1. Hadszervezés a Batthyány-kormány időszakában
1. Hadszervezés a Batthyány-kormány időszakában
Az 1848-1849-es szabadságharcot vívó magyar hadsereg a kor színvonalán álló erős, reguláris fegyveres erő volt. Szinte példa nélkül állt ez a korabeli Európában, mivel a kontinens többi forradalmi célokért, vagy nemzeti szabadságért síkra szálló mozgalmainak nem sikerült hasonló haderőt létrehozniuk.
A magyar forradalom és szabadságharc eme sajátossága, mely abban nyilvánult meg, hogy leverését végül is csak két nagyhatalom, Ausztria és Oroszország együttes katonai fellépése tudta elérni, több kedvező tényező egybeeséséből fakadt. Ezek sorában az egyik legfontosabb maga a politikai helyzet volt, mely a Habsburg Birodalmon belül 1848 tavaszán kialakult.
Az 1848 tavaszán birodalom-szerte kirobbant forradalmi és nemzetiségi mozgalmak a dunai monarchiát széteséssel, a Habsburg dinasztiát pedig uralma elvesztésével fenyegették. Mivel az egyszerre több ponton jelentkező mozgalmak legyűréséhez a bécsi udvarnak nem állt elegendő erő a rendelkezésére, engednie kellett. A császárvárosban március 13-án kitört forradalom következményeként ezért került sor a nép szemében az abszolutisztikus-bürokratikus kormányzási rendszert megtestesítő Metternich kancellár menesztésére. S ennek tudható be, hogy az uralkodó április 11-én végül is szentesítette a magyar országgyűlés törvényjavaslatait, melyek megteremtették Magyarország polgári átalakulásának és a birodalmon belüli önállóságának a jogi kereteit.
Mindez az adott helyzetben elkerülhetetlen volt, mivel az udvar csak így kaphatott szabad kezet a itáliai tartományokban kitört „lázadás“- melynek célja a birodalomtól való elszakadás volt – leverésére.
Jóllehet az uralkodó család néhány tagjából, vezető állami hivatalnokokból és katonákból álló „kamarilla“, mely a közismerten gyenge képességű uralkodó, V. Ferdinánd helyett a tényleges hatalmat gyakorolta, már ekkor Magyarország esetleges elszakadásától is tartott. S bizonyára az ettől való félelem közrejátszott az engedmények megadásánál. Ez a félelem azonban ekkor még megalapozatlan volt.
Az Ausztriával való együttélés 300 éves tradíciójának ugyanis mély gyökerei voltak Magyarországon mind a politikában, mind pedig a köztudatban. A bécsi forradalom hírére kitört március 15-i pesti forradalom, valamint az azt követő vidéki megmozdulások nem a birodalom egysége ellen irányultak, hanem a polgári és nemzeti fejlődés útjában álló gátakat, a neoabszolutizmus rendszerét kívánták elsöpörni.
Igaz, mind a pesti forradalom 12 pontban megfogalmazott követelései, mind pedig a pozsonyi magyar országgyűlés törvényjavaslatai között szerepeltek nemzeti jellegű követelések is, azonban csak olyan mértékben, amennyiben azok elősegítői, velejárói voltak az ország polgári átalakításának.
Ebben a vonatkozásban a legfőbb követelés, az „önálló felelős magyar ministerium“ létrehozása sem jelentett többet, minthogy a kor viszonyaihoz és kívánalmaihoz igazodóan tartalmat nyerjen az Ausztriával való együttélésnek az a kezdetektől kölcsönösön elfogadott jogi alaptétele, mi szerint a Magyarországot „a birodalom többi részeitől függetlenül, saját törvényei szerint kell kormányozni“. Ez pedig a Batthyány-kormány kinevezésével – a magyar közjogi felfogás szerint – elintézést nyert.
Az 1848. április közepén hivatalba lépő első felelős magyar kormányra nem kevés feladat várt. A kormány- és államapparátus kiépítése, törvényhozási munka - az áprilisi kerettörvények tartalommal való megtöltése -, stb., amelyekhez hamarosan új gondok csatlakoztak. 1848 tavaszán és nyarán országszerte paraszti mozgalmakra – köztük földfoglalásokra -, több városban munkástüntetésekre, helyenként zsidó ellenes pogromokra került sor. Májusban pedig sorra tartották gyűléseiket az ország lakosságának közel felét kitevő nemzetiségek, melyek szintén megfogalmazták a maguk követeléseit.
Ebben a nyugtalan – sőt júniustól, a szerb felkelés kitörésétől már polgárháborúsnak számító – helyzetben a Batthyány-kormány egyértelműen abban volt érdekelt, hogy viszonya Béccsel zökkenőmentes legyen. Az érdekeltség ugyanakkor jó ideig kölcsönös volt, mivel a bécsi udvarnak idő kellett ahhoz, hogy helyzetét stabilizálja. A prágai felkelés leverésével (1848. június 16.), a milánói és velencei olasz forradalom segítségére siető szárd királyi hadsereg legyőzésével (Custozza, július 23-25.), majd a galíciai lengyel mozgalom megrendszabályozásával csak 1848 őszére került Bécs olyan helyzetbe, hogy nyíltan felléphessen a magyarokkal szemben.
1848 áprilisától szeptember közepéig tehát egyfajta modus vivendi létezett Magyarország és Ausztria viszonylatában. A két fél – legalábbis a felszínen – kölcsönösen tolerálta a másikat, azonban más-más megfontolás alapján. Míg ugyanis a magyar kormány véglegesnek, hosszú távra meghatározónak tekintette az áprilisi törvények alapján kialakult új viszonyokat, illetve helyzetet, addig – mint azt a későbbi események bebizonyították – az udvar csak a kedvező alkalomra várt, hogy Magyarország frissen szerzett jogain szűkítsen. (Ennek első komoly előszele Wessenberg báró osztrák miniszterelnök 1848. augusztus 27-én született, s a magyar kormánynak megküldött emlékirata volt, mely a birodalom kormányozhatósága érdekében egy az osztrák és a magyar kormány fölé helyezett „legfelsőbb statuskormány“ létrehozását javasolta.)
A fent vázolt helyzet következtében 1848 őszéig a Batthyány-kormány tehát jelentős mozgásszabadsággal rendelkezett, melynek csak az Ausztriához fűződő, a magyar fél általa is igényelt jó viszony feltételei szabtak határt. Ez az állapot pedig lehetővé tette, hogy a Batthyány-kormány időszakában megteremtődjenek a későbbi szabadságharc magyar hadseregének az alapjai.
A) A NEMZETŐRSÉG LÉTREHOZÁSA
B) AZ ELSŐ HONVÉDZÁSZLÓALJAK
C) A CSÁSZÁRI-KIRÁLYI KATONASÁG
D) AZ ÖNKÉNTES NEMZETŐRSÉG ÉS AZ ELSŐ ÖNKÉNTES CSAPATOK
E) A KATONAÁLLÍTÁSI TÖRVÉNY
