbe kell szorítani, mert az üdvösség mindennél fontosabb. Jézus itt nevezi magát először Emberfiának: ez a kifejezés Máténál 33-szor fordul elő. Eredeti értelme „valaki”, „egy ember”, azonban messiási színezetet kapott Dániel jövendöléseiben (7,13). Ezzel a szóval Jézus rá akar mutatni elsősorban emberségére, mely ugyanakkor körül van véve valami titokzatossággal. Ezzel a kifejezéssel óhajtotta kikerülni, hogy nyíltan mint Messiás mutatkozzék be, mert ennek Jézus korában politikai színezete volt. Viszont az Emberfiának megvolt a messiási színezete a politikai jelleg nélkül.
(Vö. Mk 4,35-41; Lk 8,22-25.) A Genezáreti-tavon a hirtelen viharok nem ritkák. A tó 202 m-re van a Földközi-tenger színe alatt, így a felette levő levegő nagyon felmelegszik, s a Libanon hófedte csúcsáról a Jordán völgyén át a hideg levegő lezúdul s vihart okoz. Jézus, mert Isten, ura a természet erőinek is.
(Vö. Mk 5,1-20; Lk 8,26-39.) Gadara a Genezáreti tó DK-i partján feküdt, lakói pogányok voltak és a Tízvároshoz tartoztak. Disznókat is tartottak. A város határában történt a két ördögtől megszállott gyógyítása. Az evangéliumi gyógyítások közt külön helyet foglalnak el az ördögűzések. A gonosz lelkek Isten engedélyével megszállnak embereket, s hatalmat gyakorolnak testük fölött, de a lélek és a szorosan vett szellemi képességek felett nincs hatalmuk. A megszállás igen sokszor kapcsolatos különféle betegségekkel, de azoktól - még az idegbetegségektől is - megkülönböztethető.
A megszállás független az ember erkölcsi állapotától. Jézus korában sok megszállottal találkozunk. A sátán egyrészt az Isten megtestesülését utánozza, amikor embereket megszáll másrészt amikor az ember Isten mellett dönt életével, az Isten vagy az ördög birtokába jut. A megszállás magában véve oly szerencsétlenség, mint a háború, földrengés, járványok s Isten kikutathatatlan tervei közt foglal helyet, hogy általa dicsősége még jobban megnyilvánuljon. A sertés a zsidóknál tisztátalan állat. A kép az ördög megalázását jelenti.
(Vö. Mk 2,1-12; Lk 5,17-26.) Jézus Gadarából áthajózotta városába, Kafarnaumba. Béna embert vittek hozzá hordágyon. Jézus tudja, hogy az ember lelke betegebb, mint a teste, azért a lelkét gyógyítja meg előbb: megbocsátja bűneit. A bűnbocsánat isteni tevékenység, azért váltja ki az írástudókból a káromlás gondolatát. Nem a test betegsége, hanem a lélek betegsége lényeges az embernél. Jézus mind a kettőt tudja gyógyítani, tehát ő Isten.
(Vö. Mk 2,13-17; Lk 5,27-32.) Máté (=Isten ajándéka) másik neve Lévi. Vámos volt Kafarnaumban, ahol megvámolták a karavánokat. A zsidók szemében tisztátalan volt a foglalkozása, mert a vámosok a megszálló római hatalmat szolgálták, s a pénzszerzés eszközeiben nem voltak válogatósak. Ezért bűnösöknektartották őket. Jézus a bűnösöket jött meggyógyítani, s Ozeás próféta könyvéből (6,6) idézi, hogy a szeretet cselekedeteit többre értékeli, mint a farizeusok külső előírásait, mert ezekből hiányzik a szeretet.
(Vö. Mk 2,18-22; Lk 5,33-39.) Az emberek magától értetődőnek tartják, hogy a szentség és a böjt egybetartozik. Keresztelő János tanítványai az iránt érdeklődnek, hogy miért nem böjtöl Jézus tanítványaival. Válasza az, hogy amikor jelen van, akire a böjt előkészít, nem lehet böjtölni, szomorkodni, hanem örülni kell. Új szövet... új bor... új tömlő... szavakkal Jézus azt akarja jelezni, hogy a kereszténység merőben új kikezdés s nem a zsidóság reformmozgalma.
(Vö. Mk 5,21-43; Lk 8,40-56.) Márk és Lukács írják, hogy itt a zsinagóga elöljárójáról van szó, aki Kafarnaumban lakott s Jairusnak hívták. Máté röviden úgy szól, hogy leánya meghalt, de tudjuk, mikor atyja elindult, még élt, csak útközben értesítették arról, hogy meghalt. Az Úr táplálja benne a reményt, s visszaadja a halott leányt az életnek. Útközben történik a másik csoda. Egy asszony tizenkét éves betegségéből akar meggyógyulni, ezért érinti az Úr ruhájának szegélyét, illetve a köpenyen levő négy rojt egyikét. A rojtok a Mózes-féle törvény értelmében voltak a hithű zsidók ruháján, és a törvényre emlékeztették őket (Szám 15,38-40). Mind a két csodánál nagy szerepe van a hitnek a hit egy új világnak a kapuját nyitja meg, melyen keresztül a lélekbe beléphet az Isten.
Jézus a két vaktól is hitet követel, s csak hitvallásuk után gyógyítja meg őket. Jézus nemcsak a testi szemüket akarta megnyitni, hanem a lelki szemüket is. A vakok Jézust Dávid fiának nevezik, ami a Messiás címe volt.
Jézus ördögűzése adott alapot a farizeusoknak, hogy megrágalmazzák: az ördögök fejedelme által űzi ki az ördögöket. Ez az elvakultságnak a legmélyebb foka, mert nem akarják levonni a végső következtetést, hogy Jézus a megígért Messiás.
(Vö. Mk 6,34; Lk 10,2.) Jézus tanítványaival bejárja Galileát, s az Istenre szomjas lelkek láttán mondja: Az aratás sok, dea munkás kevés. A papi hivatásért imádkozni kell.
(Vö. Mk 3,14.16-19; Lk 9,1 6,13-16.) Itt kezdődik Jézus második beszéde, melyet az apostolokhoz intézett.
Az apostol szó a görögben jelentette azokat a hajóparancsnokokat, akik a gyarmatosokat vitték Kis-Ázsia felé. A zsidóság is ismerte ezt az intézményt, megbízottakat (selichin) küldtek a külföldön élő zsidó hitközségekbe, így ment pl. Saul Damaszkuszba a főtanács külön levelével a keresztények összefogására (ApCsel 9,2). Így választja ki Jézus a 12 törzset jelképező 12 apostola szellemi Izrael megalapítására. Feladatuk Jézus feltámadása után, hogy Krisztus hivatalos tanúi legyenek, s tanúságukon, mint 12 alapkövön épül fel az Egyház(Jel 21,14).
Az apostolok élén áll Sim(e)on (=Isten meghallgatott), akinek nevét Jézus Péterre (arám: kéfa =szikla) változtatja ő a feje az apostoloknak ezt fejezi ki az első szó, különben értelmetlen lenne, hisz úgy is ő nyitja meg az apostolok sorát. András (=férfias) görög név. Jakab (Jákob =sarkot tartó, ravasz; az istenség védjen; szirti fogoly) és János (=Isten kegyelmet ad) Zebedeusnak, jómódú halásznak voltak a fiai. Jézus Boanergesznek (bene-reges=mennydörgés fiai) nevezi őket tüzes természetük miatt. Péterrel együtt az Úr kedves apostolai voltak. Fülöp (=lószerető, görög szó) Bertalan (Tolmáj fia) azonos Nátánáellel (=Isten ajándéka); Tamás (=iker); Máté (=Isten ajándéka). Az ifjabb Jakab Alfeus fia volt, Jézus rokona. Tádé (=bátor), más néven Júdás (=dicsérő), az ifjabb Jakab fivére, Kánai Simon melléknevét (kánai =buzgó) valószínűleg onnét vette, hogy a zelóták (túlzó nacionalisták) pártjához tartozott. Az utolsó helyet foglalja el az apostolok névsorában Júdás, az áruló. Kezdettől fogva iskarióti, vagyis az arám sqarja= áruló névvel illették a palesztinai keresztények, s innét ment áta görögbe iskarióti alakban.
Az apostolok névsorában ketten: az ifjabb Jakab és Tádé úgy szerepelnek, mint az Úr Jézus rokonai, „testvérei”, akikhez még hozzájárul két név: Jose (József) és Simon (Mt 13,55-56 Mk 6,3). Mindenekelőtt tudni kell, hogy az Egyház Jézus anyját, Máriát mindig szűznek tartotta, még Jézus születése után is, a héber ach, a görög adelfosz szavak nemcsak testvért jelentenek, hanem alkalmas minden rokonsági fok megjelölésére, sőt azonos hivatású, foglalkozású egyének megjelölésére. A Szentírás vizsgálata alapján tudjuk (Mt 27,56; Mk 15,40; Lk 24,10; Jn 19,25; Gal 1,19; Júd 1,1), hogy Szűz Mária nővérét (unokanővérét), Máriát feleségül vette Kleofás (Alfeus), aki szent József fivére volt, és ebből a házasságból származott a fenti négy testvér, akik közül kettő apostol volt, Simon Jeruzsálem püspöke lett, csupán Joséról nem tudunk közelebbit. Tehát Jézus unokatestvéreiről van szó.
(Vö. Mk 6,8-11; Lk 10,5-12; 9,3-5.) E versek az apostolok működését szabályozzák. Az Úr Jézus csak Izraelhez küldi az apostolokat. Még a szamaritánusokhoz sem térhetnek be. A szamaritánusok népe az asszír uralom alatt alakult ki, amikor Szamaria lakóit áttelepítették Mezopotámiába, s az itt hagyott szegény néppel összeolvadtak a Babilonból, Kuthából hozott pogányok. A zsidók ezért nem tekinthették őket tiszta zsidóknak, elkülönültek tőlük, jóllehet Mózes könyvét megőrizték a mai napig, volt zsidó főpapi családból származó papságuk (Manassze), sőt még templomuk is, amelyet Kr. e. 128-ban rombolt le Johannesz Hyrkánusz zsidó király.
Az apostolok mindenütt szerényen viselkedjenek. Ha valahol nem fogadják be őket, rázzák le a port is lábukról. Zsidó szokás volt, hogyha külföldről érkeztek, akkor a Szentföld határánál lerázták az idegen port sarujukról.
(Vö.: Mk 13,9-10; Lk 10,3; 12-19; 12,11-12; 6,40; Jn 13,16; 15,20.) Jézus bárányként, tehát minden földi hatalom nélkül küldi apostolait az ellenséges világba, a farkasok közé. De ne aggódjanak, velük lesz a Lélek, s megtanítja mindenre őket, hogy mit kell mondaniuk. A Megtestesülés következménye, hogy az Istent be kell építeni az emberek közé. S mivel a keresztény vallás nem bölcselet, amely fölött vitatkozni lehet, nem egy vallás a többi közt, hanem ellentmondás nélküli meghódolást követel az egyedüli Úr előtt, innét az ellentmondás, innét az üldözés. Beelzebul (=trágya ura) vagy Beelzebub (Baal-zebub=legyek ura) a farizeusok szerint az ördögök fejedelme.
(Vö.: Mk 4,22; 8,38; Lk 8,17; 12,2-9; 9,26.) Az aposto-lok nyíltan hirdessék az igét s ne féljenek semmitől sem. Aki megvallja Jézust, az is megvallja őt az utolsó ítéleten a mennyei Atya előtt.
(Vö.: Mk 8,34-35; Lk 12,51-53; 14,26-27; 9,23-24; 17,33; Jn 12,25.) Jézus az oka a világ és a kereszténység közti ellentétnek, mert követeli az emberektől az állásfoglalást, maga mellett vagy ellene. Ezért mondja: Nem békét jöttem hozni... Így teljesedik be Simeon jövendölése: „Jelül tétetett, melynek ellene mondanak” (Lk 2,34). Csakis határozott állásfoglalással tudja az ember lelkét megmenteni.
(Vö.: Mk 9,36; Lk 9,48; 10,16; Jn 12,44-45; 13,20). Jézus maga áll apostolai mögött, s ő maga lesz jutalmuk. A próféta az apostolt, az igaz a keresztényt jelöli.
(Vö.: Lk 7,18-28.) János Macherusz várában volt börtönben, a Holt-tenger K-i oldalán. Ezt a várszerűleg megerősített palotát Nagy Heródes építette a szinte megközelíthetetlen hegyen, ahol egy Makkabeus korból származó erőd volt, János tanítványait küldte el Jézushoz, hogy bizonyságot szerezzenek arról, hogy ő-e az eljövendő Messiás. Jézus működésével más messiási típust valósított meg, mint azt János és tanítványai várták, jóllehet ez a messiási elképzelés is lelki jellegű volt, de sokkal szigorúbb (Mt 3,10-12). Jézus Izajásból vett idézettel felel (Iz 26,19; 29,18; 35,5; 61,1), hogy a Messiás „Jahve szolgájának” formájában jött el, nem pedig a zsidók várta diadalmas király alakjában.
A küldöttek távozása után Jézus dicséri Jánost, akinek feladatát Malakiás próféta jövendölte meg ő a követ, az angyal, aki a Messiás útját készíti elő (Mal 3,1). Jánosnál nincs nagyobb ember, de aki az Újszövetséghez tartozik, az mégis nagyobb, mert az Újszövetség rangban fölötte van az Ószövetségnek a megváltás miatt. A menynyek országa erőszakot szenved, mert erős önmegtagadás árán lehet oda bejutni. Jézus saját nemzedékét hitetlennek mondja, mert visszautasítja Isten minden ajándékát, mint a piacon játszó gyermekek játékait (házasság és temetés) visszautasítják a többiek. János azért nem kellett, mert nem evett és nem ivott. Jézus meg azért nem kell, mert eszik és iszik. De Isten terve megvalósul saját ereje által az emberek rosszakarata ellenére, ezt jelzik e szavak: És a bölcsesség...
(Vö.: Lk 10,13-15.) Jézus feddő szavakat intéz a Genezáreti-tó partján fekvő városokhoz, ahol legtöbb csodát tette és mégsem hittek benne. Korozain a hegyekben volt 4 km-re Kafarnaumtól É-ra. Betszaida a tó É-i partján feküdt a Jordán bal partján. Visszautasították Isten kegyelmét, ezért elbírálásuk kemény lesz. Ez a rész szolgál annak bizonyítására, hogy az Isten a feltételes jövőt is ismeri. Isten kegyelmét nem lehet büntetlenül visszautasítani.
(Vö.: Lk 10,21-22.) Jézus önmagáról beszél, s ezt a részt bevezeti egy dicsérő ima az Atyához, aki a gyermekded lelkületűek, a kicsinyek számára nyitva tartja titkait, de a világokosai nem tudnak oda bepillantani. Senki sem ismeri a Fiút: az Atya és Fiú egylényegűségét fejezik ki e szavak. Az Atya saját maga tökéletes megismertetése által nemzi szellemi képmását, a Fiút és csak egy valaki ismerheti meg tökéletesen az Atyát: aki az Atya képmása. Belőle semmi sem hiányozhat, amivel az Atya rendelkezik. Mindent átadott nekem: fe-jezi ki az Atya és Fiú teljes egységét és azonosságát. Jézus a törvény terhét és igáját megkönnyíti, hisz abban a törvényrengetegben, me-lyet a farizeusok és írástudók összeállítottak - 248 parancs és 365 tilalom -, még ők maguk sem ismerik ki magukat.
(Vö.: Mk 2,23-28; Lk 6,1-5). Szombaton tilos volt 39-féle munka, az aratás és cséplés is. Ezért kifogásolták, hogy az apostolok leszakították a kalászokat és kimorzsolták a magokat. Jézus két példára hivatkozik a farizeusokkal szemben, hogy ami tilos a törvény értelmében, mégis megengedett lehet a szükség következtében. Az egyik Dávid esete, amikor embereivel Saul elől menekült és elérkezett Nobba, ahol a frigysátort őrizték. Mivel éheztek, Achimelek főpap az áldozati kenyereket adja nekik, pedig azt csak a papok fogyaszthatták el (1Kir 21,2-7; Lev 24,5-9). A másik példa a papok munkája szombaton az áldozatbemutatással kapcsolatban. Fizikai munkát végeznek, sőt többet, mint máskor az áldozatok nagyobb száma miatt. Az Úr Jézus rámutat arra, hogy bizonyos esetekben megengedett dologa szombaton végzett munka, mert a törvény célja az élet megkönynyítése. Ezért ha az életet lehetetlenné teszi, elvesztette a célját. Krisztus Istennek mondja magát, amikor kijelenti: Az Ember-fia ura a szombatnak, hisz a szombati törvény magától az Isten-től származik. Irgalmasságot akarok: idézet Ozeás próféta köny-véből (6,6).
(Vö.: Mk 3,1-6; Lk 6,6-11.) Jézus elé hoztak egy bénát, egy elszáradt kezű embert, hogy vádolhassák őt a szombat megszegésével. Szent Jeromos írja, hogy a nazarénusok evangéliumában úgy szerepel ez az ember, mint kőműves. Így kéri meggyógyítását abban az arám nyelvű evangéliumban, melyet Máté eredetijének tartottak: „Kőműves voltam, kezemmel kerestem meg kenyeremet kérlek téged, Jézus, add vissza egészségemet, hogy ne kényszerüljek koldulásra”. Jézus a gyógyítás előtt hivatkozik a zsidók eljárására, hogy szombaton a gödörbe esett juhot kiemelik, pedig az ember több ennél ezért szombaton is szabad jót tenni, gyógyítani.
Jézus félrevonul a farizeusok elől, s meghagyja hallgatóinak is, hogy csodáiról ne beszéljenek, és magát úgy mutatja be a népnek, mint akin beteljesedett Izajás próféta jövendölése (42,1-4).
(Vö.: Lk 11,14-15; 6,43-45.) Jézust ördögűzése miatt is-mét azzal vádolják, hogy Beelzebub nevében űzi ki a gonosz lelket (vö.: Mt 9,32-34). Jézus a leghatározottabban visszautasítja a rágalmat. Hivatkozik arra, hogy ebben az esetben a sátán meghasonlott önmagával hivatkozik arra is, hogy vannak zsidó ördögűzők, s ezek akkor kinek a segítségével űznek ördögöt? A farizeusok nem akarják látni az igazságot, nem akarják észrevenni Isten Lelkét, ezért bűnük megbocsáthatatlan, mert maguk zárkóznak el a kegyelem elől. Az olyan beszédért, mely felesleges, vagyis amely rágalom, számot fognak adni az utolsó ítéleten.
(Vö.: Mk 8,11-12; Lk 11,29-32.) Jézus ellenségei külön jelet kérnek, hogy bizonyítsa messiási voltát. Jézus Jónás történetére hivatkozik, s így jelzi halálát és feltámadását. A niniveiek bűnbánatot tartottak. Dél királynője, Sába királynője, elment Salamont meghallgatni, pedig Jézus Jónásnál és Salamonnál is nagyobb. Jézus nemzedékéneka sorsa a Messiás visszautasítása miatt olyan lesz, mint a tisztátalan lélektől megszállt ember sorsa, akibe újból visszamegy a gonosz lélek, de most nem egyedül, hanem több lélekkel. Jobb lett volna számukra, ha a Messiás el se jött volna. A régiek azt gondolták, hogy a tisztátalan lelkek a sivatagban, viztelen helyeken lakoznak.
(Vö.: Mk 3,31-35; Lk 8,19-21.) Jézus többre értékeli hallgatóinak lelki érdeklődését, hozzájuk fűződő lelki kapcsolatait, mint a rokoni köteléket, anélkül, hogy ezt megszüntetné.
(Vö.: Mk 4,1-9 Lk 8,4-8.) A hajón mondott példabeszéd-sorozat a harmadik beszéd Máté evangéliumából. E beszédben amennyek országáról szól. Ez a kifejezés csak nála fordul elő, mégpedig 31-szer, míg a többi szentírónál Isten országa szerepel, összesen 69-szer. Máté elsősorban zsidó hallgatókhoz szól, s ezért használja az Isten szó helyett a mennyeket. Ez a kifejezés az Ószövetségre megy vissza, amikor a zsidó nép várta a Messiást, a Felkentet. Felkent volta király és a főpap, úgy a Messiás fogalmához hozzátartozott, hogy egy személyben pap és király legyen. (Qumránban szétválasztottáka két Messiást vártak egy papi és királyi Messiást, ez utóbbi alá volt rendelve az előbbinek.) A papnak vannak hívei, a királynak vannak alattvalói, ezért a Messiásnak is lesz országa. Ez az ország zsidó felfogás szerint kettős természetű lesz: anyagi és szellemi nincs határa sem időben, sem térben. Ez a kép először a Makkabeus, majd később a római időkben mindinkább politikai színezetet kapott, s így elvesztette egyetemességét. Az apokaliptikus irodalomban, a farizeusi felfogásban a Messiás nemzeti hős lesz, az aki Izraelt megszabadítja a politikai ellenségeitől. Ezt az elképzelést tisztítja meg Jézus a politikai színezettől. Nem engedi magát Messiásnak nevezni, helyette a szerényebb Emberfia elnevezést használja. Jézus tanításában az Isten országaa mennyből száll alá és a menny felé törekszik, ezért szellemi, sőt természetfeletti birodalom, melyet Isten a világ kezdetétől tervezett, ésa Messiás által megvalósított, hogy dicsőségét hirdesse. Ez az országa földön van, de a menny felé tör. Küzdelmes a sorsa, kicsi a kezdete, de nagy az átalakító ereje. Ennek az országnak majd az egyik, majda másik oldalát mutatja be a Szentírás. Így beszélhetünk: a) Isten látható földi országáról, vagyis az Egyházról b) Isten láthatatlan földi országáról, vagyis a kegyelem állapotában levő emberek összességéről c) Isten győzelmes országáról, mely minden bűn felett diadal
t arat d) Krisztus ezeréves országáról, mely a Jelenések könyvének 20. fejezetén alapszik, és jelképe a földi Egyháznak e) Isten dicsőséges mennyei országáról, mely magában foglalja a megdicsőült lelkeket a mennyben.
Jézus valószínűleg Péter házából ment ki a tengerpartra, ahol a tömeg nyomása elől bárkába szállt, és onnét mondotta el a példabeszédeket. A példabeszéd az Újszövetségben kerekded, egész történet, amely hasonlat révén természetfeletti igazságot fejez ki. A történeteket a mindennapi életből veszi, és a két egymás mellé helyezett gondolatnak van közös tulajdonsága. A mesétől abban különbözik, hogy nem természetes igazságot fejez ki. A példabeszéd megköveteli, hogy az ember gondolkozzék fölötte, s ehhez szükséges a jóindulat. Máté példabeszédei Isten országára vonatkoznak.
Az első a magvető példabeszéde. Ebben elmondja, hogy a magvető magjai milyen talajra esnek s mi a további sorsuk.
(Vö.: Mk 4,10-12,25; Lk 8,9-10,18.) A tanítványok kérdésére, miért beszél példabeszédekben, Jézus Izajás jövendölésére hivatkozik (6, 9-10). Ebből megtudjuk, hogy aki jóindulattal hallgatja a beszédet, megérti. Ebben a jövendölésben a meg nem értés úgy van feltüntetve, mintha Isten ezt szándékolná. Azonban tudni kell, hogy a zsidók mindent, a másodlagos és harmadlagos okokat is az első okra, Istenre vezettek vissza.
(Vö.: Mk 4,13-20; Lk 8,11-15.) Ebben a részben Jézus kifejti a magvető példabeszéd értelmét. Elmondja az Isten országának eredetét, mely magára az Istenre, mint magvetőre megy vissza. A hirdetett igét különbözőképpen fogadják az emberek, és így különböző az eredmény is. Isten a kezdeményező a természetfeletti életben, az ember szerepe, hogy befogadja azt, amit az Isten ad. Az Isten az ember szabad akaratára építi világát.
A konkoly példabeszéde Máté sajátja, s arra ad választ, honnét a rossz az Egyházban és a világban. A konkoly, az eredetiben zizánia, a szédítő vadóccal (Lolium temulentum) azonos, amely külsőleg, főképp kezdeti formájában hasonlít a búzához.
(Vö.: Mk 4,30-32; Lk 13,18-19.) A mustármag a fekete mustár (Brassica nigra) magja Keleten kertekben vetik, s 3-4 m magasra is megnő, azért az arabok fának mondják. A keleti ember szemében a mustár magja a kicsinek a kifejezésére szolgál. Ebben a példabeszédben azt mondja az Úr, hogy az Egyház kezdete szintén kicsi, de hatalmas intézménnyé növi ki magát.
(Vö.: Lk 13,20-21.) A kovász példabeszédében Jézus az evangélium belső hatásáról szól. Amint a kovász átjárja és átalakítjaa tésztát, úgy alakítja át az embert Isten kegyelme.
(Mk 4, 33-34.) Jézus ismét megmagyarázza, hogy miért szólott a néphez példabeszédekben, s ennek okát a zsoltár szavaival adja meg (Zsolt 77,2).
Jézus a tanítványoknak megmagyarázza a konkolyról szóló példabeszédet. Az Emberfia láthatatlanul veti a magot, de nyomában jár a sátán az ellenség, s szintén láthatatlanul veti a magot. Magában az Egyházban is ezért találkozunk a jók mellett rosszakkal is. Csak a világ végén fogják a jót és rosszat szétválasztani.
A jog szerint a kincs a föld tulajdonosáé. Ezért veszi meg az ember a szántóföldet. Érdemes minden anyagi áldozatot meghozni Isten igéjéért.
Jézus korában igen nagyra értékelték az igazgyöngyöt. Megszerzéséért minden fáradságot meg kell hozni.
A háló példabeszéde ugyanazt a kérdést veti fel, amita konkoly: miért van rossz az Egyházban? Ugyancsak rámutat, hogy ez az állapot a világ végéig így lesz, s az utolsó ítélet hoz csak végleges megoldást.
Máté itt a kereszténnyé lett írástudókról beszél, akiknek rendelkezésére áll az egész Ószövetség gazdagsága, az Újszövetség lelki kincseivel együtt.
(Vö.: Mk 6,1-6; Lk 4,16-24.) Jézus a példabeszéd-sorozat elmondása után Názáretbe ment, ahol nem fogadták el tanítását, s nem vonták le csodáiból a következtetést, hitetlenek vele szemben.
(Vö.: Mk 6,14-29; Lk 9,7-9; 3,19-20.) Heródes Antipásról van szó, aki Nagy Heródes és Maltake fia volt. Atyja halála után Galilea és Perea tetrarkája lett, de a nép királynak nevezte. János börtöne Macherus várpalotában volt, s így a születésnapi lakomát is ide lehet helyezni. Fülöp nem azonos az ugyanilyen nevű tetrarkával, aki Iturea és Trachonitis uralkodója volt, hanem Nagy Heródes egy másik fia, akinek anyja a második Mariamne volt. Ez a Fülöp feleségül bírta unokahúgát, Heródiást. Nagy Heródes unokáját, akinek apja a kivégzett Arisztbulosz, a Hasmoneus Mariamne fia volt. Heródes Antipás Heródiás miatt elűzte első feleségét, IV. Aretász arab fejedelem leányát, Heródiásnak az itt táncoló leánya első házasságából született, s a Szalome nevet viselte. Keresztelő János Heródiás Antipásnak ezt a házasságtörését veti szemére, s ezért magára vonta Heródiás haragját.
(Vö.: Mk 6,31-44; Lk 9,10-17; Jn 6,1-113.) Jézus működése annyira magára vonta Heródes Antipás figyelmét, hogy hajón otthagyta a környéket s egy puszta helyre ment, Betszaida vidékére ez ugyanis Fülöp hatalma alá tartozott. A tömeg azonban utána ment.A kenyérszaporítás csodája előkészítése az oltáriszentségnek. Ugyanazokat a szavakat használja itt („feltekintett az égre, megáldotta, megtörte a kenyeret”), mint az utolsó vacsorán, s János e csoda utánra helyezi a kafarnaumi zsinagógában elmondott beszédet, amelyben megígérte az oltáriszentséget.
(Vö.: Mk 6,45-52.) Jézus a csoda után bárkába ülteti a tanítványokat, hogy térjenek vissza a Ny-i partra, ő maga elbocsátjaa tömeget, s az éjszakát imádságban töltötte. A hajó a tó közepén, több stádiumnyira (egy stádium 210 m) a hullámokkal küszködött, mikor a negyedik őrségváltás idején, tehát 3-6 óra közt megjelent előttük a vízen járva. Kísértetnek nézik, de Jézus megnyugtatja őket, s ekkor Péter feléje siet a vízen járva. Csak Máté hozza ezt a jelenetet,s ezzel is előkészíti Péter elsőségét.
(Vö.: Mk 6,53-56.) Genezáret földje a tó ÉNy-i partját jelöli, Kafarnaum és Magdala közt.
(Vö.: Mk 7,1-23; Lk 6,39.) Jézust a Jeruzsálemből jött farizeusok, írástudók felelősségre vonják, hogy tanítványai miért nem tartják meg az ősök hagyományát ezek a szokások a törvény megtartását még nehezebbé tették, s kimondottan emberi előírások voltak. Főképp az evés előtti mosakodásokra vonatkoztak, melyeka törvényszerű tisztaságot voltak hivatva biztosítani. Az Úr felelete egyszerűen az, hogy az előírások miatt magát a törvényt nem tartják meg. Például felhozza a negyedik parancsolatot: ha valaki nem akar anyagi segítséget nyújtani szüleinek, arra hivatkozik, hogy fogadalommal Istennek szentelte a rendelkezésére álló összeget (korbán volt a neve ennek a fogalomnak), s így a farizeusi felfogás szerint nem volt kötelezve szülei megsegítésére. Ezért rájuk olvassa Izajás szavait (29,13). Utána a népnek és a tanítványoknak fejti ki álláspontját, s erős realizmussal mutat rá, hogy az étel közömbös a lélek szempontjából, az csak az emésztési folyamat tárgya.
(Vö.: Mk 7,24-30.) Jézus Tírusz és Szidon környékére távozott Heródes Antipás elől. Itt történik a kananita asszony leányának a meggyógyítása. Jézus nem akarja a kérését teljesíteni, és arra hivatkozik, hogy az ő küldetése csak Izrael házáhozszól. De az asszony mélységes hite meghatja, és meggyógyítja gyermekét.
(Vö.: Mk 7,31.) Jézus innét visszatért a Galileai-tóhoz, vagyis annak a Tízvárossal érintkező helyeihez, ahol nagyon sok gyógyítást vitt végbe.
(Vö.: Mk 8,1-10.) Jézus második kenyérszaporítási csodáját szánalomból teszi, mert a tömeg már három napja követi őt. A csoda után Magadan környékére ment nem tudjuk, hol van ez a hely.
(Vö.: Mt 12,38-39; Mk 8,11-13; Lk 11,29.) A farizeusok és a szadduceusok ismét jelet kérnek, de Jézus megint csak feltámadására hivatkozik, Jónás prófétára utalva. Ha az időjárásra tudunk következtetni a jelekből, úgy a messiási időnek is megvannak a jelei, amikből következtetni lehet a Messiásra, főképp olyanoknak, akiknek hivataluknál fogva kellene ezt tudniuk.
(Vö.: Mk 8,14-21; Lk 12,1.) A tanítványok a túlsó partra, vagyis a K-i partra mentek. Jézus felhasználja az alkalmat, hogy figyelmeztesse őket a farizeusok és szadduceusok kovászára. A kovász nemcsak megkeleszti a kenyeret, hanem el is ronthatja azt. A farizeusok hamis tanítása tévútra viheti a rájuk bízott zsidóságot, mert ők a „vak vezetők” (Mt 15,14). Érdekes e hely azért is, mert itt hivatkozik Jézus a kettős kenyérszaporítás csodájára, melyet egyesek azonosítani akarnak.
(Vö.: Mk 8,27-30; Lk 9,18-21.) Jézus tanítványáival Fülöp Cezárea környékére ment. A várost Fülöp tetrarka, Nagy Heródes fia, Kr. e. 3-2-ben építette, Augusztus tiszteletére. A város kb. 40 km-re van a Genezáreti-tótól, ma Baniásnak nevezik, mert Pán pogány istennek volt itt szentélye, illetve barlangja. Itt kérdezte meg Jézus, hogy minek vélik őt az emberek, s minek tartják őt apostolai. Ekkor veszi Simon Péter vallomását, amelyben nemcsak azt mondja róla, hogy Messiás, hanem azt is, hogy az élő Isten Fia: ez az utóbbi vallomás mind Márknál, mind Lukácsnál hiányzik. Erről a vallomásról jelenti ki Jézus, hogy Péter ezt nem magától mondja. A test és vér kifejezés az embert természetes oldaláról határozza meg. A vallomásta mennyei Atya sugallta. Péter kijelentése szövegkritikai szempontból is érdekes, mert ennek a 16. versnek nincs egyetlenegy lectio variánsa sem. Jézus Simont Jónás fiának nevezi, másutt János szerepel atyjaként a két név nem azonos, de a közhasználatban gyakran összecserélték a két nevet. Az ezután következő három (17-19) vers tartalmazza Péter elsőségére vonatkozó ígéretét. A három vers azért érdekes, mert annyira át van itatva szemitizmussal, hogy már ezért sem lehet későbbi betoldás, amelyet vagy a római egyház, vagy az őskeresztény közösség vitt volna be az evangéliumba. A későbbi betoldó ezt semmiképpen sem tudta volna megtenni, amikor az Egyház már elszakadt a palesztinai talajtól, ez pedig Kr. u. 70-ben bekövetkezett. Minden kódexben megvan ez a rész, és a legrégebbi írók is ismerik. Tele van szemitizmussal (Bar Jona, szójáték a Kéfával, boldog vagy, test és vér, alvilág kapui, kulcsok, oldás és kötés), az egészben lehet érezni az eredeti héber ritmust és Máté sajátos kifejezései sem hiányoznak belőle mindezek azt bizonyítják, hogy nem betoldás, hanem Máté eredeti kéziratában is megvolt ez a rész.
Jézus Simont Péternek (arám Kéfa=szikla) nevezi. Sem a görög Péter, sem az arám Kéfa nem szolgált személynévül Krisztus előtt, ebből is látszik a név jelképi jellege. Erre a sziklára akarja építeni Jézus egyházát (=ekklézia a görögben, kahal a zsidóban=szent, vallásos gyülekezet), amelyet semmiféle hatalom, még az alvilág kapui (vö.: Szentszék, magas porta) sem fog megdönteni. Az épület tartóssága nem utolsósorban az alaptól függ. Az alvilág (görögben Hádesz, zsidóban Seol) a holtak tartózkodási helye, ahonnét nincs kiút, mert a gonosz az embert előbb a bűnbe vitte, ezután pedig örökre a halál által hatalmában akarja tartani. Csak Krisztus döntötte meg a gonosznak ezt a hatalmát feltámadásával (ApCsel 2,27.31; 1Pt 3,19). Az alvilág kapui kifejezés itt tehát a gonosz lélek hatalmát jelenti. Amint a gonosz léleknek van városa, úgy Istennek is van városa, melynek kulcsait Péter kapja meg. A Jel 3,7-ben Jézus bírja Dávid kulcsait - nála vana messiási ország minden joghatósága, ezt átadja Péternek, tehát Péter Jézus tekintélyével rendelkezik. Hatalmában áll, hogy a város kapuját a lelkek előtt kinyissa vagy bezárja az Egyház által. A kötés és oldás jogi kifejezés és a rabbiknál jelenti a kiközösítés általi elítélést vagy az alóla való feloldást, s jelenti valamilyen tannak vagy jogi véleménynek megengedettségét vagy tilalmát. Péter tehát megkapja e szavakbana legfőbb törvényhozói hatalmat mind a tan, mind a jog vonalán. Ez az ígéret nemcsak Péterre, hanem utódaira is vonatkozik, jóllehet ez kifejezetten nincs bent a szövegben, de Jézus nem alapíthatott oly egyházat, melynek felállása csak Péter haláláig van biztosítva. Ugyancsak rámutat arra, hogy az Egyházban szükség van a hitre és a külső hivatalra, e kettő nélkül az Egyház nem teljesítheti krisztusi hivatását. Nem merő véletlen, hogy ahol az emberek a természet erőit (Pán) ésa politikai hatalom megtestesülését (Augusztus temploma) imádták, ott tesz ígéretet Krisztus a lelki ország m
egalapítására. Péter főségéről még két szentírási hely szól (Lk 22,31-32; Jn 21,15-19), s vannak szentírás-magyarázók, akik szerint Péter vallomása s a főhatalom átadása csak Jézus föltámadása után hangzottak el.
(Vö.: Mk 8,31-33; Lk 9,22) Mikor Jézus először jövendölte meg szenvedését, a gondolat annyira idegen még az apostolok előtt is, hogy Péter korholni kezdte őt. Jézus senkit oly kemény szavakkal nem utasított rendre, mint Pétert, mert meg akarta akadályozni megváltói munkájában. Botránkoztatsz engem: itt az eredeti értelemben kell venni a kifejezést: akadályul szolgálsz.
(Vö.: Mk 8,34-39; Lk 9,23-27; 14,27; 17,33; Jn 12,25-26; Mt 10,38-39.) Jézus követése önmegtartagadással jár, de a lélek életéért érdemes minden áldozatot meghozni. Az itt állók közül... Jeruzsálem pusztulására vonatkozik.
(Vö.: 9,2-8; Lk 9,28-36.) Jézus három kedvelt tanítványával felmegy egy magas hegyre, a hagyomány szerint Tábor hegyére, bár újabban egyesek Hermon hegyére gondolnak. Jézus elváltozott előttük, vagyis megengedte, hogy az eddig elrejtett istenség - „kiüresítette magát” (Fil 2,7) - átsugározza testét, s magát istensége dicsőségében mutassa meg ne inogjon meg a hitük, amikor az Egyház kormányzásában nehézségek merülnek fel. Ez a látomás elkísérte Pétert egész életén (2Pt 1, 16-21). Az ószövetség két nagy személyiségével, Mózessel és Illéssel, a törvény és a próféták képviselőjével jelent meg előttük Jézus. Ez jelzi, hogy az ószövetségi kinyilatkoztatás folytatása az Újszövetségben van, s ez az ószövetségi kinyilatkoztatás megkoronázása Jézusban (Mt 5,17). Péter gyermekies szavakkal fejezi ki, hogy az Úr rendelkezésére áll: ha akarod, és imádással arcra borultak a tanítványok. Fényes felhő, a felhő Isten megjelenésének kísérője, mint a Sínai-hegynél, ahol Isten beszélt Mózessel, s most is felhőből hallatszik a szózat, mely megismétlése a keresztelésnél elhangzott szavaknak. Jézus parancsot ad a három tanítványnak, hogy a látomásról a feltámadásig ne szóljanak, s kérdésükre megmondja, hogy Illés már eljöttKeresztelő János személyében.
(Vö.: Mk 9,14-29; 11,22-23; Lk 9,7-43; Mt 21,21.) Jézus a hegyről lejövet találkozik egy holdkórossal - az epilepsziát a hold befolyásának tulajdonították a régiek -, aki egyszersmind ördögtől megszállott is volt. A hegy lábánál hagyott tanítványok nem tudták meggyógyítani, s Jézus ezzel kapcsolatban rámutat a hit fontosságára.
(Vö.: Mk 9,30-32; Lk 9,44-45.) Jézus másodszor jövendöli meg a tanítványoknak halálát és feltámadását.
Csak Máté hozza ezt a részt, hogy újból rámutasson Péter kiváltságos helyzetére. Minden zsidónak, aki betöltötte huszadik évét, templomadót kellett fizetnie, mégpedig fél sékelt, vagyis két drachmát, amit didrachmának neveztek görögül. Jézus rámutat arra, hogy nekik, mint Isten országa fiainak - a mennyei Atyának ő valóságos fia, míg az apostolok az ő testvérei, tehát fogadott fiúk -, nem kell adót fizetni. Azonban Pétert utasítja, hogy ne botránkoztassa meg őket. Fizesse ki az adót abból a pénzből, melyet az általa kifogott hal szájában talál. Egy sztátér volt a szájában, ami négy drachmának felelt meg és így két személy adója volt. Az Úr Péter helyett is kifizetia templomadót, ezzel jelzi kiváltságos helyzetét a tanítványok előtt.
(Vö.: Mk 9,33-37.42; 10,15; Lk 9,46-48; 17,1-2; 18,17.) Az egész fejezet tulajdonképpen az egyház vezetőinek viselkedését szabályozza, s ez a negyedik beszéd Máté evangéliumában. Aki Jézus követője akar lenni, legyen mint a gyermek, ne legyen semmiféle hátsó gondolata, hanem teljesen egyszerű. A görögben a kicsi lesz tapeinoó szóval van kifejezve. Ennek a szónak a „t” betűjét írták a régi egyház püspökei nevük elé, s ebből alakult ki a püspök neve előtt álló kereszt. A hagyomány szerint az a gyermek, akit Jézus az apostolok elé állított, antiochiai szent Ignác volt. Ebben a részben hangoztatja Jézus a mérhetetlen felelősséget a gyermekekkel szemben. Aki ugyanis bűnre viszi a kis gyermekeket, megérdemli a halált, ezért kössenek nyakára szamárral hajtott malomkövet, tehát súlyos követ, hogy biztos legyen a büntetése.
(Vö.: Mk 9,43-3; Mt 5,29-30.) A botrány másnak bűnre szolgáló szó vagy tett. Mindig lesznek emberek, akik másokat megbotránkoztatnak, akik visszaélnek a szabad akarattal, ezért mondja az Úr: elkerülhetetlen. Mindenkor látják... kép a régi keleti királyi udvarból, ahol az udvari emberek körülveszik a királyt s szolgálnak neki ez jelenti az angyaloknak közvetlen kapcsolatát az Istennel, és ezen alapul az Egyház tanítása, hogy minden embernek van őrzőangyala.
(Vö.: Lk 15,3-7.) A juh igen kevéssé tud tájékozódni, s gyakran előfordul, hogy egy-egy juh a hegyoldalon eltéved, errea pásztor elindul keresésére. A bűnös útra tévedt embert is felkeresi az Isten kegyelme.
(Vö.: Lk 17,3.) Jézus szabályt ad, hogy mi az eljárása vétkező ellen. Először jön a négyszemközti intés, aztán két-három tanú jelenlétében, s csak azután a hivatalos egyházi eljárás, mely kiis zárhatja a vétkest a közösségből legyen olyan, mint a pogány vagy a vámos. Krisztus ehhez az eljáráshoz megadja a hatalmat az Egy-ház vezetőinek. A Péternek adott hatalmat (Mt 16,19) kiterjeszti rájuk is.
A közös ima, az ő nevében elmondott ima erejére mutat rá.
Máté sajátja a példabeszéd, melyet Péter kérdéséneka megvilágítására mondott az Úr. Az embereknek egymással szemben számtalanszor, hetvenhétszer kell megbocsátaniuk. A király számadásra szólítja fel szolgáit. A jelen esetben miniszteréről lehet szó, aki valószínűleg az adópénzzel nem tudott elszámolni. Tízezer talentum: egy talentum 34-41 kg-ot jelentett már ezüstben is milliókra megy fel az értéke, ha pedig aranyról van szó, akkor az ezüst értékét 12-13-mal kell megszorozni. Az adósságot Keleten úgy hajtották be, hogy eladták vagy börtönbe vetették az adóst családjával együtt, hogy így kényszerítsék ki belőle az esetleg elrejtett pénzt, vagy hogy a rokonság adja össze az összeget. Ezzel szemben a száz dénár elenyésző csekélység egy dénár ebben az időben egynapi bérnek felelt meg. A példabeszéd értelme, hogy az Isten megbántása összehasonlíthatatlanul súlyosabb, mint az emberek megsértése, és ha Isten megbocsátja nekünk megsértését, minekünk is egymással szemben gyakorolni kell a megbocsátást.
(Vö.: Mk 10,1-12.) Jézus a farizeusok kérdésére az elválás problémáját magyarázza. A zsidóknál az elválás az elbocsátással volt egyenlő, vagyis a férj küldhette el az asszonyt. Jézus a házasság felbonthatatlanságát hangsúlyozza, amit az Isten egybekötött, ember ne válassza szét. Ha az asszony a házassági hűséget meg szegi, elbocsátható, de új házasságot nem lehet kötni sem a férfinak, sem a nőnek, mert ez házasságtörés. Jézus Isten paradicsomi intézkedésére hivatkozik állításának megerősítésében (Ter 1,27; 2,24), míg vele szemben a farizeusok Mózes engedélyét hozzák fel (MTörv 24,1). Mózes megengedte az előkészületi időszakban a válást, de az Úr Jézusban az Isten végső és utolsó kinyilatkoztatása szól az emberekhez. Ő visszaállítja a teremtés rendjéből származó isteni akaratot: a házasságban valósul meg az Isten elgondolása, hogy egy férfi és egy nő egyesülnek egy életre, s kettőjük együtt alkotja az egész embert: „ketten egy test lesznek”. A válólevelet pontosan meghatározott formában kellett kiállítani. A Mózestől említett „rút dolog”, amelynek alapján ki lehetett a váláslevelet állítani, vita tárgya volt. Egyesek szerint csak házasságtörés esetében lehetett élni ezzel az engedéllyel, míg az enyhébb felfogás szerint bármi is lehetett az ok. Az apostolok közbeszólására beszél az önmegtartóztató állapotról, mely, ha Isten ügyéért történik, érdemszerző cselekedet.
(Vö.: Mk 10,13-16; Lk 18,15-17.) Jézus ismét kinyilvánítja szeretetét a kisgyermekekkel szemben.
(Vö.: Mk 10,17-22; Lk 18,18-23.) Az üdvösségre szükséges a parancsok megtartása. Aki azonban többre vágyik, tökéletes akar lenni, az válassza a szegénységet, kövesse Jézust: vagyis engedelmeskedjék, és élje tisztaságban életét. Ezekben van megalapozva a három evangéliumi tanítás.
(Vö.: Mk 10,23-27; Lk 18,24-28.) Az ifjú gazdag volt. Ezért beszélt az Úr a gazdagság veszedelméről. A tevének könnyebb a tű fokán átmenni: ezzel a közmondással rámutat a gazdagság veszedelmére. A mondás a rabbiknál is használatos volt a lehetetlenség kifejezésére. Nem valószínű Alexandriai Szent Cirill véleménye, aki a teve (kamelos) helyett kamilost (horgonykötél) olvas valószínűtlen az a vélemény is, amely a városba vezető szűk kaput érti a tű fokán, ahol a tevét előbb le kellett málházni, s csak azután mehetett be a városba, ha a nagy kaput már zárva találták.
(Vö.: Mk 10,28-31; Lk 18,28-30; 22,30.) Jézus beszél az apostolok jutalmáról, akik mindent elhagytak, majd a feltámadáskor, az újjáalakuláskor kapják meg jutalmukat. Királyi jutalmuk lesz, mert a zsidóknál a bíráskodás, az ítéletmondás királyi jog volt.
A példabeszéd Máté sajátja. A szőlősgazda szőlőjébe munkásokat fogad. A kialkudott munkabér napi egy dénár volt. A rámai dénár ezüstpénz, mely 10 ast tartalmazott eredetileg. A gazda különböző időben megy ki a piacra, ahol a munkások várták, hogy felfogadják őket: három, hat, kilenc és tizenegy órakor, ez a mi 9, 12, 15 és 17 óránknak felel meg ezek a később felfogadott munkások a gazdára bízzák a bér megállapítását. A gazda mindegyiknek megadja a létminimumot, az egy dénárt, a reggel felvetteknek a szerződés alapján, a többieknek a méltányosság alapján. Ez nem tetszett azoknak, akik egész nap dolgoztak, irigykedtek (az eredetiben: rossz a szemed).A példabeszéd értelme, hogy Isten a kegyelmét ingyen osztogatja, azt nem lehet kiérdemelni. A példabeszéd különben az előző fejezet utolsó verséből (19,30) indul ki, s ugyanilyen verssel is záródik (20,16).A vers utalás akar lenni arra, hogy kiválasztásuk miatt a zsidók előjogot formálnak maguknak Isten országában a később meghívottakkal szemben. A Vulgáta még hozzáfűzi: „Mert sokan vannak a hivatalosak, de kevesen a választottak”. Ez Mt 22,14-ből került erre a helyre.
(Vö.: Mk 10,32-34; Lk 18,31-33.) Jézus harmadszor jövendöli meg szenvedését, s ez sokkal részletesebb, mint az előző kettő (Mt 16,21 és 17,22-23) most mondja először, hogy keresztre feszítik.
(Vö.: Mk 10,35-45; Lk 22,25-27). A Zebedeus-fiak, Jakab és János, meg vannak győződve, hogy Jézus azért megy Jeruzsálembe, hogy a messiási királyságot megalapítsa. A maguk számára előkelő helyet akarnak biztosítani, azért küldik anyjukat Jézushoz. Az anya, Szalome, az Úr Jézust kísérő jámbor asszonyok közt volt. Jézus a kérést visszautasítja, mert ő szenvedni jött a földre, hogy megváltsa az embereket, ezért mondja, hogy a jutalmazás a mennyei Atya joga. A szenvedés kifejezésére használja a kelyhet kiinni kifejezést. A szenvedés majd kijut nekik az idősebb Jakabot Heródes Agrippa (Kr. u. 41-44) kivégeztette, míg János is sokat szenvedett, noha nem halt vértanú halált. Jézus ezzel kapcsolatban kioktatja a tanítványokata szolgálatkészség szelleméről. Isten országában a lelkek üdvét kell szolgálni és nem kitüntetések után törekedni a vezetőknek. Jézus életét váltságul adja a mennyei Atyának, nem a sátánnak, hogy az embereket a bűntől megszabadítsa. A váltságnak köznapi értelme Jézus korában a rabszolgáért adott váltságdíj volt, mellyel szabaddá tették.
(Vö.: Mk 10,46-52; Lk 18,35-43.) Jézus Jerikóból kimenet meggyógyít két vakot. A vakok Dávid fiának, Messiásnak mondják Jézust. Ez, valamint a Zebedeus-fiak anyjának a kérése arra mutat, hogy az egész tömeg tele van messiási várakozással.
(Vö.: Mk 11,1-10; Lk 19,28-38; Jn 12,12-16.) Jézus Jeruzsálembe való bevonulása előtt Betfagébe (=fügeháza) küldötte tanítványait, hogy onnét hozzák el a szamarat csikójával. Mindkét szamarat felső ruhájukkal leterítik az Úr Jézus a csikón ült, s ha ez nem tűrné a hátán, akkor rendelkezésére áll a másik állat már teljesen előkészítve. Betfagé az Olajfák hegyének K-i oldalán egy kis falu volt. A szamáron való bevonulás azt akarja jelezni, hogy a Messiás nem hadvezér, hanem békét hozó fejedelem, s ezért idézi az író Izajás (62,1) és Zakariás (9,6) jövendölését Mondjátok meg... A tömeg lelkesedésében Hozsannát (=Ments meg hát!) kiált, amely a magyar éljennek felel meg, és a zsoltárokból származik (117,25-26). Ez az esemény virágvasárnap történt.
(Vö. Mk 11,11.15-17; Lk 19,45-46; Jn 2,14-16.) A templom megtisztítását a szinoptikusok Jézus működésének végére teszik, míg Jánosnál működésének elején van. Nem valószínű, hogy két különböző esetről van szó, hanem inkább az evangéliumok szerkezetével függ össze a különböző elhelyezés. Máté ezt az eseményt a bevonulással együtt említi, jóllehet másnap, vagyis nagyhétfőn volt (Mk 11,15).
Jézus csodákat tesz a templomban, s különösen ünnepelték őt a gyermekek. Az emiatt akadékoskodóknak a Zsolt 8,3 idézésével felelt. Jézus e napokban Betániában (=szegények háza), ma El-Azarije, töltötte az éjszakát. Betánia az Olajfák hegyének K-i lejtőjén van, Betfage közelében.
(Vö.: Mk 11,12-14.20-24.) Az esemény nagyhétfőn történt. Jézus tudta, hogy húsvét előtt nem lehet füge a fán. Tettét példabeszédnek kell felfogni, amellyel jelezni akarja a zsidó nép lelki terméketlenségét. A fa levelekkel volt tele a zsidó nép hivatalos vezetői terméketlen, haszontalan jogi vitákkal voltak elfoglalva hiányzott belőlük a lélek, nem tudták a jelekből felismerni a Messiást, azért elveti az Isten a zsidó népet. Márk szerint Péter vette észre a fügefa elszáradását másnap, nagykedden. Ugyanekkor beszél az Úr a tanítványoknak a hit csodatevő erejéről.
(Vö.: Mk 11,27-33; Lk 20,1-8.) A templom vezetői felelősségre vonják Jézust, hogy csodáit, a kereskedők kiűzését és a bevonulást milyen hatalommal tette. Jézus a kérdésre kérdéssel felel, melyre azonban nem kapott választ, s így ő sem felelt nekik.
Máté sajátja ez a példabeszéd, melyet Jézus nagykedden mondott. Az első fiú, aki igent mondott atyja kérésére, de nem tette meg, a hivatalos zsidó világot személyesíti meg, míg a második fiú, aki nemet mondott, később azonban megtette atyja akaratát, a pogányokat, és a bűnösöket jelenti. János az igazság útján jött, annyit jelent, hogy János nagyon sokat törődött a törvény megtartásával.
(Vö.: Mk 12,1-12; Lk 20,9-19.) A próféták nemegyszer hasonlították a zsidó népet Isten szőlőjéhez. A zsidóknál szokásban volt a sajtót sziklába ásni, s tornyot építettek a szőlőben, hogy onnét figyeljék a szőlő állati s emberi kártevőit, hogy védekezhessenek ellenük (vö: Iz 5, 1-7). A példabeszéd inkább allegória, mert minden egyes vonásának van jelentése. A szőlő gazdája az Isten a szőlőművesek a zsidó nép a szőlő az üdvösség előkészítése, mely az Ószövetség feladata volt a szolgák a próféták a fiú pedig Jézus Krisztus, akit a város falain kívül feszítettek keresztre más bérlők a pogányok, Jézus végül idézi Zsolt 117,22 szavait, mely róla mint kőről szól. Nem kellett a zsidóknak, elvetették őt, de az Isten mégis szegletkővé, vagy még inkább zárókővé tette.
(Vö.: Lk 14,16-24.) Jézus folytatja a megkezdett példabeszéd-sorozatot és most egy kettős példabeszédet mond el a királyi lakomáról. A két példabeszéd eleje ugyanaz, csak a vége különböző. Mindkét példabeszéd királyi meghívással kezdődik. Az első példabeszédben a meghívottak különböző ürügyekkel visszautasítják a meghívást, sőt a király szolgáit megölik. A király megbünteti őket, s helyettük az utcáról szedi össze a vendégeket. A példabeszéd ebben a formában a zsidókra vonatkozik, akik Isten meghívását visszautasították, s Isten helyettük a pogányokat hívja meg, őket pedig megbünteti. Jeruzsálem pusztulásában és a zsidó háborúban beteljesedett a büntetés. A másik példabeszéd szintén a királyi meghívással kezdődik - a zsidók lakoma képében képzelték el a túlvilági boldogságot -, s itt a vendégeknek idejük van a felkészülésre, mégis érkezett egy vendég, aki nem menyegzős ruhában jött el. Saját hibájából történt, ezért mondja a példabeszéd, hogy a király szavaira elnémult. Isten országába csak a megszentelő kegyelem ruhájában lehet belépni. Sokan vannak a hivatalosak... arra mutat, hogy az Isten mindenkit meghív a mennyei boldogságra, de sokan visszautasítják. Ennek a példabeszédnek is allegóriás jellege van: a király az Isten fia Krisztus, akinek az Egyházzal való kapcsolatát a Szentírás a házasság képe alatt szokta jelezni a szolgák az Istentől küldött próféták és apostolok a meghívottak a zsidók és az utcáról behívottak a pogányok.
(Vö.: Mk 12,13-17; Lk 20,20-26.) Miután Jézus három példabeszédben (A két fiú, A gyilkos szőlőművesek, A királyi menyegző) mutatta meg, hogy az Isten elvetette a hivatalos zsidóságot, a farizeusok már nem mennek eléje, hanem tanítványaikat, akik még nem rabbik, küldték el a Heródes-pártiakkal, akikkel különben nem tartottak fenn kapcsolatot politikai állásfoglalásuk miatt. Ezek az idumeus eredetű uralkodók mellett foglaltak állást, s egyszersmind a római uralom támasza voltak. Oly kérdést vetettek fel, amely szerintük - bármilyen választ is ad Jézus - csapdát jelent: Szabad-e adót fizetni a császárnak vagy sem? Ha azt mondja, hogy igen, a nép előtt veszti el tekintélyét, mert a zsidók, mint Isten választott népe, jogtalannak tartották az idegeneknek fizetett adót. A hamis Messiások fellépésüket azzal kezdték, hogy megtagadták a rómaiaknak az adót. Ha pedig azt mondja, hogy nem szabad adót fizetni, akkor a rómaiak tartóztatják le lázítás címén. A politikai jelleg miatt vannak jelen a kérdés feladásánál a Heródes-pártiak is. Jézus azonban úgy oldotta meg a kérdést, ahogy nem várták. Kérésére megmutatják neki az adópénzt, a jelen esetben a római dénárt. A mindennapi életben ezt a pénzt használják, tehát gyakorlatilag elfogadják a rómaiak uralmát. Ezért adják meg a császárnak az adót és a kijáró engedelmességet. Ez nem vonja magával, hogy az Istennek kijáró tisztelet megszűnik.
(Vö.: Mk 12,18-27; Lk 20,27-40.) Újabb támadás éri Jézust a feltámadást tagadó szadduceusok részéről. Nevetséges helyzetbe akarják hozni, s a sógorházassággal jönnek elő. Mózes előírta törvényében (MTörv 25,5-10), hogyha egy férfi gyermek nélkül hal meg, özvegyét vegye el fivére, s a házasságból született első fiú jogilag a megholt férfi fiának számítson. Jézus feleletében azt mondja, hogy a feltámadás után nem lesz házasság, mert az emberiség elérte a célját, s így ez a probléma elő sem kerülhet. Sőt Jézus most tovább megy, megtámadja a szadduceusok felfogását, akik a feltámadást tagadták Isten a pátriárkák Istenének (Kiv 3,6) s az élők Istenének nevezi magát. Tehát a pátriárkák valamiképp élnek, nem haltak meg teljesen, s így várják a feltámadást (Lk 20,38).
(Vö.: Mk 12,28-31.) Jézusnak egy farizeus törvénytudó feladja a kérdést melyik a főparancsolat. Jézus idézi az istenszeretet (MTörv 6,5) és a felebarát-szeretet törvényét (Lev 19,18). Sokan vitatkoztak a zsidók ezen, mert 613 parancsolatot számoltak mega mózesi törvényhozásban. Különben tudniuk kellett a választ, hisz naponta kétszer imádkozták a tízparancsolatból az elsőt és ehhez Jézus hozzátette az ehhez hasonló - tehát nem azonos - parancsolatot, a felebarát szeretetét.
(Vö.: 12,35-37; Lk 20,41-44.) Az új kérdéssel Jézus szembefordul ellenfeleivel, ő lesz a támadó. Megkérdezi tőlük, hogy kinek a leszármazottja a Messiás. Mikor azt felelik, hogy Dávidé, a zsoltár szavait (109,1) idézi, s erre nem tudnak feleletet adni. Azt tudják, hogy a Messiás Dávid leszármazottja, de hogy ugyanakkor Isten is, s így felette van Dávidnak, az ő Ura, azt már nem tudják.
(Vö.: Mk 12,38-39; Lk 11,43-46; 20,46; 14,11; 18,14.) Jézus itt a tömeghez szól, s erős szavakkal kel ki a farizeusok ellen.A beszéd rámutat a farizeusok igazi jellemére. Innét kapja a szó a modern nyelvekben is kifejezésre jutó megvető, képmutató értelmét. Az írástudók és farizeusok a hivatalos tanítók: Mózes székében ülnek. Tanításuk igaz, de cselekedeteik ellentmondanak a tanításnak. Aprólékos előírásaikkal elviselhetetlen terheket raknak az emberek vállára. Imaszíjukat kiszélesítik, hogy kifejezésre juttassák a vallásosságukat. Az imaszíjak tartották a homlokon és a bal karon azokat a kis dobozokat, melyekben a törvény legfontosabb parancsai voltak leírva, hogy állandóan szemük előtt legyen a törvény (Kiv 13,9). Ezt a betű szerinti értelmezést helyteleníti az Úr. Ugyancsak előírta a törvény (Szám 15,38-40), hogy felső ruhájuk sarkaira kék színű bojtot tegyenek, hogy eszükbe jusson a törvény. A farizeusok, hogy jámboroknak tartsák őket, a szokottnál nagyobbra készítették a bojtokat. A farizeusok szeretik az első helyeket, az üdvözléseket s a címeket. Krisztus tanítványai ne törekedjenek ilyenek után. Rabbi=Mesterem atya a nevezetesebb rabbik kitüntető címe volt.
(Vö.: Lk 11,39-52.) Hét jajjal fordul szembe Jézus a farizeusi képmutatással, s ez mintegy ellentéte a nyolc boldogságnak a Vulgátában nyolc jaj van, mert a 14. versben (a görögben hiányzik) ezt hozza: „Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert elfogyasztjátok az özvegyek házait, miközben hosszú imádságokat mondtok. Ezért ítéletetek súlyosabb lesz”. Jézus bírálat tárgyává teszi a farizeusok életét. Súlyos előírásaikkal bezárják a mennyek országát mások előtt, mert lehetetlen előírásaikat megtartani, de képmutatásuk miatt maguk sem jutnak be. Igyekszenek áttérőket, prozelitákat szerezni a pogányok közül. Igen erős volt a zsidó propaganda Jézus korában a római birodalomban, s mindenütt találkozunk pogányságból áttértekkel, amint ezt szent Pál működéséből láthatjuk. A farizeusok különböző esküket tettek, felfogásuk szerint egyik kötelezett, a másik nem. Ezzel érték el, hogy az Istennek felajánlott fogadalmi ajándékot ne kelljen megadni.A tizedet a mózesi törvény írta elő gabonára, olajra és szőlőre (Lev 27,30; Szám 14,22), de a farizeusok kiterjesztették a kerti veteményekre is. Különösen aprólékosak voltak a háztartási edények tisztaságára vonatkozó előírásaik, ahol csak a külső tisztasággal törődtek, de nem a lélek tisztaságával. Vászonon keresztül szűrték az italt, hogya törvény által tisztátalannak mondott szúnyogfélék ne kerüljenek be. A zsidók a sírokat meszelték egyrészt hogy elkerüljék az érintésükkel beálló tisztátalanságot, másrészt a jámborok sírjait tiszteletben részesítették, sőt a prófétáknak síremléket is állítottak, pedig nem egyet megöltek közülük. Őt is meg fogják ölni, ezt jelentik e szavak: töltsétek be...
Jézus a feddő beszédet kemény szavakkal zárja le, megjövendöli a keresztények üldözését, s a zsidókra ráolvas az üdvtörténet folyamán minden kiontott vért. Zakariás valószínűleg azonos azzal a pappal, akit Joás király rendeletére öltek meg a templomban (2Krón 24,20-22), de ennek atyja Jojada és nem Barakiás. Lehet, hogy egy másoló összetévesztette a sokkal ismertebb Zakariás prófétával, akinek atyja tényleg Barakiás volt (Zak 1,1) és nincs kizárva az sem, hogy lapszéli jegyzet volt, mert a szövegben csak Zakariás állhatott. Az üdvtörténetben az első gyilkosság áldozata Ábel (Ter 4,8), míg az utolsó Zakariásé (A Krónikák könyve a zsidó kánon utolsó könyve). A büntetés még erre a nemzedékre eljön Jeruzsálem pusztulásában.
(Vö. Lk 13,34-35.) Jeruzsálemet Jézus többször látogatta meg, ezt csak János evangéliumából tudjuk. Az első három evangélium erről nem hoz semmit kifejezetten. Legfeljebb egy-két helyből sejthetjük: ez a rész is ilyen. Jézus küldetését úgy fejezi be, hogy a zsidók elvetik, meggyilkolják. Erre megszűnik a zsidó nép hivatása, s maga az Isten is elhagyja a templomot: Elhagyott lesz házatok. A világ végén a zsidó nép megtér (Róm 11,25-32), s ekkor mondják majd: Áldott... üdvözlést (Zsolt 117,26).
(Vö.: Mk 13,1-2; Lk 21,5-7.) Jézus e beszédben, amely az ötödik Máté evangéliumában, két dologról szól: Jeruzsálem pusztulásáról és a világ végéről. Ez a két jövendölés sokszor egybeolvad, s mintegy egy síkba vetítve látjuk az eseményeket. Ezt nevezik prófétai látomásnak, ahol a közeli és távoli jövő eseményei nem választhatók szét egymástól. Sőt azt is állíthatjuk, hogy Jeruzsálem pusztulása előképe a világ végének, mert ekkor szűnt meg hivatalosan az Ószövetség szerepe az üdvtörténetben. Ezt pedig az Ószövetség prófétái erős, kozmikus színezetű képekben jövendölték meg. Ez volt „Jahve napja”. Ezt a prófétai stílust használja Jézus Jeruzsálem pusztulásának és a világ végének a jellemzésére. Irodalmi szempontból csodálatos alkotás ez a beszéd, melynek előterében áll a templom pusztulása, míg mögötte látható a világítélet.
A templom, amelyet Nagy Heródes tervei alapján már 50 éve építenek, a zsidók csodálatának volt a tárgya. Az apostolok nem mulasztják el, hogy felhívják az Úr figyelmét azokra a hatalmas kövekre, amelyekből épült szinte az örökkévalóságot jelképezte az apostolok szemében. Ilyen kövekből épültek fel a szíriai Baalbek (Heliopolis) templomai, ahol még ma is látni lehet 10x6x4 m méretű köveket. Hihetetlennek tűnik fel az apostolok előtt Jézus jövendölése, hogy kő kövön nem marad.
(Vö.: Mk 13,5-13; Lk 21,8-19.) Az Olajfák hegyéről gyönyörű kilátás nyílt az alatta fekvő templom aranytetős fehér épületére. Az Olajfák hegye K-re volt a templomhegytől, 800 m-re emelkedett ésa Kedron-völgy választotta el tőle. Az apostolok érdeklődnek Jézus eljövetele iránt. Ennek a szónak a görög megfelelője: paruzia jelentettea királynak hivatalos és ünnepélyes megjelenését valamilyen helyen. A keresztények ezt a szót Krisztus dicsőséges eljövetelére alkalmazták. Az apostolok kérik, hogy Jézus adja meg eljövetelének, valaminta világ végének előjeleit. Jézus válaszában először Jeruzsálem pusztulásáról szól. Ennek előjelei: hamis Messiások fellépése háborúk, éhínség, földrengés és ragályos betegségek. Az I. sz. közepe táján a római birodalomban mindenféle háborúk voltak számos földrengés pusztított Kis-Ázsiában és a görög szigeteken Rómában a pestis 30000 áldozatot követelt Palesztinában 45 körül éhínség volt (ApCsel 11,28). A keresztényeket üldözni fogják, de az evangéliumot már az egész világon, vagyis a görög-római világban hirdetni fogják, s szent Pál működésével szinte maradék nélkül megvalósul ez. Bizonyságul fog szolgálni Jeruzsálem pusztulása, miképpen jár az, aki Isten igéjét nem fogadja be.
(Vö.: Mk 13,14-20; Lk 21,20-24.) A pusztulás iszonyatossága hasonló lesz ahhoz, melyről Dániel próféta jövendölt (9,27 11,31 12,11), amikor Antiochus Epifánesz Kr. e. 168-ban Zeusz szobrát felállította a jeruzsálemi templomban. Ehhez hasonlítja Jézus majd az ostrom alatt a templomban kiontott vért, a templom elfoglalását a rómaiak által, hisz Titusz volt az utolsó ember, aki a szentek szentjében járt. Aki olvassa Jézus e jövendölését, meneküljön. A keresztények tényleg elhagyták Jeruzsálemet az ostrom előtt, s Pellába, a Tízváros egyikébe menekültek. A menekülés ne legyen télen, amikor esőzés van, ne szomaton, amikor nem volt szabad 1 km-nél nagyobb távolságot megtenni.
(Vö.: Mk 13,21-23; Lk 17,23-24,37.) Hamis próféták, álkrisztusok jelennek meg, és sok látszólagos csodát tesznek. A néphit vallotta, hogy Krisztus előbb rejtekhelyen, a pusztában jelenik meg. Krisztus megjelenése hirtelen és mindenkitől láthatóan fog bekövetkezni, mint a villámlás. Ahol a holttest... közmondás, amely Jézus nyílt megjelenésére utal - a keselyűk elől nem marad elrejtve az állati hulla -, de érthető Jeruzsálemre is, melyet a rómaiak fognak elpusztítani.
(Vö.: Mk 13,24-27; Lk 21,25-27.) Az álkrisztusok fellépte után megjelenik az Emberfia jele, ez az egyházatyák egyhangú felfogása szerint a kereszt. A prófétáknál és az apokaliptikában a kozmikus események hozzátartoznak a világvég leírásához: a nap elsötétedik... Az Emberfiának eljövetele az ég felhőin jelzi istenségét, mert az Ószövetség istenjelenéseiben a felhő mindig szerepet játszik. Jézus még egyszer szól erről az eljövetelről (Mt 26,64) a főtanács előtt. Az angyalok összegyűjtik a választottakat a szétszórtságból, valamint a pogányokat, akik üdvözülni fognak.
(Vö.: Mk 13,28-32; Lk 21,29-33.) A világ végének, de elsősorban Jeruzsálem pusztulásának lesznek előjelei. Amint a fügefa jelzi a nyarat, úgy ezek az előjelek, a bekövetkezendő eseményeket.
(Vö.: Lk 17,26-27.34-35; 12,39-40.) A világ végének az idejét csak az Atya tudja, „még a Fiú sem” (ez nincs bent minden görög szövegben), mint ember. Az emberek Jeruzsálem pusztulásáig és a világ végéig élik megszokott életüket, mert az előjelek ellenére is meglepetésszerűen éri őket. Ezért olvasható a Talmudban: „Három dolog jelenik meg akkor, amikor nem is sejtik: A Messiás, a földbe rejtett kincs és a skorpió”. Ketten lesznek... azt akarja kifejezni, hogy az egyik elveszti életét Jeruzsálem ostrománál, a másik pedig megmenekül.
(Vö.: 12,42-46). Jézus váratlan megjelenésével kapcsolatban Máté három példabeszédet hoz, mindegyik az ember végső céljára mutat rá. Az első a hű és okos szolga példabeszéde. A szolga ura távollétében mindent ura meghagyása szerint csinál, azért jutalma nem marad el. Míg a hitvány szolga urától büntetést kap, megfenyíti, eredetiben: kettévágja érthető a szó eredeti értelmében, hisz az ókorban, sőt még a Szentírásban is előforduló büntetés volt de érthető átvitt értelemben valamilyen szigorú büntetésre vonatkoztatva. A szolga jelenti az Egyház szolgáit, elsősorban az apostolokat, amit valószínűsít, hogy Péter kérdése adott alkalmat a példabeszéd elmondására (Lk 12,41).
Máté sajátja a tíz szűzről szóló példabeszéd. A zsidó menyegzői szokás szerint a vőlegény kíséretével útnak indult a menyasszony szüleinek háza felé. Ha a vőlegény messzebb lakott, akkora menyasszony részéről is elindult a menet, melyben a nyoszolyóleányok vettek részt. A két menet vagy találkozott egymással, vagya menyasszony menete megvárta a vőlegényt egy helyen, s ezután közösen vonultak be a lakodalmas házba. Itt is ilyen menetről van szó. A példabeszédnek allegória jellege van. A tíz leány jelképe a keresztény embernek, aki várja Krisztust a halál órájában. Ha késik Krisztus, az nem jelentheti az éberség feladását: lámpájuknak elegendő olajjal kell rendelkeznie - ez a megszentelő kegyelem -, hogy Krisztust fogadhassák. Az ilyenek vonulnak be az örök életre, míg akik nem rendelkeznek a megszentelő kegyelemmel, nem mennek be.
Máté sajátja, de a Lk 19,12-27-ben közölt példabeszéd hasonlít rá. Minden ember Istentől különböző adományokat, talentumokat kap. Ezeket gyümölcsöztetni kell, s a halál órájában számot kell adni róluk. A példabeszédben szereplő ember az Úr Jézus, a szolgák az emberek. Az Úr szava: Menj be urad örömébe, kiemeli a szolgát a rabszolgasorsból, és magához teszi hasonlóvá. Akinek van, kap... az Isten bőkezű a vele szemben fáradságot nem kímélőkkel, míg a méltatlanoktól elveszi azt is, amit eddig kaptak. A külső sötétség a kivilágított ünnepi teremmel szemben jelenti a büntetés helyét.
Máté sajátja. Az utolsó ítéletet Krisztus, az Emberfia tartja. Az utolsó ítéleten minden ember, minden nép jelen lesz, s megtörténik a jók és rosszak szétválasztása. Isten az embert örök boldogságra teremtette, ezért mondja a jóknak: vegyétek birtokba... Figyelemre méltó, hogy Jézus az irgalmasság testi cselekedetei alapján ítéli meg az embereket, mert a hit a szeretetben nyilvánul meg. A mennyországa világ kezdete óta az emberek számára, míg a pokol elsősorban az ördög és angyalai számára készült. A jutalom örök, éppen úgy a büntetés is, ennek jellegét az örök tűz határozza meg. Nem szűnik meg soha, éppen úgy, mint az örök jutalom sem. A jutalomról így ír szent Pál: „Szem nem látta, fül nem hallotta, ember szívébe fel nem hatolt, amit Isten készített azoknak, akik őt szeretik” (1Kor 2,9). A mennyországi jutalomnak a legnagyobb fokát színről színre való látása és bírásajelenti.
(Vö.: Mk 14,1; Lk 22,1). Húsvét a zsidók főünnepe volt arámul paszchának mondták a héber peszach után (=átvonulás). A húsvét emlékünnepe volt annak, hogy az Isten átvonult Egyiptomon, meghaltak az egyiptomiak elsőszülöttei, s megmenekültek a zsidók, ahol az ajtófélfa be volt kenve a megölt húsvéti bárány vérével. Ugyanekkor kezdték meg az egyiptomi kivonulásukat. Holdtöltekor tartották ezt az ünnepet az első hónap, Niszán (március-április) 15-én. De mivel a zsidók estétől számították a napokat, a húsvéti bárány lakomája 14-én este volt. Jézus halála pénteki napra esett, s előtte tartotta az utolsó vacsorát. Csillagászati számítások alapján ez a péntek Kr. u. 30. április 7-én volt, mert csak ekkor volt pénteken telihold. A többi adatra nézve azonban eltérés mutatkozik a szinoptikusok és János evangéliumának adatai közt. A szinoptikusok szerint az utolsó vacsora egybeesett a húsvéti bárány evésével, míg János szerint Jézus akkor halt meg, amikor a zsidók a húsvéti bárányt ették. Ennek az ellentétneka kiegyeztetésére a legújabb qumráni ásatások hoztak lehetőséget. Ezek szerint Jézus a nem hivatalos naptár szerint (Qumránban hasz nálták, s a régi Mózes-féle napévet követte) költötte el az utolsó vacsorán a húsvéti bárányt, nagykedden este (április 4.), ez a zsidó számítás szerint már nagyszerda volt és a hivatalos naptár szerint (a szír uralom alatt bevezetett naptár a Hold járását követte) a húsvéti bárány leölésének a napján, pénteken halt meg. A hithű zsidóság a régi naptárt követte, míg hivatalosan az új naptárt használták, innét adódik az evangéliumok közt az ellentét. János evangéliumában hangoztatni akarta, hogy Jézus, Isten báránya, akkor halt meg, amikor hivatalosan leölik a húsvéti bárányt. Ebben az esetben több idő jut az események elhelyezésére, csupán a hagyományos felfogással látszik ellenkezni, amely nagycsütörtök estétől nagypéntek délutánig zsúfolta össze az eseményeket. Azonban itt is kiderült, hogy ez az összezsúfolás a liturgia miatt történt, amely ellen annak idején egyesek tiltakoztak, s liturgikus emlékekből bizonyítható, hogy a régi liturgia is nagyszerdára (nagykedd éjjelre) helyezte az Úr Jézus elfogatását. Az új felfogás visszatér a régi szokáshoz, s a nehézségek nagy részét megszünteti.
(Vö.: Mk 14,2; Lk 22,2.) Kaifás (Kr. u. 18-36) volt a főpap Jézus pere idején helyette az eseményeket apósa, Annás (Kr. u. 6-15-ig főpap) irányította. A zavargástól azért kellett tartani, mert nagyon sokan voltak Jeruzsálemben az ünnepek alatt, akik Jézus működését Galileából ismerték. Ez a tanácskozás azonos lesz a Jn 11, 47-53-ban említett megbeszéléssel, mely mintegy két héttel húsvét előtt volt.
(Vö.: Mk 14,3-9; 11,1-8.) Jézus hat nappal húsvét előtt volt Betániában lakomán (Jn 12,1), ahol Mária, Lázár és Márta nővére, megkente illatos olajjal. Az illatos olajat hosszú nyakú alabástrom edényben tartották, mely erősen be volt dugaszolva és lepecsételve. Az edény nyakát letörték, mielőtt használták volna. Igen drága volt az illatos olaj, Júdás 300 dénárra értékeli, Horatius egy hordó jó bort ígért Vergiliusnak egy kis fiola illatszerért. Ki volt a poklos Simon, nem tudjuk mivel Lázár és Mária is jelen vannak, talán az ő rokonuk lehetett.A család ragaszkodása Jézushoz még érthetőbb, ha atyjukat gyógyította ki a poklosságból. A tanítványok bosszankodtak az illatszer alkalmazása miatt. János csak Júdást nevezi meg, aki szóvá tette a dolgot.
(Vö.: Mk 14,10-11; Lk 22,3-6.) Júdás harminc ezüstért (sékel, sziklus), egy rabszolga áráért eladja mesterét. Júdást nemcsak a kapzsiság vezeti, hanem a csalódottság is, mert politikai Messiást várt Jézusban.
(Vö.: Mk 14,12-25; Lk 22,7-14.19-23; Jn 13,21-30.)A kovásztalan kenyér ünnepe niszán 14-én este kezdődött, s egész héten át tartott. A húsvéti lakomán 10-20 személy vett részt itt ették meg a kereszt alakú nyárson sült, meg nem tört csontú bárányt vagy gödölyét, melléje kovásztalan kenyeret és keserű salátát fogyasztottak. Ez emlékeztette őket az első húsvétra. Az étkezésnek megvolt a maga kialakult szertartása, amelyen a családfő elmondta az ünnep eredetét, zsoltárokat énekeltek (hallel zsoltárok: 112-117), a tulajdonképpeni étkezésnél a családfő mindenkinek kovásztalan kenyeret nyújtott, gyümölcspépbe mártva, elfogyasztották a húsvéti bárányt, s négy kehely bort ittak, mely közül a harmadik az áldás kelyhe nevet viselte, mert itt köszönték meg a lakomát az Istennek. Az Úr Jézus a kovásztalan kenyér nyújtásának és az áldás kelyhének a szertartását használta fel az oltáriszentség alapítására.
A búcsúvacsorát Péter és János készítették elő (Lk 22,8), s a hagyomány szerint Márk evangélista anyjának a házában volt az utolsó vacsora terme. Jeruzsálem Ny-i hegyének déli részén. Jézus a vacsorán bejelenti, hogy egyik tanítványa elárulja, s ezt Jánosnak halkan megmondja (Jn 12,26). Az az áruló, aki a kezét vele együtt a tálba mártjaa keletiek étkezésénél az étel az asztal közepére helyezett tálban volt, onnét mindenki kivette az ételt a maga számára. A lakomát Palesztinában is görög-római módon tartották, nem ültek, hanem bal könyökükre támaszkodva feküdtek, s így érthető meg csak ennek a kérdésnek a feltevésére adott halk válasz (Jn 13,23-26).
Ezután következett az oltáriszentség alapítása a lakoma központi helyén, amelynek kialakult szertartásába kapcsolódnak be Jézus szavai. Amint az Isten az Ószövetséget a zsidó néppel a Sínai-hegynél áldozati állatok vérével kötötte meg, az Újszövetséget egyszülött Fiának, Jézusnak a kereszten kiontott vérével köti meg. Ez a szövetség egyetemes, azért mondja, hogy véresokakért ömlik ki.
(Vö.: Mk 14,26-31; Lk 22,39.31-34; Jn 13,36-38; 16,32.) A vacsora végén zsoltárokat (112-117) énekeltek, melyek mindegyike Allelujával kezdődik. Megverem a pásztort... idézet Zakariás 13,7-ből. Megbotránkoztok: az apostolok nem tudják elképzelni, hogy Jézus, mint Isten Fia, kiszoltáltatja magát ellenségeinek ott fogják őt hagyni, sőt Péter háromszor megtagadja.
(Vö.: Mk 14,32-42; Lk 22,39-46; Jn 18,1). Jézus az Olajfák hegyén levő Getszemáni (=olajsajtó) nevű majorba ment. Úgy látszik, gyakrabban szokott ide járni, mert Júdás ismeri a helyet. Jézus az apostolokat a kert bejáratánál hagyja, csupán azt a hármat viszi magával, aki látta őt dicsőségében, hogy most lássa legnagyobb szomorúságában. Emlékezzenek vissza a színében elváltozott Jézusra, hogy hitük megmaradjon, és a szenvedő Jézusban a hit szemével látni tudják az Istent. Imára szólítja fel tanítványait, mert a hit a kegyelem műve is. Jézus hosszasan imádkozik, kehelynek nevezi imájában a szenvedést, s kéri, hogy az Atya akarata teljesedjék. A tanítványok elmulasztják a kegyelemjárás idejét, nem virrasztanak, amikor a gonoszság is virraszt, s erőfeszítéseket tesz célja elérésére.
(Vö.: Mk 14,13-52; Lk 22,47-53; Jn 18,2-11.) Megjelennek a kertben a római katonák és a felfegyverzett templomőrök, Júdás vezeti őket. A jel, hogy kit kell letartóztatni, a csók, mellyel Júdás Mesterét illeti. Péter kihúzta kardját (talán a bárány leölésénél használt nagy kést), rácsapott a főpap szolgájára, Málkusra, s füléből levágott egy darabot, de Jézus nyomban meggyógyította (Lk 22,50-51; Jn 18,10). Aki kardot ragad... erőszak erőszakot szül, Jézus pedig a béke országát jött felállítani, ezt csak a szenvedések türelmes elviselésével teheti meg. A próféták írásai, elsősorban Izajás jövendölései szólnaka szenvedő Messiásról.
(Vö.: Mk 14,53-65; Lk 22,54-55.63-71; Jn 18,12-14. 19-24.) Csak a négy evangélista művének egymás mellé helyezésével kaphatjuk meg a kihallgatás teljes lefolyását. Jézust először Annáshoz vezetik, hogy a vádat megformálják. Az itt következő rész szerdán reggel a főtanács előtt játszódik le, de ide oly részeket is bevett Máté, amik éjjel, a kihallgatás folyamán történtek. Jézus hallgat a vádra, vádakra, hisz azok egymásnak ellentmondanak. Jézus a hivatalos felszólításra nemcsak azt vallja, hogy ő a Messiás, hanem Isten is, mert a Mindenható jobbján ülni és az ég felhőin eljönni ezt jelenti, s róla jövendölt Dániel próféta, amikor Emberfiának mondta magát. Ebben látja a káromlás bűnét a főpap, ezért megszaggatta ruháit, ami a gyász és méltatlankodás jele volt. Arcába köptek, Lk és Jn szerint a főpap szolgái s nem ők maguk.
(Vö.: Mk 14,66-72; Lk 22,56-62; Jn 18,17.25-27.) Péter Jánossal utána ment Jézusnak, s János bevitte a főpap udvarába, mert itt ismerőse volt. Annás és Kaifás palotája, úgy látszik, közös udvarral rendelkezett s itt a tűznél melegedtek a szolgák. Péter itt tagadja meg Mesterét. A galileaiakat kiejtésükről fel lehetett ismerni. Jézust a kakaskukorékoláskor vezették át Annástól Kaifáshoz, hogy a hivatalos főtanácsi kihallgatást lefolytassák. Jézust egész nap őrizetben tar-tották, s ekkor történhetett az előbbi kicsúfolás.
(Vö.: Mk 15,1; Lk 22,66; 23,1 Jn 18,28.) Mikor megvirradt, csütörtök reggel tartotta a főtanács azt az ülést, mely hivatalos volt, s itt mondták ki a halálos ítéletet Jézus fölött istenkáromlás miatt. Mivel Júdea római fennhatóság alá tartozott, a halálos ítéletet a prokurátornak, a helytartónak jóvá kellett hagynia. Poncius Pilátus Kr. u. 26-36-ig volt Júdea helytartója, ezért vezették Jézust megkötözve eléje. A helytartó rendesen a tengerparti Cezáreában tartózkodott. Pilátus neve kőre vésetten pár éve került elő a cezáreai ásatásoknál. Csupán az ünnepekre jött el Jeruzsálembe, hogy a rendre felügyeljen. Legnagyobb valószínűség szerint a templomtól É-ra fekvő Antonia erődben volt ilyenkor megszállva, az ásatások ezt alátámasztják.
Amikor Júdás megtudta, hogy a főtanács halálra ítélte Jézust, megbánta bűnét, s visszavitte a kapott pénzt a templomépületbe, ahol a templomi kincstár volt. Ő maga elrohant és kétségbeesésében felakasztotta magát. Az ApCsel 1,18 szerint kettérepedt és belei kiomlottak. A főpapságnak nem volt lelkiismeret-furdalása, hogy ártatlan ember életét pénzért megvegye, de volt akkor, amikor Júdás pénzét nem akarta istentiszteleti célokra felhasználni. Ezért egy fazekas telkét idegenek temetőjéül vette meg, s valószínű, hogy Júdás, mint idegen volt ennek a temetőnek első halottja, s így „szerzett telket gonoszsága bérén” (ApCsel 1,18). A telek neve Vérmező, arámul Hakeldáma. Ugyanekkor egy jövendölés teljesülését jelzi Máté, mely Jeremiás (18,2; 19,1-11) és Zakariás (11,12) jövendöléséből van összeállítva s a nevezetesebb Jeremiás neve alatt hozza.
(Vö.: Mk 15,2-15; Lk 23,2-5,18-25; Jn 18,28-40; 19,4-6.) Nagycsütörtökön áll Jézus először Pilátus előtt. Jézus a zsidók felhozott vádjaira semmit sem válaszolt, amely most politikai természetű, innéta kérdés Pilátus részéről: „Te vagy-e a zsidók királya?” Jézus válaszában Pilátusnak megmondja, hogy az ő királysága nem e világról van (Jn 18,36), ezzel megdőlt a politikai vád, és Pilátus több kísérletet tesz Jézus megmentésére. Mikor megtudja, hogy Galileából való, átküldi az illetékes Heródes Antipáshoz (Lk 23,7-12).
A 17. verstől kezdődően az események már nagypénteken zajlanak le. Miután Heródes visszaküldte Jézust, Pilátus most egy lázadót, Barabbást állítja melléje, hogy a nép válasszon. Az egyiptomi rabszolgaságból való szabadulás emlékére húsvétkor egy rabot mindig szabadon engedtek. Közben még Pilátus felesége is üzenetet küld férjének, hogy ne ítélje el Jézust. A hagyomány szerint feleségének neve Prokula. A papság izgatására a nép Barabbás szabadon bocsátását követeli. Pilátus elítéli Jézust, de ártatlansága kimutatására a felelősségeta zsidókra hárítja jelképes cselekedettel, kezét vízzel megmossa. A nép azonban kiáltja: Az ő vére rajtunk és gyermekeinken ez Jeruzsálem pusztulásakor teljesedett be. Az ítélet kimondása után, mielőtt a menet elindult volna a kivégzés helyére, következett a megostorozás. Az ostorozásnál az elítéltet derékig érő kőoszlophoz kötözték, a testét annyira meghajlították az oszlop fölött, hogy kezét az oszlop alsó részéhez lehessen kötni. Az így kifeszült mezítelen hátat szíjból készült korbáccsal ostorozták. A szíjak végén csont, vas, ólomdarabok voltak. Az ostorozás olyan kegyetlen volt, hogy sokszor abba haltak meg az elítéltek.
(Vö.: Mk 15,16-20; Jn 19,1-3.) A katonák még ki is gúnyolták Jézust. Elhasznált bíborszín katonai köpenyeget (sagum) borítottak rá, az udvaron a tüzelésre felhalmozott rőzse tövises ágaiból koszorút fontak, s jobbjába királyi pálca helyett nádat tettek. Csak e kigúnyolás után indultak el, hogy keresztre feszítsék.
(Vö.: Mk 15,21-27; Lk 23,26-34; Jn 19,17-24.) Jézus vállára helyezték a súlyos keresztet s a városon kívüli Golgotára vitték. Ennek távolsága a város zegzugos utcáin át mintegy 600-800 m. Jézus a keresztet a súlyos ostorozás után nem bírta, ezért kényszerítették - az itt alkalmazott ige perzsa szokásra megy vissza, amennyiben a futárok állami kényszert alkalmazhattak, hogy feladatukat végrehajtsák - az afrikai származású cirenei Simont, hogy Jézus helyett vigye a keresztet. Mirhával kevert bort adtak inni a kivégzendőnek, hogy enyhítsék szenvedéseit. Máté azonban a bor keserűsége miatt epével kevert bort említ de ez emlékeztet a zsoltárra is: „élelmemül epét adtak, szomjúságomban ecettel itattak” (68,22). Jézus ruháit sorsvetéssel szétosztották a 35. verset a Vulgáta Jánosból idézve (19,25) kibővíti a zsoltáros jövendölésével: „hogy beteljesedjék a prófétai mondás Ruháimat szétosztották egymás között, felsőruhámra meg sorsot vetettek” (Zsolt 21,19). A törvény a kivégzett ruháit a hóhérokra hagyta.
A keresztre feszítés szörnyű büntetése Perzsiából eredt, s a rómaiak csak rabszolgákat, gyilkosokat és lázadókat végeztek ki így. A keresztnek több formája volt. A kereszt magasságát a merőleges gerenda (stipes) határozta meg legtöbbnyire 3 m volt. Erre került a keresztgerenda, kb. 2,5 m (patibulum) az áldozat általában ezt cipelte a vesztőhelyre. A keresztet először felállították, s a gerendán levő ülésre (sedile) felültették az áldozatot, majd megkötözték, s csak utána kezdték meg a szögezést 3-4 szöggel. A kereszt tetejére, az áldozat feje fölé szögezték fel az írást, amely az elítélés okát adta. Ezt különben az elítélt a nyakában hordta, míg a kivégzés helyére nem értek. Jézussal két latort is felfeszítettek.
(Vö.: Mk 15,33-37; Lk 23,44-46,36; Jn 19,29.) Jézust nagypénteken délben felfeszítették a keresztre, s ott imádkozta a 22. zsoltárt arám nyelven: Éli, Éli... Ez a zsoltár a Messiás szenvedéséről szól, Máté csak a kezdő szavakat hozza. Az egyik katona ecetes szivacsot nyújtott neki. A római katonák kulacsukban ecetes vizet (posca) hordtak magukkal. Jézus három órai halálküzdelem után kiadta lelkét. Jézus halálát a mai orvostudomány szerint a felfeszítés következtében az izmokban fellépő görcsök (tetanizáció) okozták. A görcs megakadályozta a vérkeringést, nehézzé tette a rekeszizom működését, emelkedett a hőmérséklet, a nehéz légzés következtében elkékült az áldozat. A halál közvetlen oka a fulladás. A nehéz agónia folytán a szívburok megtelik savóval („vér és víz folyt ki” Jn 19,34).
(Vö.: Mk 15,38-41; Lk 23,47-49.) Jézus halálakor csodás jelenségek történtek, melyek a próféták szerint jelzik „Jahve napját” (Ám 8, 8-10 9,1). A sötétségen kívül csodás jelenség a földrengés,a sziklák meghasadása (ilyen hasadás látható még ma is a Kálvária szikláján, 170 cm hosszú és 25 cm széles, mely keresztezi a szikla természetes rétegeit), holtak megjelenése, de csak Jézus feltámadása után, mert ő volt a „holtak zsengéje” (1Kor 15,20).
(Vö.: Mk 15,42-47; Lk 23,50-55; Jn 19,38-42.) Arimateai József a mai Rentisből (Jeruzsálemtől ÉNy-ra 35 km) való, elkérte Pilátustól Jézus holttestét. A sír két részből állt előcsarnokból, ahonnét szűk, alacsony kapu vezetett a sírkamrába. Ebben kőpad volt, amelyen elhelyezték a holttestet. Az ajtót malomkőszerű kőlappal zárták le.
Pénteket a szombatra való előkészület miatt nevezték az előkészület napjának. Szombaton a zsidók őrséget állítanak a lepecsételt sírhoz, hogy a tanítványok el ne lopják Jézus holttestét, s így maguk a zsidók tesznek tanúságot, hogy nem lopták el Jézus holttestét.
(Vö.: Mk 16,1-8; Lk 24,1-10.) Vasárnap reggel a hét első napján, asszonyok mennek a sírhoz, hogy a pénteki temetés hiányait pótolják, a közelgő szombat miatt ugyanis gyorsan kellett mindent elvégezni. Útközben földrengést észleltek, a sírnál reszkető őrökkel találkoznak, s az angyal megmutatja nekik az üres sírt. Tettel és szóval adja nekik hírül Jézus feltámadását. A feltámadásnak nem volt tanúja, az őrök is csak a feltámadással kapcsolatos eseményekből tudták meg a feltámadást, de ez elegendő bizonyíték a feltámadás mellett.
Jézus a hazasiető asszonyoknak megjelenik, így köszöni meg gondoskodásukat. Az evangélisták nem szólnak az összes megjelenésről, csak arról, amely elbeszélésük céljának megfelel. Tudjuk, hogy húsvétvasárnap öt megjelenése volt Jézusnak, s a negyven nap alatt tizenegyszer jelent meg. De valószínű, hogy nem jegyezték fel minden megjelenését. A megjelenések legrégebbi s legbővebb összefoglalása szent Pálnál található (1Kor 15,5-7).
Az őrök jelentést tettek a főtanácsnak a történtekről. Ezek pénzt adtak nekik, hogy híreszteljék: amíg aludtak, a tanítványok ellopták Jézus holttestét. Biztosítják őket, hogy a helytartó nem indít ellenük eljárást ez arra mutat, hogy a sírnál római katonák álltak.
Jézus Galileában találkozik tanítványaival egy hegyen hogy hol, nem tudjuk. Itt ad nekik hatalmat, hogy az embereket tanítványaivá tegyék. Hatalmat és parancsot ad a Szentháromság nevére való keresztelésre. Valakinek a nevére keresztelni nem azonos a valakinek a nevében való kereszteléssel. Ez utóbbi azt fejezi ki, hogy valakineka tekintélyével hajtom végre a keresztelést míg az előbbi azt jelenti, hogy valakinek szentelek valakit. A keresztség által a Szentháromság tulajdona és védettje lesz a megkeresztelt.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages